Leo Pellegrino: Az egyéniség és a tehetség találkozása

0
113
/ Fotó: Too Many Zooz hivatalos Facebook-oldala

Szerencsére az elektronikus zene térhódítása nem vetette vissza a klasszikus zenei pályát választó fiatalok, illetve hangszervirtuózokat képző oktatási intézmények népszerűségét. Jó példa erre Leo Pellegrino és a zenekara, a Too Many Zooz.

Hirdetés

A zenei életpálya mint hivatás sajátja a tökéletességre való törekvés, a folyamatosan, nagy mennyiségben befektetett energia, a töménytelen mennyiségű ráfordított idő. A legnagyobb művészeknél nem ritka a heti 6 nap gyakorlás, és a szociális élet majdnem teljes zárójelbe tétele.

Ha valaki tehetséggel rendelkezik zenei téren, és ehhez tartozik kellő elhivatottság, egész életen át tartó megélhetést biztosíthat neki. Amennyiben ehhez még megkapó egyéniséget is tud párosítani – egy kis szerencsével – a világszintű hírnév sem elérhetetlen számára.

A pittsburgi születésű Leo Pellegrino számára minden feltétel adott volt. Nevét 2014 előtt csak nagyon kevesen ismerték. A szerencse az ő esetében az kommunikációs technológia fejlődésének köszönhető, ugyanis ez év márciusában történt, hogy pillanatok alatt híres lett a YouTube-nak köszönhetően azzal a műsorral, amit a Union Square Station aluljárójában produkált.

Ez a rövid videó is elég volt ahhoz, hogy tehetsége és tudása mellett egyéniségét is meg tudja csillogtatni, ennek köszönhetően szűk 2 év alatt ő, valamint a Too Many Zooz nevű együttes, melynek tagja majdhogynem a semmiből az élvonalba tudta magát küzdeni.

Amiben Pellegrino többet tudott mutatni, mint más, hasonló korabeli tehetség az egy egyéni mozgáskultúra és könnyedség, amivel zene közben képes a hallgatóságot megfogni. Így a legnézettebb videómegosztó portálon a fenti anyagnak sikerült 5 millió nézettség feletti értéket generálnia, amely napról napra folyamatosan növekszik.

A felvételen látható helyszín és körülmények tökéletesen mintázzák azt, hogy honnan indult:

Tulajdonképpen a feltörekvő zenészekkel kapcsolatban élő sztereotípiákat erősítendő láthatjuk azt, hogy pályaudvarokon, aluljárókban és egyéb nyilvános helyeken keresik tehetségek a kiugrási lehetőségeket, akár egy kis mellékes pénzkereseti lehetőségként.

Egyelőre kevés a vele, illetve együttesével kapcsolatos személyes információ, feltehetően ez az elkövetkezendő időkben nagymértékben változni fog.

Pellegrino idén kapott egy nagyobb lehetőséget, amivel ismeretségét, ázsióját és piaci értékét egy újabb szintre emelhette, ezért nem csak ő, hanem mi is hálásak lehetünk a BBC stábjának. Idén ugyanis koncertet adhat a BBC Proms [The Proms] rendezvényen, a Royal Albert Hallban, mely 1895 óta a Londonban évente megrendezett egyik legnagyobb komolyzenei fesztivál.

Több mint 20 percet kapott a bizonyításra. Mikor megláttam a videó címét, komoly fenntartásaim voltak. Egy komolyzenei rendezvényen az ember azt várja, hogy az előadó a tehetségéből a lehető legtöbbet meg tudja mutatni, az egyéniségéből viszont minimálisat, főként akkor, ha rajta kívül száz egyéb kivételes képességű zenész tartózkodik a színpadon. Hála a BBC-nek, mindkettőre lehetősége volt Pellegrinonak. Borítékolhatóvá vált, hogy az 5 milliós nézettségű videóban felcsendülő dalt meg fogja szólaltatni, inkább ennek a fogadtatása ebben a hallgatói körben, valamint az ott látott, egyéniségéből fakadó show megjelenítése volt kérdéses.

