/ Fotó: Tillai Tamás_Jelenkor

Deres Kornélia aktivitása, szerepe az irodalmi életben szinte körüljárhatatlan. Új kötete, a Bábhasadás kapcsán kerestük a választ többek között azokra a kérdésekre, miért fontos az átalakulás, és számvetést készíteni az életről.  Jelenleg futó projektjeire is igaz a változás fontossága: mind a színházi és kutatói életben, mind a Független Mentorhálózatban való szerepvállalásában. 

Hirdetés

ContextUs: 6 év telt el az első, Szőrapa című verseskönyved megjelenése óta, idén azonban megjelent új köteted, a Bábhasadás. Az elmúlt években is folyamatosan aktív voltál írás szempontjából. Mesélj, miért vártál eddig az újabb műveddel?

2011-ben, szinte a Szőrapa könyvheti megjelenésével egy időben derült ki a jó hír, hogy felvettek ösztöndíjas doktori hallgatónak az ELTE összehasonlító irodalomtudományi programjába, amelynek vezetője Szegedy-Maszák Mihály volt. Onnantól kezdve ez a kutatói munka 3-4 éven keresztül prioritást élvezett, ráadásul ez idő alatt tanultam bele abba, hogy nem is olyan egyszerű az agyat kétfajta észlelésmód között egyensúlyba hozni: a színház-, irodalom- és kultúratudományi kutatások, tanulmányok más részeit dinamizálták az elmé(m)nek, mint a versek, és hosszú időn keresztül vagy-vagy szituációban találtam magam.

Cserébe 2011 és 2017 között nagyon sokféle szöveget írtam: a versek mellett tanulmányokat, esszéket, kisprózát, kritikát, illetve szerkesztettem drámaantológiákat és tanulmányköteteket, tehát ahogy mondod, az aktivitás ott volt.

Viszont semmiképpen sem akartam egy publikációs dühnek vagy kényszerlogikának engedni a verseskötet kiadása kapcsán, hiszen ettől sokkal fontosabb a szöveg- és kötetminőség, amiből nem akartam engedni.

Úgy döntöttem, a rohanás helyett inkább kivárom a Bábhasadás idejét, próbáltam megtalálni egy meditatív, kontemplatív állapotot.

Mostanra, a disszertáció befejezése, majd könyvvé alakítása, a második verseskötet lezárása, és három év egyetemi oktatási gyakorlat után mintha jobban érezném az egyensúlyt a versek és egyéb műfajú szövegek között. Vagy talán inkább más relációban kezdtem őket figyelni.

ContextUs: Köteted címe, Bábhasadás, ami az én olvasatomban egy pillangó kifejlődésére utal, mindenképp valamilyen változást jelent. A hasadás szó azonban magában hordoz egyfajta nyugtalanságot, kételkedésre ad okot. Mennyire látod ezt a megállapítást helytállónak?

A Bábhasadás egyfelől valóban megidézi a lepkebáb képét, illetve a transzformáció pillanatát. De ugyanígy a báb mint irányított, éltre keltett vagy manipulált létező is ott a szóban, így a színházi bábot is behozza az értelmezési mezőbe. Illetve megmozgat sok filmes és irodalmi előképet, kultúrtörténeti vonatkozást, legalábbis számomra: gondolhatunk a Bergman-féle Jelenetek a Bábuk életébőlre, de akár Szini Gyula A bábsütőjére is és Gál Ferenc második verseskötetére.

De a bebábozódás állapotának végét is kijelöli ez a cím: aminek a kimenetele, ahogy te is írod a hasadás szó kapcsán, legalábbis kétes, de mindenképpen újrarendezi a személyiséget. Tehát annak a kijelölésére vállalkozott ez a kötetcím, hogy mi történik akkor, amikor az átalakulás már biztos: mi az a pillanat, ahol már nem a régi, de még nem is az új érkezik meg; mi ez az érkezési folyamat, mi ez a várakozás, és mi ez a búcsú attól, ami egy bezárt, elzárt világként, énként, önképként kialakult. A kétely hullámzó ideje ez. Bizonyos értelemben: kétes idő. De nem becsülném le az erőt, amit felszínre hozhat.  

/ Fotó: Tillai Tamás_Jelenkor

ContextUs: A változás más értelemben is jelen van a Bábhasadással kapcsolatban. A JAK-PRAE volt első köteted kiadója, azonban most igazoltál a Jelenkorhoz. Második köteteddel már tudatosan egy nagyobb kiadót kerestél?

