Turi Tímea költőnővel, egyben a Magvető új szerkesztőjével az Anna visszafordul című, idén megjelent kötete kapcsán beszélgettünk anyaságról, férfi-nő kapcsolatokról, de a kultúra kitüntetett társadalmi szerepéről is. Mindezt az a kérdés fűzte össze, hogy mekkora szabadság képzelhető el a nyelv korlátai között.
ContextUs: Anna visszafordul című kötetednek gerincét a szerelem és a szerelmi történetek adják, melyek jórészt az irodalmi kánon újraírásai női nézőpontból. Miért éppen ezeket a női alakokat emelted a kötetbe?
Néha valaki másnak a történetén keresztül sokkal könnyebb átgondolnunk a sajátunkat. Azokat az elbeszéléseket próbáltam sorra venni, amelyek valamilyen szempontból meghatározóak voltak az életemben, és éppen ezért lemondtam a reprezentativitás igényéről. Elsősorban azokat az irodalmi példákat vettem végig, amelyek kamaszkoromban voltak meghatározó hatással rám. Ilyen volt az Anna Karenina, a Bovaryné vagy Sámson és Delila története. Fontos volt számomra, hogy hogyan tudok ezekhez kapcsolódni, ezért számos egészen hétköznapi eseményt is kiválasztottam, amelyek nem is feltétlenül velem estek meg.
ContextUs: A személyes fejlődésen túl szerinted e szerelmi történeteken keresztül alakítható a társadalom is?
A történeteinken kívüli szabadságban nem hiszek. Azt próbáltam megmutatni, hogy nem lehet megszabadulni tőlük. Ugyanakkor a társadalmi normákat lehet alakítani, újraírni.
ContextUs: Úgy éreztem, hogy az egész kötetben végighalad egy kategorikus különbségtétel a férfiak történeteken keresztül értelmezett és a nők megélt, elbeszélhetetlen hétköznapjai közt. Ezt valóban egy nemek közti különbségnek érzed?
Szeretjük magunknak kikérni, ha férfiakat és nőket általánosítanak bizonyos helyzetekben, de egyúttal mi is nap mint nap teszünk ilyen megjegyzéseket.
Ennek nemcsak a nők a kárvallottjai, hanem a férfiak is, ami miatt legalább ugyanannyira korlátozott a mozgásterük. Ezek a szövegek nem kiáltványok, hanem a bemutatásai annak, hogyan hogyan beszélünk mindezekről.
A nők közt nagyon könnyen tud szolidaritást teremteni egy olyan mondat, hogy „tudod, milyen feledékenyek a férfiak”. Ilyenkor kérdés, hogy nem ezzel neveljük-e mi is a férfiakat feledékenyebbé.
ContextUs: Akkor lehet-e ezt úgy érteni, hogy a kötet elsődleges célkitűzése azoknak a nyelvi fordulatoknak a felfedezése és kiemelése, amelyek gátolják a nemek közti tényleges megértést?
Nem hiszem, hogy ezektől a nyelvi formáktól meg lehetne szabadulni. Naiv dolognak tartom azt gondolni, hogy van szabadság azokon a mondatokon kívül, amelyeket kimondunk. Ez egy adottság, ebből kell kiindulnunk. Mostanában egyre többször felmerül annak a kérdése, hogy a nők el vannak-e nyomva a férfiak által. Az a tapasztalatom, hogy ez a kérdés mindig mellékutakon merül fel a nyilvánosságban, és nem kerül érdemi megvitatásra, mert senki nem beszél magáról a problémáról. Az egyetértő emberek egyetértésre lelnek, de a valódi megértés, empátia nagyon ritkán valósul meg.
Ennek azt hiszem, az az egyik oka, hogy nincs nyelvünk arra, hogy ezeket a dolgokat megbeszéljük. Az elnyomás lényegében nyelvi természetű.
Számomra az egyik legnagyobb szemléletváltást a közelmúltban Borbély Szilárd A tízezer című verse hozta, amely a Zsanett-ügyként elhíresült eset alapján íródott. A vers nem vizsgálati jegyzőkönyv, hanem látlelet. Borbély Szilárd a vallomást „a” névelőkkel tűzdelte tele, és így egy nagyon töredékes nyelvet hozott létre. Ez a vers szerintem azt mutatta meg, hogy azért nehéz az áldozatoknak megszólalniuk, mert nincs arra nyelvük, hogy ezt elmondják, és amikor mégis azt gondolják, hogy van, a nyelv elárulja őket, mintegy megismétli az erőszakot. Ez ugyan egy nagyon szélsőséges eset, de a hétköznapok is tele vannak olyan helyzetekkel, amikor, bár nem ilyen szélsőségesen, de ki vagyunk szolgáltatva. Ha végigmegyünk az utcán, és minden második sarkon egy poszter megkérdezi tőlünk, hogy „Mit gondol erről?”, úgy, hogy az a kérdés csak egy lehetséges választ tesz lehetővé, az is a nyelven keresztül létrejövő elnyomás egy formája.
