Már az elején szeretném leszögezni, hogy azt vallom: minden produkcióban van valami értékelhető – vagy az ötlet, vagy a kivitelezés, vagy a lelkesedés, vagy valami egészen más. Az viszont kérdéses, hogy érdemes-e a Fringe-dzsel járó anyagi terheket, stresszt, esetleges bukást bevállalni, hogy a társulatok, csapatok elmondhassák magukról: ott voltunk!

Shakespeare, Kafka, Gombrowicz

A britek mindent, ami nem új dráma, azt revivalnak (talán a felélesztés a legtalálóbb fordítás) nevezik, folyamatosan megy a vita, hogy egyáltalán szükség van-e ezekre, amikor annyi a jó új dráma. Magyarországon azt szoktuk viccesen mondogatni, hogy

az a „probléma”, amit Shakespeare nem írt meg, az nem is létezik, azt nem érdemes színpadra állítani.

Nyilván ez is túlzás – de legalább humoros. Az viszont tény, hogy kis, vagy tágabb értelemben vett hazánkban (magyar nyelvterületeken) a rendezők akkor nyúlnak a „klasszikusokhoz”, ha valami újat tudnak vele a nagyközönség elé tárni, ha úgy érzik, a darab valamilyen formában reflektál az aktuális társadalmi helyzetre, problémákra.

A Big in Belgium általában szállítja a minőséget. A Tibaldus csoport Yvonne, burgundi hercegnő-je azonban óriási csalódás volt számomra: próbaruhás egyének szaladgálnak értelmetlenül a körbe elhelyezett székek által meghatározott térben; egyenetlen színészi teljesítmény, egyenetlen mozgásművészi teljesítmény, egyenetlen koncepció, hogy most akkor melyik karakter miért is nem azonos nemű a megírttal? A nagyon szellős nézőtérről többen „kimenekülnek” még a vége előtt; én is – bár meggyőződésem, hogy Grotowski nagyon örült volna a látottaknak.

Ivona Photo By Kurt Van Der Elst
/ Fotó: Kurt Van Der Elst

A per regényként is nehéz olvasmány, jómagam ezerszer is meggondolnám, hogy színpadra vigyem-e az értelmetlen bürokrácia és az önkényes hatalommal való harc abszurditását megjelenítő művet. A Wellington College Theatre Company előadásában a lelkesedés mindenképpen pozitívum; jó a csoportmozgatás, érdekes a koncepció is: mindenkinek van saját szerepe, amikor viszont éppen nem „karakterben van”, akkor díszlet, visszhang, vagy bármi, amit a szituáció megkövetel.

A koncentrációt azonban semmiképp nem segíti, hogy a színészek tíz perccel a kezdés előtt a „színház” előtt vadásznak nézőkre, hogy valamennyi bevételük is legyen.

Van, ugye a S.Ö.R. (Shakespeare Összes Rövidítve), aztán vannak a parafrázisok (Rosencrantz és Guildenstern halott; de játszottam a Yorick-ban és megírtam a Sem élni, sem meghalni című drámát) – ezek a Bárd műveit, vagy műveinek egyes szereplőit próbálják meg új szemszögből vizsgálni, értelmezni. És van a The Nottingham New Theatre Wrecked (Hajótörött) című előadása: állítólag A vihar az alapmű – de elhangzik benne Hamlet nagymonológja is – és politikai komédiaként határozza meg magát; és egyszer nem nevettem, politika pedig a tűzijáték műsorfüzetében is több volt. Rossz, rosszabb, a legrosszabb; a szomorú, hogy még büszkék is rá…

Százszázalékos improvizáció…

…márpedig nincs! Hiába állítja ezt két, azonos sémára épülő előadás is. A közönség választ címet, helyszínt, és bonyolítja a cselekményt. Mint a szakállas vicc: Moszkvában Mercedes-eket osztogatnak; a hír igaz, csak nem Moszkvában, hanem Szentpéterváron, nem Mercedes-eket, hanem Ladákat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak. A közönség ajánl, aztán a játékmester „megszavaztatja”, vagy éppen önkényesen választ. A színészek, vagy énekesek, aztán inkább rosszul, mint jól „improvizálnak” egy órácskányit a témában.