A József Attila Kör legendás könyvsorozata, a JAK-füzetek hagyományosan az első könyvek helye. Engem érdekes módon mind a költészet, mind a színháztudomány területén ide köt az első könyvpublikáció: megtisztelő dolog ez. A második verseskötetnél tehát nem volt kérdés, hogy kiadó szempontjából is újabb kikötőbe igyekszem. 16 éves korom óta publikálok, első kötetem 24 éves koromban jelent meg, úgyhogy izgalmas volt folytatni a hajózást. És most jól érzem magam a Jelenkornál, vidám szelek hoztak idáig. 

ContextUs: A kötetben végig azt érzem, hogy új utakat keresel, a jövőbe tekintesz. Bármerre elindulhatsz, de pont ez okoz egyfajta zavart is. Hogy érzed, sikerült találnod egy irányt? És ha igen, az merre visz?

A kutatás időszaka mind költőként, mind kutatóként inspiratív élmény, amelyet ugyanakkor mindig kísér egyfajta (termékeny?) bizonytalanság. A szökőutak keresése folyamatosan meghatározza a mindennapokat, hiszen nincs is annál rosszabb, mintha magamat kezdeném utánozni. Kellenek az ingerek és inspirációk, hogy szabad maradjak, és rugalmas: ezt nagyon fontosnak gondolom mind szépíróként, mind oktatóként.

Nem szeretném egyetlen bevett minta szerint szemlélni a valóságot, szeretnék minduntalan rákérdezni arra, ami körbevesz, új módokon elrendezni a tudást, képeket, szövegeket, embereket.  

Miközben a negyedik dimenzióból mindig figyel, suttog az etikai észlelet. Amit én most megtaláltam, az annak az örömhíre, hogy nem is csak egyetlen irány van, ami kivezethet a bábozódásból, az irányított létmódból. Hanem egymás mellett futó utak, s alattuk újabbak: egyszerre, egy időben. Mind a szabadság, a felszabadulás felé visz.

ContextUs: A kötetben szereplő verseket 29 éves korodig bezárólag írtad meg. Ekkor számvetést készítesz az eddigi tapasztalataidból, kicsit szembefordulsz önmagaddal. Mire jutottál az öndiagnózis során?

Azt hiszem, legkésőbb 30 éves kora körül mindenkinek jót tesz, ha ránéz az addigi életére, az addig működtetett élet konstrukcióira, hiedelmeire, sémáira. Ha akarom, a saját személyiségére is, avagy az önismeret – ide értve a családi önismeretet is – ekkor már nem spórolható meg. Ez az elv. A gyakorlat persze minduntalan a pofánkba röhög: dehogynem spórolható meg bármi, generációk nőnek fel így. Hiszen a szembefordulásban, az önszemlélésben mindig van valami kegyetlenség is. Sokan ennek a gondolatát sem bírják el. Én arra jutottam, hogy el kell bírni, sőt, ennyi a minimum, amit szükséges megtenni. Hiszen az elfojtás-labirintus, a félelem-kórház is így kerülhető el: ebben a szembenézésben. 

ContextUs: Az elmúlt években rengeteg téren változást hozott neked az élet. Elsőször is 2015-ben doktoráltál az ELTE-BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájában. Színház, technológia, intermedialitás témában írtad a disszertációdat. Mesélnél erről bővebben, illetve arról, neked mit jelent a színház?

Kihívást. Jelen pillanatban számomra sokkal nagyobb kihívás egy előadáshoz keresni metanyelvet, mint egy szöveghez. Szeretek szövegeken gondolkozni, végül is közöttük élek, természetes élettársaim, de a kortárs színházi gyakorlatok a nézés olyan minőségeivel szembesítettek, amelyek miatt más tudományos és kulturális paradigmákban kellett elkezdenem gondolkodni.

A 2014-ben befejezett disszertációmat is éppen azért írtam a médiumok és színház kapcsolatából, mert, habár itthon ez egy kevéssé kutatott terület, ezen a témán keresztül olyan módokon tudtam rákérdezni a nézés gyakorlatára, amelyek a nézés dinamikus, fluid, rugalmas természetét hangsúlyozták. Érdekes, hogy miként változik a nézés maga ebben a technológiai-mediális tájképben.

Úgy tűnik, bizonyos színházi alkotók (itthonról Hudi László, Bodó Viktor vagy éppen Mundruczó Kornél, külföldről a Wooster Group, a Gob Squad vagy a Hotel Modern) előadásai éppen arra képesek felhívni a figyelmet, hogy miként indulhatnak különféle törésvonalak magában a nézés gyakorlatában a médiumok alakító együtthatása miatt.

Ennek kutatása volt a célja első, a disszertáció anyagából készült, Képkalapács című színházelméleti monográfiámnak.

De dolgoztam én a gyakorlati oldalon is, vettem részt előadások elkészítésében, s a közeljövőben sincs kizárva, hogy ez folytatódik: ott a közösségben rejlő erők érdekelnek, a kreativitás elvadulása, burjánzása.