ContextUs: Ezeket a nyelvi korlátokat szerinted a költészeted képes volt leküzdeni?
Az irodalom sokkal hatékonyabban, szabadabban és érvényesebben tud ezekről a kérdésekről beszélni, mint amennyire a hétköznapok lehetőséget adnak erre.
ContextUs: Mégis előfordul, hogy sikerül hatalmas tömeget megszólaltatni a női elnyomás ellen, mint ahogy az a #metoo kampány kapcsán történt. Te mit gondolsz a nyelv szerepéről ebben? Ha ilyenkor is félő, hogy elárulja a nyelv az áldozatokat, szerinted ez hogyan történik?
Az elmúlt napokban a #metoo kampány engem is mélyen megrázott, ejtett kétségbe és bizonyos szempontból lelkesített is: talán valóban használhatnánk ezt a pillanatot kegyelminek, amikor közösen újraírhatjuk a társadalmi konszenzust. Fontos és katartikus vallomások kerülnek felszínre, viszont mindannyiunk közös jelenbeli felelőssége, hogy ezt a most felszabadult hatalmas energiát merre fordítjuk. Az áldozatok megszólalásai, a szolidaritás felfénylő pillanatai lelkesítenek, a verbális lincshangulat viszont megrémít. Változatlanul azt gondolom: újra meg kell tanulnunk beszélni.
ContextUs: A hétköznapiság és a szerelem is szembekerül a kötetben. Ha vannak fontosabb dolgok a szerelemnél, amit a kötet jeligéje állít, érdemes írni róla?
„Vannak fontosabb dolgok, mint a szerelem” – valóban komolyan gondolom, amit a hátsó borítón kiemeltünk. A szerelmi költészetnek azért van kitüntetett helye, a gyászhoz hasonlóan, mert az irodalom nagyon is alkalmas az érzelmi többletnek vagy hiánynak a kifejezésére. De önmagában ez kevés: engem a szerelmi költészet, ha van ilyen, önmagában nem érdekelt. Inkább az, hogy mire használjuk ezeket a verseket, illetve milyen nagy hagyománya van annak, hogy férfi hangon beszélünk nőkről, és hogyan lehet megteremteni ennek az ellenkezőjét. Volt bennem egy tudatos elmozdulás: a Jönnek az összes férfiak című kötetem inkább arról szólt, hogy egy nőnek és egy férfinak milyen lehet a viszonya egymással. Az Anna visszafordul sokkal inkább a különböző nők egymással kialakított kapcsolatait vizsgálja.
ContextUs: Van ennek az elmozdulásnak személyes háttere?
Most lett öt éves a kisfiam, és két évet voltam vele otthon GYES-en.
A magyar nyelvben van ez a kifejezés, hogy GYES-para, amikor attól fél az ember, hogy bezárkózik, és nehezen tud majd visszatérni a munka világába. Én ennek az ellenkezőjét tapasztaltam meg.
Megéltem egy empátia-robbanást, ami miatt könnyebb odafigyelnem másokra. Az anyaközösségekben nagy szolidaritástartalékok vannak. Át kellett gondolnom a viszonyomat a saját felmenőimhez is – vajon én hogyan döntöttem volna hasonló helyzetekben, mennyi a kényszer és mennyi a szabadság a döntéseinkben?
ContextUs: El tudod képzelni, hogy ezt a társadalmi élményt a közéletben, erősebb hangon is megfogalmazod?
A képviseleti beszédmód nem az én alkatom, és törekszem is arra, hogy ne az legyen. De a közösségi beszédben bízom, ha az egyfajta mellérendelő kapcsolatot valósít meg az író és az olvasó között. Azoknak az olvasói visszajelzéseknek szoktam nagyon örülni, amikor valakiben rokon érzéseket keltenek a szövegeim. Illetve nyilván annak is, ha érzékenyíteni tudják azokat, akiktől ezek a témák, helyzetek eddig távol voltak.
ContextUs: Július óta a Magvető új főszerkesztőjeként is dolgozol a kiadónál, milyen hosszú távú terveid vannak a kiadóval, illetve mekkora szabadságod van ennek megteremtésében?
