Edinburgh utcái, terei, parkjai a fesztiválidőszakban megtelnek utcazenészekkel. A Medows-ban késő éjszakáig tart a jammellés, amihez önjelölt táncosok, zsonglőrök, tűzfújók csapódnak. Őszinte csodálattal nézem, hallgatom őket, hisz amit produkálnak, akár egy színpadon is megállná a helyét.

Változatosság

Nem mintha a kisezernyi zenei színpadon nem találnánk változatos, minőségi zenét. A BBC területén például naponta több ingyenes koncert is van. Ami különlegessé teszi, hogy egyrészt egy gyönyörű, XVII. századi épület (George Harriot’sSchool) udvarára települt be, másrészt közvetlen rálátás nyílik a várra, ahonnan kényelmes napozóágyakról lehet a Military Tattoo utáni hagyományos napi tűzijátékot élvezni.

A Whistlebinkies, a LeithDepot, a Jazz Bar(ok) és még rengeteg más hely színpadán fellépő zenészek minden zenei irányzat kedvelőinek bőséges kínálattal szolgál. Természetesen a Fringe mamuthelyszínei is gondolnak a muzsika szerelmeseire, a különlegesebbnek számító csapatoknak biztosítanak fellépési lehetőséget. A kiemelt, prémium-kategóriás koncertek azonban a Nemzetközi Fesztivál keretében vonzanak elképesztő számú rajongót…

Angus Munro

Fentiekből következik, hogy nagyon nehéz választani, arról nem is beszélve, hogy alaposan mellé is nyúlhatunk. Mit csináljon ilyenkor az egyszerű halandó (jelen esetben én)? Imádom a zenét, az úgynevezett charity-shopokban mindig próbálok valami új, érdekes lemezt találni, ezekben a boltokban ugyanis akár egy-két fontért lehet igazi kincsekre bukkanni. Az Egyesült Királyságban, Magyarországgal ellentétben, él és virágzik a lemezkiadás, mert akkora a piac, hogy a trendi letöltés mellett még mindig rengetegen választják a hanghordozókat, mert fontos számukra a kézzelfoghatóság és a dizájn, amit az alkotók képzeltek az aktuális albumhoz. És a bakelitlemezek is sokadik virágkorukat élik; olyan kiadványok jelennek meg vinylre nyomva, amit eredetileg még csak kazettán adtak ki.

Nos, választás. Idén március 15-ét sikerült egy klipforgatással ünnepelni. Angus Munro keresett a szociális hálón színészeket, akik az első, professzionális körülmények között forgatott videoklipjében vállalnák a fellépést. Ittlétem egyik legjobb napjának bizonyult, imádtam újra „színpadra” lépni, a társaság meg egyenesen lenyűgöző volt: fiatal költők, fotósok, képzőművészek, akikkel üdítő élmény volt társalogni. Még ha rá is kellett döbbennem, hogy bizony ehhez a szinthez még fejlesztenem kell az angoltudásomat (a kokárdám, sajnos nem látszik a felvételeken).

Ezért örültem, hogy végre eljuthatok egy koncertre, ahol nemcsak azt az egy dalt kell ezredszerre is végighallgatni. A négyoktávos hangterjedelemmel bíró énekes három zenészt vett maga mellé: egy-egy zongoristát, dobost és nagybőgőst. Hipszter zenekarok dalait dolgozták át jazz-harmóniákká: hallhattunk többek között Future Islands-, Alvvays-, Stromae- és Miike Snow-feldolgozást (nem kell aggódni, eddig számomra is teljesen ismeretlenek voltak). Külön élmény volt, és vicces is, hogy egy emberke a közönségből megnyerhette a Hipszter Oscart, amennyiben eltalálta, hogy a tíz zenekar – melyeknek a dalait előadták – milyen magasan áll a zenei fősodor ranglétráján. A szigorú menetrend miatt, sajnos, csak egy órás volt a koncert, így kénytelen leszek elbattyogni a BBC-helyszínre, ahol már saját dalokat ad elő kicsit nagyobb időkeretben.

(AngusMunro: The Great Hipster Songbook – A nagy hipszter daloskönyv, The Jazz Bar – 1, Chambers Street, augusztus 4, 8, 15 és 22-én, 17.30-tól – hossz: egy óra, értékelés: 4.5 csillag)

Modern Maori QuartetModern Maōri Quartet

Őket egyből kiszúrtam. Nyilván közrejátszott az érzelmi kötődés, de egyébként is imádom a többszólamúságot. Kicsit ugyan tartottam tőle, hogy a sajtómegnyitón eldurrogtatták az összes puskaporukat, ugyanis négy dallal is kedveskedtek nekünk. De nem csalódtam, egyszerűen csodálatos élmény volt. A koncerten magán csak egy dalt ismételtek meg abból, amit a médiának előadtak.