/ Fotó: Németh Dániel_Jelenkor

ContextUs: A színház és vers írás mellett a Független Mentorhálózat egyik alappillére vagy. Az FM létrehozását a KGMT-ügy gerjesztette. Neked mi a véleményed a történtekről?  

A Független Mentorhálózat nagyon sok pozitív energiát szabadított fel, számomra ez legfontosabb üzenete ennek a kezdeményezésnek. Bizonyos értelemben felszínre hoztunk és talán demokratizáltunk egy olyan működésmódot, amely régóta és folyamatosan része sok kollégám pályafutásának, köztük az enyémnek is; vagyis hogy foglalkozunk fiatalabb pályatársak szövegeivel, és a tehetséggondozás mint közös ügy természetes alapvetésünk.

A díjazás nélküli odafordulás a fiatalok és pályakezdők szövegei felé, az én olvasatomban, egy olyan kiállás, amely kezdetektől fogva protest, amennyiben a bármely irányból érkező érdeklogika ellen lép fel: az adomány, az adás, a magánemberi kiállás gesztusa a legfontosabb ebben a történetben. 

Másrészt, sokan az irodalmi rendszer(ek) válságáról beszélnek. Ez év májusában Szegeden részt vettem egy nemzetközi kríziskonferencián, ahol az Európát különféle szinteken és erővel érő társadalmi, politikai, kulturális és mentális válságokat igyekeztünk körbejárni. A krízis szó jó: fordulópontot jelent, sőt, ítélethozatalt. Ha elfogadjuk ilyen értelemben vett természetét és jelenlétét, akkor megkísérelhetjük a negatívot átfordítani lehetőségbe, erőbe. A krízis az önkritika ideje. A krízis az újradefiniálás, az öndefiniálás ideje. Szeretném hinni, hogy a közeg(ünk) nem szalasztja el ezt a lehetőséget.

Ideje szétválasztani a tünetet és az eredőt. De hiszem, hogy a most folyó viták csakis akkor vezethetnek szemléletváltáshoz, ha végre elkezdjük kimondani, elbeszélni, felszínre hozni, hogy milyen eltakart és lefojtott hiedelmeket, sérelmeket, sémákat hozott mozgásba ez az ügy. A szembenézés itt sem bliccelhető el. Ugyanis csak így remélhetjük, hogy kitörhetünk egy évtizedek óta rögzült, rögzített paradigmából. Ehhez először is erősíteni kell a szakmán belüli párbeszédet. Ideje a különféle csoportoknak, írószervezeteknek nyitniuk egymás felé, ha már eddig nem sikerült, s talán csak annyi alapvetésben megállapodni, hogy mindig leülnek tárgyalni, akármilyen szakmát érintő probléma merül is fel. Hiszen csakis e logika mentén képzelhető el egy erősebb szakmai érdekképviselettel rendelkező irodalmi közeg. Enélkül a közös érdekképviselet nélkül évtizedek múlva is a báblogika érvényesül majd. Én a JAK elnökségi tagjaként tudok majd azért tenni, hogy ez a változás elindulhasson.

ContextUs: Van már terved/terveitek erre vonatkozólag?

Igen, sok tervünk van. Az én véleményem az, hogy legelőször a szakma mentális állapotát kellene világosabban látnunk. Mert ha a kortárs irodalom továbbra is egy olyan közeg marad, amelyik lustaságból, fáradtságból, nemtörődömségből lehetővé teszi a régen berögződött működésmódok továbbélését, akkor jöhetnek új hatalmi konstrukciók, új vezérek, új pénzosztók, a séma változatlan marad. Egy olyan séma ez, ahol a társadalmi-szakmai hierarchia alsóbb fokain állókat vagy a kívülállókat (illetve akiket annak hisznek, bélyegeznek) nem illeti meg ugyanaz a tiszteletteljes bánásmód, ugyanaz a hangnem, mint a hatalommal, tekintéllyel, elismeréssel bírókat. Ahol az agresszoroknak szakmai díjak járnak, az áldozatoknak pedig megfélemlítés. Ebből kellene első körben kitörni.

/ Fotó: Tillai Tamás_Jelenkor

ContextUs: A Független Mentorhálózaton belül hogy haladnak a munkák?

A saját mentoráltjaim munkájáról nagy örömmel számolok be, hiszen eredményeik önmagukért beszélnek, és a velük folyó közös munka nekem is rengeteg energiát ad.

Németh Gábor Dávidnak éppen most jelent meg első verseskötete a FISZ-könyvek-sorozatban: Banán és kutya címmel, amely már a Független Mentorhálózatban folyó közös munka végeredménye. A kötet szerkesztőjeként is mondom, hogy rendkívül izgalmas, téttel bíró, emlékezetes könyv készült, mindenkinek jó szívvel ajánlom. Így írtam erről a könyv fülszövegében:

A látás és látszás feszültsége mozgatja a verseket, a testben és testen keresztül való létezés határhelyzetei, jelenlét és hiány (egymást nem kizáró) kettőse. És a nyelvben megszülető önészlelés, önszínlelés nyughatatlansága.