Nagyon idilli állapotunk van itt, a Magvetőben, mert van tér és lehetőség cselekedni és jó előre gondolkozni. Csapatmunkában dolgozunk, a szűken vett szerkesztőség Dávid Anna igazgatóból és Schmal Alexandra, Szegő János szerkesztőtársaimból áll, és nagyon jól tudunk együtt gondolkodni. Szerencsénk van, hogy biztosítottak a lehetőségeink arra, hogy az irodalommal szabadon gondolkozva foglalkozhassunk. Viszont mivel a közbeszédben számos téma nagyon akadozva tud ma megfogalmazódni, azt látom, hogy egyre nagyobb az igény arra, hogy a mi közös dolgainkat az irodalom nyelvén tudjuk megvitatni. Ezért ez a munka most kitüntetett felelősséggel jár.
ContextUs: Szoktál-e felszólalni azzal kapcsolatban, ami most az irodalmi szférában történik?
Könnyű azt érezni, hogy folyamatosan lőnek ránk, az utolsó bástyák egyike vagyunk a független szellemi életnek. Nagy a kísértés, hogy folyamatosan visszalőjünk, mégis meg kell próbálnunk józannak maradni, és azokban az ügyekben megszólalni, amelyeknél tényleg muszáj. Az egy másik kérdés, hogy ma már a független intézmények puszta működtetése önmagában állásfoglalássá válik.
ContextUs: A kulturális intézmények szerinted erős, független kereskedelmi alapon kell, hogy működjenek vagy konszenzuson alapuló állami támogatottsággal?
Én még úgy tanultam, hogy az államban a jogegyenlőséget fékek és egyensúlyok hivatottak biztosítani. Mivel Magyarország kicsi ország, a kultúratámogatásnak állami szinten nagyon-nagy felelőssége van, de elengedhetetlenül szükség is van rá. Mi is úgy tudunk megjelentetni jelentős külföldi könyveket, hogy vannak fordítástámogatások. Az NKA alapötlete is jó és fontos – ezek viszont akkor működnek megfelelően, ha szakmailag ellenőrzöttek. Az pedig evidens dolog, hogy ezért ne várjanak ideológiai ellenszolgáltatást.
ContextUs: Neked mi a véleményed a KMTG-ről, s annak megalakulásáról?
Veszélyes dolognak tartom a működését. Arról beszéltem korábban, hogy milyen fontos például az NKA szerepe a kultúra támogatásában, az állam szerepe a fordítástámogatásban, és fontos szerepe van a független írószervezetnek az utánpótlás nevelésében, valamint jó lenne, ha nem kellene lehúzniuk a rolót évtizedes hagyományokkal bíró folyóiratoknak.
Ha egy ad hoc „jó ajtón kopogtató” szervezet ezeknek a támogatásoknak a sokszorosát kapja, az torokszorító. Ezek nyilvánvaló dolgok, szomorú, hogy újra és újra el kell őket mondani.
KMTG-ügyben azt gondolom irányadónak, amit Fehér Renátó az Élet és Irodalomban gyönyörűen összefoglalt; illetve Győrfi Katának szintén az ÉS-ben megjelent hozzászólását. Ezeket a megszólalásokat nagyon bizalomkeltőnek tartom. Egyébként két éve indítottuk újra a Tények és Tanúk című sorozatot, a Kádár-korban és a Horthy-korban született visszaemlékezésekből, ezek közül sok azt a kérdést teszi fel, hogy mikor sodródik bele az ember azokba a helyzetekbe, ahol már kompromittálódik, mit szabad még és mit kéne inkább már nem megtenni. Ma is borzalmasan nehéz józannak maradni.
CV
Turi Tímea 1984-ben, Makón született. Költő, író, újságíró. A Szegedi Tudományegyetemen kommunikáció és magyar szakon diplomázott 2008-ban. 2004-től a Szegedi Egyetem hetilap munkatársa. A Magyar Rádió külsős újságírójaként dolgozott. 2012-től a Magvető Könyvkiadó szerkesztője, 2017-től főszerkesztője. Munkásságát többek között Oroszlánköröm- és Király István-díjjal jutalmazták. A tavalyi évben, 2016-ban Móricz Zsigmond-ösztöndíjban részesült. 20 évvel ezelőtt, 1997-ben jelent meg első verseskötete “…gyereknek lenni” címmel, majd Kiskamaszkönyv 2000-ben, Jönnek az összes férfiak 2012-ben, A dolgok, amikről nem beszélünk 2014-ben, s idén az Anna visszafordul.
