TOP5 Neonoir-válogatás: na, ezért szeretjük ezeket a filmeket

0
245
/ Fotó: Mafab // Éjszakai Ragadozók (2016)

A negyvenes–ötvenes években népszerű film noir (al)műfajának jegyei és lényege az elmúlt évtizedekben is tovább élt és jó néhány alkotásban koncentrálódott. Az alábbi Top 5–ös listában népszerű és kevésbé ismert, a neo–noir műfaji elemeit tartalmazó műveket vonultatunk fel, kedvcsinálóként néhány kultikus jelenet részletezésével megspékelve (spoiler-veszély!).

Hirdetés

5. Éjszakai Ragadozók (Nocturnal Animals, 2016):

Tom Ford második rendezésében talán nehezen fedezhetőek fel a szóban forgó (al)műfaj jegyei, hiszen az Éjszakai Ragadozók inkább a thriller-vonulatot ragadja meg. A megjelenített képi világ és a hatásos zenék egyaránt tökéletes kiegészítői a három szálon futó történetnek. A „3in1” szerkezet több téma felvonultatására ad lehetőséget, amelyek – a régmúlt kor fekete filmjeihez hasonlóan – érzékeny területeket érintenek. A film az amerikai társadalom felső rétegének kritikájaként is értelmezhető, hiszen a kiüresedett, szerelem nélküli kapcsolat kerül terítékre, ahol az egyetlen összetartó erő a pénz és a státusz. Az erős színészi felhozatalból leginkább Michael Shannon (aki Oscar-jelölést érdemelt ki a szereppel) és Aaron Taylor Johnson (aki Golden Globe-díjat zsebelt be) alakítása kiemelkedő, ugyanis karaktereik valamilyen módon azonosíthatóak a klasszikus érában megismert figurák jellemével. Előbbi a tipikus nyomozót testesíti meg, míg utóbbi a fatalista és romlott női karakter férfi megfelelőjeként van jelen.

4. A test melege (Body Heat, 1981):

A tipikus femme fatale-elemet megtartó neo–noirok egyikének számít az 1981–es Body Heat, ami teljes mértékben a klasszikus vonal elsőszámú alkotására, az 1944–es Double Indemnityre alapoz. Az atmoszféra még intenzívebb, a karakterek a modern köntösbe bújtatva még vehemensebbek, és mindez kiegészül azzal a szexuális túlfűtöttséggel, ami az ihletadó filmben csak elfojtva jelenhetett meg, Hollywood egykori szigorú szabályrendszere miatt. Már a műfaj első felütésében is kevésnek tűnt a hamisítatlan, igazán magabiztos, a fatalista jegyeket valóban kiaknázó női karakter, míg a Body Heat antihőse, bár eszes és magabiztos jellemű, mindezek ellenére inkább a tudatlan, gyenge férfit testesíti meg, aki csak az utolsó pillanatban eszmél rá, hogy mindvégig a balek szerepében tündökölt. Rátermettségét elfedte a nő iránt táplált mérhetetlen szenvedélye.

Kathleen Turner és Williem Hurt

3. Végső csábítás (The Last Seduction, 1994):

A Végső csábítás szintén a modern noirok azon remekei között foglal helyet, amelyben teljes egészében a végzetes nő körül összpontosul és bonyolódik a történet, ez alapján ez az alkotás is szorosan kapcsolható a mintaként szolgáló Double Indemnity-hez. A Body Heat nőalakjához képest ez a film egy sokkal céltudatosabb, számítóbb és romlottabb, egyéniségének köszönhetően mégis annál szerethetőbb karaktert ismertet meg velünk. A teljesen értékvesztett személyiség ugyanis olyan lazasággal és száraz humorral párosul, amellyel bárki könnyedén azonosulhat.

A férfi–nő kapcsolat körül koncentrálódó alkotásokban mindig meghatározó pillanat a két nem találkozása, és ez általában a férfi karakterének szempontjából válik sorsdöntővé.

Érdemes megfigyelni a neo–vonulat nőalakjának külső megjelenését, öltözködését is, amellyel szintén a karakán, céltudatos jellemet igyekeztek hangsúlyozni. Mindezek alapján a végzetes nő karaktere a klasszikus–modern határmezsgyéjét átlépve e film alapján is egyre inkább az utóbbihoz kapcsolható. 

Linda Fiorentino

2. Memento (2000):

Míg a klasszikus vonulat első évtizedének alkotásait a férfi és a nő kapcsolatának fókuszba helyezése jellemezte, addig a korszak második felében a krimi vált meghatározóvá. A neo–noirok klasszikusának számító Memento, amelyben egy gyilkosság megoldása és felgöngyölítése jelenik meg, szintén az utóbbira alapoz. Főleg a krimi és thriller stílusjegyei dominálnak, a film mégis igyekszik kihasználni a műfaji keveredések és határok elmosódása kínálta lehetőségeket. Adott egy nyomozástörténet, aminek megoldása egy memóriazavaros férfire hárul. Ez alapján a sztori máris különlegesnek számítana, és a megszokott végzetes nő karakterét ki is vonhatták volna a képletből, de persze ez nem így történik. Legkiemelendőbb talán a narráció, ami azért is rendkívül különleges, mert a rendező – a végtől a kezdet felé tartó ívvel – egyszerre két cselekményszálat ütköztet, folyamatos feszült figyelmet tartva. Christopher Nolan él a műfajon belül jól megszokott flashbackkel, ami által a néző betekintést nyer a főszereplő könnyűnek a legkevésbé sem nevezhető életébe és szituációjába. A rendező nem helyez minket előnyösebb pozícióba hősével szemben, sőt a további szereplők is inkább csak külső szemlélőként funkcionálnak a történetben, így kénytelenek vagyunk az ő tempójukhoz idomulva kivárni az események alakulását. Nolan ezt a „csavart” kihasználva éri el, hogy a bonyolult cselekményvezetés ellenére se veszítsük el a fonalat. 

1. Gázt! (Drive, 2011):

#Actionsspeaklouderthanwords. Sokan így jellemzik Ryan Gosling egyik legkedveltebb filmjét, a 2011–es Driveot. A film, bár nem bővelkedik hosszadalmas, bonyolult dialógusokban vagy tartalmas eszmefuttatásokban, mégis úgy szép és jó, ahogy van. A történet ennek ellenére kerek egészként érvényesül a műfajon belül, hiszen mesterien komponált képi világával mindenképp kiérdemli helyét a neo–noir listában.

Ehhez már csak bónuszként szolgál a tökéletesen eltalált, nyolcvanas évek hatását keltő soundtrack.

Megkapjuk a régmúltból ismert antihős alakját, de a végzetes nő karakterének nem kell jelen lennie ahhoz, hogy főszereplőnk az eleve elrendelt erkölcsi változást beteljesítse. Épp ezért válik izgalmassá a film neo–noir oldalról való megközelítése, hiszen eltűnik a műfaj alapját – ezáltal feszültségét – adó elem, a gyengébbik nem által gyakorolt, fatalista befolyás. Helyette viszont romantikus szálat kapunk, amellyel igazán érdekessé válik a sztori.