Kafka rémmeséjének abszurditását Josef K-ról Philip Glass zenéje húzza alá. A pert úgy reklámozták mint dráma, paranoia és abszurd humor csodás elegye. Ismét egy nagyot mondó reklám, vagy van benne valami?
Volt időszak, amikor hetente jártam operába. A legutolsó, amit láttam mégiscsak az (eredeti) Pintér–Darvas által fémjelzett Parasztopera volt. Az egyetlen, amiben „játszottam”, a Le balcon a MüPá-ban. Modern zene (Eötvös Péter; librettó: Eötvös Péter, Francoise Morvan és André Markovitz), hamísítatlan Alföldi Róbert-rendezés. Mondjuk, máig nem értem, miért kellett nekem egy szál szuszpenzorban a nézőktől elfelé négykézláb „menetelni” a színpadon, de a színész – pontosabb a „táncos” jelen esetben –, amíg fiatal és bohém, sok hülyeséget megcsinál, ha megkérik rá.
A per, a 2014-es londoni bemutatót követően – a mű megírásának századik évfordulóján – a Skót Opera 2017-es, értelemszerűen skót premierje. Két nagyágyú találkozása azonban nem értelemszerűen vezet mestermű születéséhez. Philip Glass neve leginkább az Einstein a tengerparton révén lehet ismerős, ő írta Bob Wilson egyik ikonikus rendezéséhez a zenét. Kafkával nem az első találkozása, A fegyencgyarmaton is bemutatásra került már, 2010-ben (librettó: Rudolph Wurlitzer). Christopher Hampton pedig az Oscar-díjjal jutalmazott Veszedelmes viszonyok (1988) „Legjobb adaptált forgatókönyv” kapcsán írta be magát a filmtörténelembe (a filmet mindenkinek ajánlom; Uma Thurman meztelen, Keanu Reeves piszkosul fiatal, Michelle Pfeiffer gyönyörű, John Malkovich és Glenn Close pedig zseniális, mint mindig).
Repetitív dallamok
Azt hiszem, ilyenkor kell meghatódni és hasra- vagy hanyatt esni. De újévi fogadalmaim között az sem szerepelt, hogy ezentúl politikailag korrekt leszek. A zene nem rossz; sőt a kezdés kifejezetten ígéretes, ahogy a cselesztán (cseleszta – zongorához hasonló hangszer – a szerk.) felcsendülnek az első szólamok: repetitív dallam, egyszersmind fülbemászó. Csakhogy ez aztán nem fejlődik semerre. Megboldogult zongorista-tanonc koromban játszottam Beethoven-variációkat. Na, azok variációk voltak. A perben is hallhatóak próbálkozások erre, de ezek – és nemcsak nekem – próbálkozások maradnak. Mindazonáltal teljes mértékben értem a koncepciót, hiszen Josef K mókuskerékből való kitörési kísérleteinek sikertelenségéről van szó. Egy néző fogalmazott tűpontosan az előadás után: az operának a zenéről kellene szólnia, nem igaz? Miért, ez zene volt, pontosan olyan, amit elalváshoz teszel be a CD-lejátszódba – jött a replika a beszélgetőtárstól. Ennyire drasztikus azonban nem lennék; csak a változatosságot hiányoltam, illetve a duetteket, a terctetteket, a kvartetteket, netán a kórusokat. Hiába, hogy Glass úgy írta a zenét, hogy pontosan kijöjjön szótagszámra, hangsúlyra, miegyébre; ha nincs benne egyszer sem legalább két szereplő, aki harmóniában – vagy diszharmóniában – énekel egyszerre, nekem az csak egyszerű zenés történetmesélés marad. Persze, az is előfordulhat, hogy ezért Hampton a „bűnös”, mert állítólag a zenével „meg lett várva” a librettó. Amellyel szemben szintén erős fenntartásim vannak. Mert semmivel nem több, mint a regény összesűrítve két órába. Modern költészet ide, vagy oda, de – nekem – egy operához kell egy rím, egy ritmus, legalább belső – egyikhez vagy másikhoz; kell, hogy az előadás után valamit tudjak dúdolni hazafelé a buszon, metrón, villamoson.