Két forgatókönyv játszódhatott le. A konzervatív verzió, hogy beállítjuk középre, adunk egy dallamos, de hallhatóan nehéz darabot, amit hiba nélkül lehoz, és megmutathatja a tehetségét. Ezzel több probléma volt, egyrészt a tehetsége az ott ülő rutinos zenészek között nem emelkedett volna ki annyira, másrészt az előadás értéke nulla lett volna.

A másik opció, hogy komoly mennyiségű négyzetmétert biztosítananak a színpadon, mozgásérzékelőt kikapcsolják, és szabadjára engedik az oroszlánt. A láncokat levették, és a rózsaszínre festett oroszlán pedig valóban elszabadult.

Olyan Mick Jaggeri könnyedséggel mozgott a színpadon, hogy elvitte az egész show-t. Nem csak hozta a kötelezőt, de a szólója alatt csak ő létezett a színpadon. A háttérben jásztó fúvós kolléga nagyon szépen kiegészítette a játékát – természetesen ő is kapott lehetőséget, hogy a háttérből kiemelkedve egy rövid idő alatt prezentálja tehetségét, de, hogy a műsor egészébe érdemi beleszólása nem lesz, az már az első perctől látszódott.

Az oroszlán berobbant a színpadra.  Elvitte a show-t az unásig ismert “slágerével”, majd megkapta a megérdemelt tapsot. A második szám egy 1959-es dal, a Better Git in your Soul volt, mely nem feltétlenül bariton szaxofonra volt kihegyezve, és 3 másik fúvós kollégával együtt, a tehetségére hangsúlyt fektetve megmutatta, zenekari tagként is megállja a helyét. Az első szólóig tökéletesen működött minden, ekkor az ragadozó ismét kiengedte karmait.

Bebizonyította, hogy ugyanazt a show-t, amit a saját számainál, egy több mint 50 éves dalnál is tudja produkálni, mi több, másképpen nem is képes létezni a színpadon.

Pellegrino az az ember, akit soha nem fogunk látni háttérzenészként. Az egyénisége ezt nem engedi, zenekart köré csak építeni lehet, ahol ő van a reflektorfényben. Akár komolyzenei fesztivál, akár egy füstös lokál színpadát képzeljük az ő előadása köré, az egyéni mozgáskultúra, a közönség felé mutatott közvetlenség és interaktivitás bármilyen környezetben kiemeli az átlagos előadók közül. Igazi virtuóz, aki nem csak a zenéjével szórakoztat. A kontraszt, amit teremtett, már-már tökéletes volt: a fúvós, a zongorista és a dobos szólója is, ugyanis miután Pellegrino szólója véget ért, a többiek csak akkor tudták volna felvenni a versenyt vele, ha a zongorista lábbal felugrik a székre, és úgy játszik, néha hátat fordítva a zongorának, a dobosnak pedig legalább egy cintányért meg kellett volna gyújtania hozzá.

/ Fotó: Michael Weintrob

Az az érzésem, hogy nagyon sokszor fogunk még Leo Pellegrinoval találkozni az elkövetkező időkben, vélhetően zömében fesztiválokon, ahol természetesen ugyanazt az unalomig ismert dalt fogja eljátszani, amire a közönség borzasztóan fog tombolni.

Örök félelmem, hogy a művészek beleunnak ezekbe a fellépésekbe, és reménykedem benne, hogy képes lesz úgy megújulni pár év múlva, hogy ezzel a rajongói is kitartsanak mellette.

Az irány egyelőre jónak tűnik. Ez látszódik abból is, hogy Jules Buckley karmester elismerően tudja ünnepelni színpadi alakítását. Óriási méltatás ez egy zenekari körökben elismert, és méltán híres dirigenstől, aki a klasszikus zene modernizációjában is komoly szerepet vállal, melyet a tavalyi Radio 1 Ibiza Promo előadáson Pete Tong társaságában maradandó formában tárt a nagyközönség elé. A tisztelet a teljes produktumnak szólt, amely lehetőséget teremthet minőségi és klasszikus zene megismertetésében az elkövetkezendő generációk számára.