A Murder She Didn’t Write (Gyilkos nem sorok, vagy minek fordítsam, mert a Murder She Wrote, magyarul Gyilkos sorokként futó sorozat címével való szójáték) egy krimi-paródia; az este tizenegykor kezdődő előadásokat még azzal is megspékelték, hogy a szereplők a másik nem ruháiba bújnak. Hm, gondolom, nem rossz ötlet, ezért elfogadom a producerek által felajánlott jegyet, és megnézem az előadást, ami kifejezetten rossz ötletnek bizonyult – de biztos az én készülékemben van a hiba, mert a közönség javarésze zabálta…

Murder She Didn’t Write Photo Credit Jamie Corbin
/ Fotó: Jamie Corbin

Frank Underwood mondja a Kártyavárban: „Democracy is sooverrated!” („A demokrácia annyira túlértékelt!”); valahogy így vagyok én is a Showstopper! The Improvised Musical-lel (Megáll a show! Az improvizált musical) – ezrek tolonganak, hogy bejussanak a szórólapon tizenhét énekest és hét zenészt felvonultató produkcióra. Aztán kapunk a játékmester mellett hat énekest (akik közül maximum háromnak van hangja), és három zenészt; az összhang vajmi kevésszer jön össze, főleg a láthatóan tényleg improvizált koreográfiák esetében; azt meg kifejezetten kétlem, hogy az ismert musicalek (Mamma Mia!Macskák, József és a színes szélesvásznú álomkabát, stb.) dallamaira percek alatt kitalálnak valami új szöveget. Hogy hogyan nyert Olivier-díjat 2016-ban a Legjobb szórakoztató és családi előadás-kategóriában, én nem tudom…

Showstopper The Improvised Musical 9515
/ Fotó: London Theatre Direct

Ahogy a Snap (talán Váratlan a legpontosabb fordítás) kirobbanó sikerét sem értem: tavaly elutasították a jegykérelmemet, idén meg ők maguk hívtak – persze, hogy mentem. Többségében értékelhetetlen bohóc-idétlenkedések kötik össze az illuzionista-számokat; az a baj, hogy ahonnan én nézem, csaknem az összes trükk lebukik – kifejezetten kínos volt, ahogy egyikük kétségbeesetten próbálja kicibálni a beszorult kártyát a zakója ujjából úgy, hogy mi ne vegyük észre. Csalódás volt, minden szinten; talán jobb lett volna új évhez új műsort összeállítani, de hát a pénz, ugyebár, nagy úr…

Snap By Maxres
/ Fotó: Maxres

Egyedül a színpadon

Imádom Nicci French Frieda Klein-sorozatát: Londonról ír, amelyet a főszereplő gyalog járkál be, jobbára az eltemetett folyók útvonalát követve végig. Ezért kaptam a munkahelyi karácsonyi partin az egyik kolléganőmtől egy Ian Rankin-kötetet, mert a skót író Edinburgh-ba helyezi krimisorozata történeteit; és valóban érdekes olvasni a helyszínekről, ahol én magam is rengeteget jártam, vagy esetleg dolgoztam az említett szállodában. Egy regény erejéig (The Naming of the DeadA holtak nevesítése); de most már a huszonegyedik Rebus detektíves regénye jelent meg az elmúlt harminc év alatt – ennek kapcsán volt író-olvasó találkozó az Edinburgh-i Nemzetközi Könyvfesztivál fősátrában. John Rebus nem Sherlock Holmes vagy Poirot, és Ian Rankin nem Arthur Conan Doyle vagy Agatha Christie; számomra legalábbis… Egy jelenséget azonban továbbra sem értek: aki a beszélgetés során angolul beszél, hogyan tud a könyvéből skótul felolvasni?

Paul Williams Photo By Sam Brooks
/ Fotó: Sam Brooks

Paul Williams legalább nem árul zsákbamacskát: rögtön az elején elmondja, hogy

bár a világ legjobb előadását akarta létrehozni, ez nyilvánvalóan nem sikerült neki.

A Summertime Love Sabrina dalából kölcsönzi a címet, de az egész produkciót belengi a ’80-as évek hangulata. Ugyan a szórólapon azt ígéri, hogy esténként egy valakinek tutira összehoz egy randit, de úgy elég nehéz, hogy a tizennégy nézőből mindössze ketten szinglik, és azok is férfiak; ennek ellenére szerethető volt, mert nem akart több lenni, mint ami: egy új-zélandi srác, aki egész Edinburgh-ig repült, hogy kivi akcentussal elmagyarázza, miért is jó szkippelni egy telet…

Egy utolsót, az útra

Tudom, azt ígértem, hogy egy mondatokat írok az előadásokról, de hadd szánjak egy mini-fejezetet ennek az előadásnak, mivel túl sok az érzelmi kötődés hozzá.

