Öt évébe került az Észak-Koreából való szökés. Most Jun Heo azt szeretné, ha mindenki ismerné a történetét.
A rengeteg autóra emlékszik a legélénkebben. A sokkra, amit akkor érzett, mikor az a rengeteg autó végigözönlött a hatalmas épületekkel körülvett utcán.
Akkor láttam ilyet életemben először. Észak-Korea útjain nincsenek autók. Valójában semmi nincs az utakon
– 12 év telt el azóta, hogy Jun Heo elhagyta szülőhazáját. A világ, amit addig ismert, teljesen összeomlott. Két édesanyja által küldött kínai ügynök segítette a szökését, átkelve a Tumen folyón, amely Észak-Koreát és Kínát elválasztja.
Szökése napjáig szentül hitte, nincs gazdagabb állam a hazájánál. Semmit nem tudott arról, milyen az országán kívüli világ.
Jun egy észak-keleti városban született, ahol nyomorban nevelkedett. 13 éves volt, mikor 2004-ben édesanyja úgy döntött, elmenekül Észak-Koreából Kínán keresztül. Egy évvel később, anyjának sikerült Dél-Koreát elérnie, amely a legfőbb cél minden észak-koreai számára, hiszen ott megkaphatják a menekült státuszt. Junnak azonban nem volt ekkora szerencséje, Kínába szökésekor átadták őt az észak-koreai hatóságoknak, ami után koncentrációs táborba került. Itt továbbra is azt sulykolták a tinédzser fiúba, hogy amit Kínában látott – az autók, a felhőkarcolók – mind csak káprázat és ábránd.
Noha a sikertelen disszidálást életfogytig tartó fogsággal és kényszermunkával büntetik, gyerekként Junt néhány hónap után visszaküldték szülővárosában az apjához. Ám az élete soha nem került vissza a normális kerékvágásba: ezután nem járhatott iskolába, a barátaival is csak megszabott keretek közt találkozhatott, minden reggel és este jelentenie kellett a hatóságoknak. A városban, áram nélkül minden nap lassú agónia volt kapcsolatok nélkül ébrenlét és vergődés közt. Mint ahogy a családja minden tagja, Jun is éhezett. A legtöbb idejét csatangolással töltötte.
Emlékszem, mindennap megmásztam ugyanazt a hegyet. Azon kevés dolgok közé tartozott, amiket szabad volt csinálnom
– a hegyen töltött idő keretében pedig volt ideje megtervezni következő szökési kísérletét.
2008 decemberében ismét átkelt a Tumen folyón, de immár tudta, hogy a Kínában való elrejtőzés a dolog nehezebb része. Mikor néhány hónap után Shanghaiban munkát tudott vállalni az addigi határmenti rejtőzködés után, valamennyire fellélegezhetett. Egy koreai étteremben dolgozott, kínai munkaadói pedig nem ismerték fel északi akcentusát. Bár rosszul fizették, életében először rendesen ehetett:
Állandóan csak ettem. Mindent ki akartam próbálni.
Az előző szökési kísérletkor kapott telefonszám segítségével sikerült a már Seoulban élő édesanyját elérnie, aki két év alatt össze tudott gyűjteni annyi pénzt, hogy fiát egy újabb ügynök segítségével Dél-Koreába menekítse.
Jun jelenleg politológus hallgató a Seoul Universityn, a Teaching North Korean Refugees (TNKR) non-profit angol nyelvű iskolával pedig máig együttműködik. 27 éves, messze nem az a srác, aki hat évvel ezelőtt Seoulba érkezett. A dél-koreai élete most másról sem szól, csak a tanulásról. Csak most értette meg igazán, mit vontak meg tőle abban a három évben, amikor a sikertelen szökés után nem járhatott iskolába. Ideérkezésekor távol állt attól a mércétől, ami egy jól szituált dél-koreai húszéves képzését jellemzi. Egy felnőtteknek szóló privát iskolában kezdett, amelyért menekültként nem kellett fizetnie, és egy dél-koreai érettségi letétele után felvételt nyert egy olyan ország legjobb egyetemére, ahol a fiatalok nyolcvan százaléka egyetemi oktatásban részesül és amúgy is az egész ország a képzettség megszállottja. Érettségi eredménye nem volt a legjobbak közt, ám szinte csodának számított egy menekülthöz képest. A Seoul University felismerve ezt válogatta be őt diákjai közé.
Dél-Koreában hamar felismertem, hogy az élet még itt is nehéz az északiak számára. A legtöbben még mindig éhbérért dolgoztak. Én nem akartam a nyomorba visszamenni. Nem akartam többé a napjaim cél nélküli csatangolással tölteni. Túl sok kockázatot vállaltam, hogy ezt megengedjem magamnak.
Jun a kemény tanulás mellett hamar be tudott illeszkedni az egyetem közösségébe is, a szociális szakadék közte és a társai közt egyre kevesebb. Még most is kisebb csodának tartja, hogy például okostelefont foghat a kezében, amelynek használatára édesanyja tanította meg.
Habár a túra mint szabadidőtöltés nagyon népszerű a barátai körében, erre az egy helyre Jun nem követi társait. Egy életre elege lett a hegyekből.
Jun ezévben diplomázik majd, mellette pedig aktivista, komoly véleménye és elképzelései vannak a koreai helyzet megváltoztatásáról. A cikk következő része ezzel foglalkozik.