Másik mentoráltam, Rákóczi Zoltán pedig szintén sajátos, erős, érzékeny és szikár szövegvilágokat teremt: érződik rajta, hogy szociológiai, sőt, természettudományos érdeklődéssel figyeli a világot. Gondolkodó költészet ez: az érzékelés és a konstrukciók poétikáját leplezi le, a részecskék táncait, az elénk kerülő képek kereteit. A decemberi Alföldben lesznek olvashatóak legújabb versei. Ráadásul, a kortárs izlandi zenészek jelentős hányadát általa ismertem meg ezen a nyáron, úgyhogy a kölcsönhatás folyamatos.

ContextUs: Körvonalazódott már, hogy a jövőben merre haladsz? Az elkövetkezendő időszakban melyik projektbe fektetsz több energiát, esetleg vannak új lehetőségek?

Projektek és lehetőségek számában nincs hiány. Az elmúlt hetekben például két nemzetközi konferencián is jártam, angol nyelven adtam elő a szegedi Shakespeare-, és a pécsi-budapesti Derrida-konferencián. Ezek azért jók, mert megmozgatják az agyat, szellemi frissességet hoznak, a verseimhez is másként térek ezek után vissza. De emellett a Károlin folyó oktatói munka a mindennapok során is sok energiát ad nekem, remek hallgatókkal dolgozom együtt.

Illetve szeptembertől az ELTE-re is meghívást kaptam, így már ott is tartok előadást színház és intermedialitás témában. De elkezdtem posztdoktori kutatásomat is, amely a tudomány és teatralitás kapcsolatát vizsgálja, vagyis azt, hogy a tudománytörténet folyamán mennyiben kötődött a legújabb eredmények prezentálása egyfajta színházi kiállításhoz. Például az elektromos fény felfedezésekor számtalan színpadi bemutatót tartottak az új tudományos eredmény elterjesztése érdekében, ahol a nézők nem pusztán megfigyelőként, hanem a kísérletek résztvevőiként is újrakereteződtek.

Emellett nyár óta ismét tagja vagyok a József Attila Kör elnökségének, nagyon jó csapat állt össze, és igyekszünk abban is gondolkodni, hogy miként tudunk felszabadító, kreatív energiát generáló projekteket elindítani, mert ezekre nagy szükség van. Most ősszel a JAK líraműhelyében is vállaltam szerepet: október 27-től a CdFű nevű helyen várjuk háromhetente azokat, akik verseket írnak és szeretnének visszajelzést kapni, beszélgetni szövegeikről.

És folytatódik a Bábhasadás bemutatkozása is: november 9-én a PIM-ben tartunk egy beszélgetést.

ContextUs: Számíthatunk új kötetre tőled?

Persze. Sőt, miután a versírásban is eljött egyfajta felszabadulás, mostanra a harmadik verseskötetemnek nagyjából a harmadát már megírtam. A legújabb verseket a nyári Alföldben, az őszi ÉS-ben lehetett olvasni, mind a belső, kétéltű tájak felé visznek.

De előtte, a jövő év folyamán, a JAK színházi könyvsorozatában fog megjelenni a Színház és társadalom című tanulmánykötet, amelyet Herczog Noémivel közösen szerkesztünk. A kötet szövegei elsősorban a színház szociális lehetőségeit, illetve a színházat mint társadalmi intézményt vizsgálják majd, színháztörténészek és teoretikusok mellett sok gyakorlati szakember is ígért tanulmányt a gyűjteménybe. Úgyhogy könyvekben nem lesz hiány.

CV

Deres Kornélia 1987-ben, Miskolcon született. Makói Medáliák-díjas költő, író, színháztörténész, szerkesztő, a Károli Gáspár Református Egyetem adjunktusa. Egyetemi tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar, angol és tanár szakjain, valamint színháztudomány programján végezte 2005 és 2011 között. 2006-tól 2009-es megszűnéséig tagja a Telep Csoportnak. Első verseskötete Szőrapa címmel jelent meg (JAK-füzetek, 2011), majd idén, 2017-ben a Jelenkor gondozásában a Bábhasadás. 2011-től minden évben megjelent verse a Szép Versek antológiában – kivéve 2015-ben. Első színházelméleti monográfiájáért, amely Képkalapács. Színház, technológia, intermedialitás címmel jelen meg JAK-füzetek 204. darabjaként 2016-ban, elnyerte a KRE Év Publikációja díját. A 2017-ben induló Független Mentorhálózat egyik alapító tagja.