Parti Nagy Lajos tizennégy év kihagyás után jelentkezett újra a Létbüfé címet viselő verseskötetével. A költő a Margó Irodalmi Fesztiválon leszögezte, valóban szükséges volt ez a majdnem másfél évtized az Őszológiai gyakorlatok alcímet kapott kötet megírásához.
“Nem kell öregedő férfinek lenni, hogy Parti Nagy Lajos új verseskötete hatni tudjon, elég, ha léptünk már közelebb a tükörhöz, hogy megvizsgáljuk, jól látjuk-e, amit, ha tudjuk, hogy mit jelent a kiszolgáltatottság, és értékeljük az olyan rímpárokat, mint a demizson-telizsong.” – jelentette ki a beszélgetés nyitásaként Morcsányi Géza.
Parti Nagy Lajos tizennégy év után újra Dumpf Endre bőrébe bújva beszél a Létbüfében, ezúttal öregedésről, halálról. A beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy ez a könyv sokkal sötétebb, szögletesebb lett, mint az előzők. A szerző elmondása szerint ez egy szándékos törekvés volt, egyértelműen nem állt rá a keze másféle versekre. A kötetben az ősz toposzt „írta szét”, egy olyan témát, amit előtte már millióan feldolgoztak, és fel is fognak még millióan őutána. Parti Nagy véleménye szerint ez a bizonyos szétírás sokkal inkább teremtés, mint rombolás.
Az előadáson megtudhattuk, hogy a szóban forgó kötet narratívája is egyedülálló. Írása során azért mondott le a hosszú versekről, mert ez nagyobb szabadságot ad, ezáltal pedig megkönnyebbülésként szolgál, hiszen a hosszú verseknek ívet kell adni, le kell zárni. Rövid versek írásakor nem kell belső elvárásoknak megfelelni, lehetőség van a levegőben hagyni a történetet, el lehet vágni a közepén, ezáltal tulajdonképpen a Létbüfé egy hosszú, töredezett versként is tekinthető.
Másképp komponálsz, másképp csinálod, ha tudod, hogy egy forma összetartja, mint a Rókatárgyban vagy a Szívlapátban. Másrészt meg tudod, hogy mégiscsak vannak ilyen konvenciói
– jelentette ki a hosszú versek írásáról.
Azért tiltakozott ennyire a narratíva ellen, mert nem tudta, hová vezet, mi lesz a vége. Mikor Morcsányi Géza a szereplőgárda okozta erős regényképzetekről kérdezte, a költő bevallotta, ezt ő valójában szerette volna elkerülni, mivel meg akarta tartani a mű lebegését. Elmondása szerint a sok mellékszereplő is azt a célt szolgálja a könyvben, hogy Dumpfnak ne kelljen magáról beszélnie.
Dumpf érzelmileg nagyon meg van pakolva… halállal, meg szerelemmel
– hangzott el a mondat, ami még pár percig ott lebegett a Teátrum levegőjében.
A Létbüfében fontos szerepet játszik a halál, a költő az emberi szenvedéshez való írói közelítésként hivatkozik a kötetre. Az ember amiatt foglalkozik a halállal, mert fél tőle, és ezért megpróbálja uralni. A szerző ezt az emberi törekvést ahhoz hasonlította, mint mikor a sötétben félők fütyörésznek a pincében, hogy megnyugodjanak. Parti Nagy bevallása szerint egy ilyen kötet megírásakor természetesen meg voltak a saját sötét pontjai a személyes érintettség miatt. Azt az érzetet keltette benne, hogy ő maga szórakozik a halállal, emiatt is érezte szükségesnek, hogy kitelepítse ezeket a gondolatokat egy figurába, Dumpf Endrébe.
Elmondása alapján egy figura kialakításakor a szerző még nagyjából bármit megtehet a karakterrel, amit csak akar, de idővel, ahogy körvonalazódni kezd, már inkább csak azt teheti meg, amit az megenged. Parti Nagy valójában nincs teljesen megelégedve a névadással sem, úgy gondolja, a Dumpf túlzottan beszélő név.
Az ember előbb ad nevet, és utána gondolkodik olykor. Amikor már valóban tétje lesz a névnek, addigra már a név beül, és akkor már nem nagyon lehet vele mit csinálni.
A költő a beszélgetés során kijelentette, hogy az írók, költők más jellegű emlékezettel rendelkeznek. Bevallása szerint nem tudja az egészet látni, túl- és alulemlékezik egyaránt. Ennek a különleges emlékezőerőnek köszönhető a Létbüfé, amire bár másfél évtizedig kellett várni, a szerző úgy érzi, jól tette, hogy hagyott neki időt.