Miközben a Művészetek Palotája felé zötykölődtem, több kérdés is járt a fejemben az Ivan and the Parazol új projektje kapcsán, ami a legendássá vált Syrius leghíresebb lemezét, a The Devil’s Masquerade-t (Az ördög álarcosbálja) kívánta feldolgozni. Egyrészt azon tűnődtem, illik-e majd ez a zenei irány egy olyan bandához, akik tulajdonképpen saját bevallásuk szerint is az Illés-Omega szellemi/zenei örököseinek címére pályáznak?
A Syrius még akkor is egy elég más világ, ha annak idején még Szörényiék is zenéltek együtt a zenekar tagjaival más projektekben. Másrészről pedig részemről nem vagyok híve a nosztalgiázó múltidézésnek, azt pedig, hogy mit jelenthet – ha jelent bármit is – ez a lemez a mai hallgatóknak, csak találgatni tudtam.
Az Ördög álarcosbáljának kultikus státuszát én amellett, hogy egyébként egy jó lemeznek tartom, részemről vitathatónak gondolom, bár tény, hogy a Syrius egyike volt azon kevés itthoni zenekarnak, akik világszinten is aktuális dologgal tudtak jelentkezni anno. Igaz, én például a jóval kevésbé legendás Kexet, a Syrius-tagokat is tartalmazó Rákfogót vagy éppen a Minit jobb és kiforrottabb zenének tartom – nem is beszélve a külföldi jazz-rock zenékkel való összehasonlításról. Egy azonban biztos: izgalmas ötletnek tartottam a Parazol részéről ezt a koncertet, és érdekelt, mit tudnak kihozni ebből.
A nagyjából telt ház, és teljesen vegyes korosztályú közönség előtt zajló koncert egy korhangulatot megidéző rádióbejátszással kezdődött, amihez hasonló, a nosztalgiára építő etűdök még többször is előfordultak. Az első szám a Fáradt a Nap című Syrius-dal volt, amivel az említett együttes még a ’69-es táncdalfesztiválon lépett fel. Ezt követte a Ha megnyitod a szíved, amit már sokszor hallhattunk a Parazoltól, igaz, ezúttal vendégzenész szaxofonosokkal kiegészülve. Az erre jövő Szép lányok ne sírjatok, illetve a Hamlet, a sólyom már egyértelműen bizonyították, hogy Ivánék nem csak a nosztalgiát, de Syriust is eléggé érzik – a számok nem csak meg voltak tanulva és visszamondva, hanem el is voltak játszva, mégpedig azzal a szokásos, már-már zavaró magabiztossággal, amit egyébként is megszokhattunk a zenekartól.
Az ezután következő érdekes progresszív/jazz rockos történet fuvolával, gitár és ének nélkül, Hammond-orgonával kiegészülve, számomra egyike volt az este legjobb pillanatainak, ami után elkezdtek érkezni a dalok az Ördög álarcosbáljáról is. A hétszámos lemez dalai közül egyértelműen az I’ve Been This Down Before… állt a legjobban a Parazolnak. Sőt, nekem az eredetinél is jobban tetszett.
A koncert másik kiemelendő, üdítő pillanata volt, amikor a King Crimson 21st century schizoid manjét dolgozták fel, ahogy azt a Syrius is tette anno – kicsit bánkódhattunk is a koncert ülős jellege miatt. Látszott, hogy az Ivan and the Parazol nem görcsöltek rá túlságosan a fellépésre, ugyanakkor külön ki kell, hogy emeljem a rendre óriási szólókat repesztő vendégzenészeket, akik szaxofonon, fuvolán és Hammond-orgonán kísérték a zenekart szinte minden számban, és adtak óriási pluszt a hangzáshoz.
Az est végén elhangzott a Vampire és az I’m a man is, én pedig a közönség lelkesedését látva utópisztikus módon már King Crimsont, Jethro Tullt meg Camelt hallgató tinilány tömegeket vizionáltam a jövőbe. Kicsit komolyabban: ha valamire hasznos volt ez a koncert a kellemesen eltöltött másfél órán túl, az egyrészt az, hogy sok fiatal hallhatott valami tényleg érdekes és nem mellékesen hazai zenét, amit én ugyan a magam részéről a Parazollal ellentétben így, 2016-ban már nem neveznék progresszívnek, de nem is ez a lényeg. Másrészt pedig Ivánék tettek egy bátor és szimpatikus próbálkozást egy új zenei világ felé, méghozzá sikeresen. A magam részéről remélem, hogy ezen az úton elindulva a következő Parazol-lemezre már sokkal több progresszív rockot várhatunk!
Budapest, Müpa, Ivan and the Parazol-koncert, 2016. 12. 13. 20 óra.
Fotók: Kotschy Gábor/Müpa