A koncert pikantériája az volt, hogy nagyrészt valóban maori nyelven énekeltek, ami azért is különleges, mert Új-Zélandon, habár ugyanúgy hivatalos nyelv, mint az angol, majdnem senki nem beszéli.

Sőt, magát a kultúra megőrzését is, fura módon, az egykori fehér telepesek leszármazottai szorgalmazzák inkább. A hétköznapi emberek magasról tesznek rá, leginkább turista-látványosságként adják el a népzenéjüket, vagy a rögbi-meccsekről jól ismert hakát.

Pedig sajnálatos lenne veszni hagyni egy ilyen ős-polinéz kultúrát.

A humor az ő előadásukból sem hiányzott: nagyon szerettem, hogy harcos népnek vallják magukat; és ahogy ezt kifigurázzák. Megérkeztek a hosszú, fehér felhő országába (Új-Zéland maori neve – Aotearoa), kiirtották az őslakosokat, aztán harcoltak a hódítani érkező fehérekkel – majdnem belepusztultak, aztán a fehérekkel közösen elmentek harcolni oda, ahonnan a fehérek jöttek (I. és II. világháború), valamiféle olyan célért, amit fel sem fogtak.

Gondolom, népszerűségnövelő céllal raktak össze egy számot, ami a legismertebb angolszász dalok mixe; tény, hogy a közönség elkezdett velük együtt dúdolni, és mindannyian őszinte, boldog mosollyal az arcunkon távoztunk a teremből.

Négy hangszer, aminek használatát nem viszik túlzásba; négy tiszta hang, tökéletes harmóniában; négy karizmatikus figura – kihagyhatatlan.

(Modern Maōri Quartet: That’sUs! – Ezek vagyunk!, Assembly George Square Studios – Three, augusztus 3-13 és 15-28, 14.25-től – hossz: egy óra, értékelés: 4.5 csillag)

Pj Harvey Bsw1
Pj Harvey / Fotó: Pálffy L. Péter

PJ Harvey

Néha hajlamos vagyok elszomorodni azon a gondolaton, hogy hadilábon állok a szerencsével. De a valóság az, hogy egy igazi mázlista vagyok – az más kérdés, hogy nem feltétlenül legnagyobb vágyaim válnak valóra (buddhisták kíméljetek; tudom, így nehezen érem el a Nirvánát). PJ Harvey The Hope Six Demolition Project Tour (A „Remény VI” lerombolás-projekt turné) Edinburghi állomására többkörös egyeztetés után sem sikerült jegyet szereznem. Nem tudom, végül mi segített: az, hogy ultraudvarias, ám kitartó vagyok folyamatosan a sajtóirodákkal, vagy hogy a turné következő állomása a 25. Sziget Fesztivál, Budapesten. A lényeg, hogy délután négykor kaptam egy e-mailt, hogy este héttől felvehetem a jegyet a színház pénztárában a nyolckor kezdődő koncertre (bár, ha jól belegondolok, a nagyszínpadnál amúgy is tízezrek fognak tombolni, függetlenül attól, hogy én miket írok itt össze).

Az előadás – mert nyugodtan lehet annak nevezni – az Egyesült Királyság legnagyobb nézőterű (3.039 ember fér be) színházában került bemutatásra. Az Edinburgh Playhouse színpadát már „felavattam” egy felejthető Aida operában, statisztaként, de nézőként még soha nem jártam benne.

A vasfüggöny felemelése után semmi különleges látvány nem tárult elénk: hangszerek félkörben, elől öt mikrofon. Aztán megszólalt a zene, és kissé csalódtam, hogy lám-lám, még a híres-hírhedt énekesnő is playbackezik.

Aztán libasorban bevonult a tíz zenész, zenélve; ez aztán az ütős felvezetés!

Egy vallomással tartozom azonban: nagyon szeretem Nick Cave and The Bad Seeds-et. PJ Harvey-t eleddig csak a Murder Ballads (Gyilkossági balladák) albumukon hallottam, amelyen duettet énekelnek a Henry Lee című dalban. Akkor beleszerettem – a hangjába. Az ausztrál dalszerző-énekes meg az énekesnőbe; a The Boatman’s Call (A csónakos hívása – aki jelen esetben, szerintem, Kharón, a Sztüx folyó révészét jelenti) album dalainak javarészét ez a nem túl hosszú románc ihlette; pontosabban a szakítás. De nem csak ez a közös bennük: Mick Harvey – aki, legjobb tudásom szerint, nem rokona PJ-nek – mindkettőjük bandájában játszik. Tavaly pedig – bár ezt most már nem tudom bizonyítani, de amikor én olvastam, akkor… – a brit 2016-os év Legjobb lemezei-listán az első két helyet foglalták el (a Skeleton Tree nyert).

Az első tényleges dal közben mindenki elfoglalja a helyét, a vállon cipelt nagy dobok felkerülnek az állványokra, és végig sárga fénnyel megvilágítva, két teliholdként ragyognak a teljes műsor alatt.