Nagyon be voltam sózva, hogy idén rendezek egy előadást a Fringe-re, ez – különböző okok halmozott összerendeződése miatt – nem sikerült. A One for the Road… (Egyet az útra…) ugyanúgy Harold Pinter műve, mint Az új világrend (New World Order), aminek magyar nyelvű ősbemutatóját megrendeztem, saját fordításom alapján; ugyanúgy politikai „szkeccs”, és szerintem, ugyanúgy rengeteg lehetőség nyílik benne a rendezői fantázia kiaknázására. Ennek egy része valamilyen szinten meg is valósul a látott produkcióban.

One For The Road Photo By Sincoe Productions
/ Fotó: Sincoe Productions

Adott egy arc nélküli (vagy inkább álarcos) hegedűsünk – aki kétszer játszik is valami dallamot; van egy golyós örökmozgónk – aminek végül semmi szerepe nincs; van (nem egy) kiváló színészünk; az egész valahogy mégsem lépi át a „rádiójáték”-színházküszöbét. És van egy – nekünk sokat sulykolt – alapszabálya a színpadra állításnak; a hat kérdés, amit fel kell tenned magadnak, mielőtt bármit is csinálsz: ki? mit? mikor? miért? hol? hogyan? Ezekből mindössze kettőre: a mit?-re és a hogyan?-ra kapunk választ az előadásban.

Pinter nem írta meg, hogy a nevek mögött kik rejtőznek, kizárólag az életkorukat adja meg, és – szokásával ellentétben – sok rendezői instrukciót sem írt bele a drámába. Vagyis, a rendezőnek simán adva volt a lehetőség, hogy kicsit jobban „eldobja az agyát”, mert a szigorú szerzői jogi megkötés kizárólag a szövegre vonatkozik. Az alkoholista börtönigazgató (valóban az?), a megkínzott férfi, felesége és gyereke simán lehettek volna egy sivatagban menekülő rab vízhiánytól bekövetkezett hallucinációi, például. De vannak még ötleteim, hogy megválaszoljam a maradék négy kérdést.

One for the Road… (Egyet az útra…) – Sincoe Productions, The Space on the Mile, 2017. augusztus 21-27, 18.20-tól, hossz: egy óra

Szereplők: Louis Hall – Nicolas, Henry Deacy – Victor, Panda La Terriere – GilaWilliam Baxter – Nicky

Hegedűs: Alexander Terry

Rendező: Shaun Wood

Top sztorik a rovatból

Ez is érdekelhet

Qatar-WC

Hogyan fogadjunk a 2022-es labdarúgó-világbajnokságra

Már majdnem itt az ideje a világ legrangosabb tornájának – a 2022-es labdarúgó-világbajnokságnak. Az idei év sok újítással jár. Az egyik az, hogy ez az első alkalom, hogy egy közel-keleti ország ad otthont a világbajnokságnak.

alvás pihentető alvás tippek alváshoz egészséges alvás egészséges életmód

Ezeket edd, és ezeket kerüld, ha nem tudsz aludni

Jó alvás nélkül nincsenek jó nappalaink, de még rosszabb, hogy nem lehetünk teljesen egészségesek sem. Sokan szenvednek kialvatlanságban anélkül, hogy foglalkoznának vele, pedig komoly következményei lehetnek, ha hosszútávon nem tudunk megfelelően pihenni.

betegség hírességek hírességek betegségei maria cross halle berry lil wayne tom hanks toni braxton catherine zeta-jones 4

Hírességek, akik krónikus betegséggel élnek

A betegség nem válogat. A következő sztárok mind megvívták a maguk harcát különböző egészségi problémákkal és saját példájukon keresztül bebizonyították, hogy krónikus betegségekkel is lehet együtt élni, mégpedig boldog életet.

liszt gluténmentes liszt liszt fajták liszt típusok zabliszt rizsliszt csicseriborsó liszt kókuszliszt

Ezek a gluténmentes lisztek, ha alternatívákat keresel

A legtöbben fehér lisztet vagy teljes kiőrlésű lisztet használnak a főzéshez, sütéshez. Ezek glutént tartalmaznak, amire néhányan allergiásak, de mindannyiunk emésztőrendszere nehezen birkózik meg vele, emellett pedig egyéb negatív mellékhatásai is vannak.