Az előadás erőssége a fényrendezés
Egy erőssége azonban van az előadásnak és ez a rendezés. Pontosabban: a világítás, de remélem, ez szorosan összefügg. Michael McCarthy 2015-ben, ezért a produkcióért, megkapta a Wales Arts Rewards „Legjobb rendező” díját. Azt kell mondanom, jogosan. Szerepösszevonásokkal a tizenkilenc karaktert nyolc operaénekes alakítja, és nagyzenekar helyett mindössze tizenkét zenész játszik (Jaj, hol van már az az idő, amikor Beethoven Fidelio-ját vittem színpadra… Azóta is hálás köszönet a szadeszes városvezetésnek, akik a hétmilliós költségvetésre megszavaztak kétszázezret; amikor pedig nem akartam elfogadni, akkor az volt a reakció, hogy vagy ennyi, vagy soha többé nem kapok támogatást semmire. Így lett a kamarazenekaros, négy főszereplős, és ugyanennyi kórust felvonultató előadásból egyszemélyes kendő-bábos produkció. Azok a boldog, szép napok…). Ez egy valódi rendezői bravúr, annak ellenére, hogy éles választóvonal húzódik a „régi” iskola és a „feltörekvő nemzedék” énekesei között. Az „újak” simán kenterbe verik a „régieket”, nem véletlenül nyertek el hárman is „Feltörekvő művész” díjat: Emma Kerr (Grubachné és a bírósági teremszolga szerepében), Hazel McBain (Leni és Bürstner kisasszony szerepében), valamint Elgan Llyr Thomas (Titorelli, a festő, Flogger és a diák szerepében) zseniálisat alakít. Nemcsak énekelnek, hanem színészként is jelen vannak, ezzel jelentősen növelve a produkció színvonalát.
Josef K. megformálása
A londoni bemutatóhoz képest még egy szereplőváltoztatás történt – a feljebb említett fiatalokon kívül –, mégpedig Nicholas Lester személyében, aki a perbe fogott Josef K.-t kelti életre; inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az az érzésem, hogy sokkal nagyobb potenciál van az ő hangjában, mint amit A per kihasznál, talán ez egy picit frusztrálja, és ettől válik hiteltelenné számomra a megjelenített karakter. A gesztusai, reakciói színpadiasak, eltúlzottak; még akkor is, ha egy ezerháromszázötven nézőt befogadó színházban kellett helytállnia.
Visszatérve a fényekre: nagyon kevés a teljes megvilágítás, minden inkább éles körvonalakkal behatárolt, mértani pontosságú, és mértani pontossággal beállított részfényekben történik, ezzel különösen jól kiemelve a kafkai világ kegyetlenségét, megváltoztathatatlanságát (világítástervező: Ace McCarron). A díszlet is egyszerű, de funkcionális. Rések, ajtók, ablakok veszik körül Josef K. ágyát, asztalát. A könyvtárszoba egy adott pillanatban kínzókamrává, a becipelt ócska matrac pedig a szajha kéjbarlangjává alakul át (díszlettervező: Simon Banham). Mindkét, látványért felelős úriember a világ színpadait megjárt, többszörösen díjazott művész, és talán mindkettő walesi.
Nagyon szerettem a papos/kapuőrös jelenetet: ott a zene is picit megváltozott, a világítás is, de különösen a szavak égtek be:
A bíróság semmit sem akar tőled. Befogad, ha jössz, és elbocsát, ha távozol.
Ezek után bekövetkezik az elkerülhetetlen vég; a tér kitágul, Josef K. élettere beszűkül; olyannyira, hogy nem marad más választása, mint meghalni
akár egy kutya!
Hiába, no, van olyan, hogy hasztalan fújja össze a szemetet a szél. Hazafelé inkább Natasha Alexandra In Your Face című albumát dugom a fülembe. Mert azt legalább tudom dúdolni. Olyan jó érzés beleüvölteni az üres utcák csöndjébe, hogy „He was right, she was wrong / but that made a strong / bond”. Esetleg azt, hogy „I’ll lie to your boys / if it makes so difference / and me out of choice”, vagy, hogy “I’ll go if you don’t / no, nothing so close”. De leginkább, hogy „You made me wanna be confused / choose to loose myself / you made me wanna spin around / never touching ground / to refuel / I don’t wanna loose”… Sá-lá-lá-lá…
És az értékelés, mert elengedhetetlen: 3/5.
Fotók: James Glossop
Creative Team:
Conductor: Derek Clark
Director: Michael McCarthy
Lighting: Ace McCarron
Designer: Simon Banham
Cast:
Josef K – Nicholas Lester
Guard 1/Block – Daniel Norman
Guard 2/Usher/Clerk of Court/Priest – Paul Carey Jones
Inspector/Uncle – Michael Druiett
Frau Grubach/Washerwoman – Emma Kerr*
*The Robertson Trust Scholarship Scottish Opera Emerging Artist
Fräulein Bürstner/Leni – Hazel McBain*
*The John Mather Charitable Trust Scottish Opera Emerging Artist
Magistrate/Assistant/Lawyer Huld – Gwion Thomas
Titorelli/Flogger/Student – Elgan Llyr Thomas*
*Scottish Opera Emerging Artist