A második szám alatt aztán a valódi háttér is kiemelkedik a süllyesztőből: egy háromdimenziós, Vasarely festmény-szerű építmény, amelyet világítással lenyűgözővé varázsoltak – igazi fény/árnyék/tér orgia alakult ki a szemünk előtt.

A ruhák egyszerű feketék, de messziről feltűnik, hogy kifejezetten erre az alkalomra tervezettek, különösen PJ Harveyé.

Pj Harvey Valerio Berdini
Pj Harvey – Brixton Academy, London / Fotó: Bbc

A tavalyi albumról mindössze hat szám hangzik el a húszdalos műsorban, de kifejezetten jót tesz a koncertnek, amikor felcsendülnek a korábbi, nyersebb zenék. Ismét mázli, hogy a mellettem ülő úriembernek is elindul a lábában a boogie, így nem érzem magam teljesen árvának, hogy alig bírok a helyemen maradni. Itt jegyezném meg, hogy nekem a csúcspont az volt, amikor Terry Edwards két szólamban szaxofonszólózott, ilyet még életemben nem láttam, nem hallottam. Félreértés ne essék: minden zenész eszméletlenül nagyot alkotott a láthatóan színházilag is kiválóan megrendezett show-ban.

Észre sem vesszük, és véget ér a koncert. Illetve észre vesszük, mert, ahogy bevonultak, ugyanúgy vonulnak ki is, csak éppen nem akarjuk elhinni. Ha el is hisszük, nem akarjuk, hogy véget érjen. Hét percig tapsolunk állva, amíg sikerül meggyőzni őket, hogy márpedig ráadás nélkül nem megyünk haza (rákerestem az előző koncertek dal-listájára, nagyjából mindenhol tizennyolc plusz két ráadásdal szerepel; az ittenit sikerült lefényképezni, amin eleve húsz dal szerepel, ráadás nincs). Olyan érzésem van, hogy nem voltak felkészülve ekkora sikerre, de végül csak visszadugják a gitárokat, és megkapjuk a két ráadásdalt.

Egyetlenegy apró kifogásom azért mégis akad: a vokálozás uniszónóban zajlik, mintha PJ Harvey nem szeretné a többszólamúságot. Én viszont nagyon. Százas skálán nálam ez kilencvenöt százalékos élmény volt. Ebben a fránya ötcsillagos rendszerben azonban csak olyan létezik, hogy négy és fél csillag.

PJ Harvey: The Hope Six Demolition Project Tour, Edinburgh Playhouse, 2017. augusztus 7-8.

Zenészek: John Parish, Mick Harvey, Jean-Marc Butty, Alain Johannes, Terry Edwards,  James Johnston, KenrickRowe, Alessandro Stefana, Enrico Gabrielli

Rendező: Ian Rickson

Díszlet: Jeremy Herbert

Fénytechnika: Adam Silverman

Jelmez: Ann Demeulemeester

Top sztorik a rovatból

Ez is érdekelhet

Qatar-WC

Hogyan fogadjunk a 2022-es labdarúgó-világbajnokságra

Már majdnem itt az ideje a világ legrangosabb tornájának – a 2022-es labdarúgó-világbajnokságnak. Az idei év sok újítással jár. Az egyik az, hogy ez az első alkalom, hogy egy közel-keleti ország ad otthont a világbajnokságnak.

alvás pihentető alvás tippek alváshoz egészséges alvás egészséges életmód

Ezeket edd, és ezeket kerüld, ha nem tudsz aludni

Jó alvás nélkül nincsenek jó nappalaink, de még rosszabb, hogy nem lehetünk teljesen egészségesek sem. Sokan szenvednek kialvatlanságban anélkül, hogy foglalkoznának vele, pedig komoly következményei lehetnek, ha hosszútávon nem tudunk megfelelően pihenni.

betegség hírességek hírességek betegségei maria cross halle berry lil wayne tom hanks toni braxton catherine zeta-jones 4

Hírességek, akik krónikus betegséggel élnek

A betegség nem válogat. A következő sztárok mind megvívták a maguk harcát különböző egészségi problémákkal és saját példájukon keresztül bebizonyították, hogy krónikus betegségekkel is lehet együtt élni, mégpedig boldog életet.

liszt gluténmentes liszt liszt fajták liszt típusok zabliszt rizsliszt csicseriborsó liszt kókuszliszt

Ezek a gluténmentes lisztek, ha alternatívákat keresel

A legtöbben fehér lisztet vagy teljes kiőrlésű lisztet használnak a főzéshez, sütéshez. Ezek glutént tartalmaznak, amire néhányan allergiásak, de mindannyiunk emésztőrendszere nehezen birkózik meg vele, emellett pedig egyéb negatív mellékhatásai is vannak.