Egy összesítő lista nehezen lehet objektív, főleg ha művészeti produktumokról van szó. Minden színháznézőnek merőben eltér az ízlése: van, aki kiöltözve jár az Operettszínházba, van, aki csak klasszikus drámák feldolgozására kíváncsi, és van, aki a pincétől kezdve a padlásig akárhol hajlandó előadást nézni. Én az utóbbi kategóriába tartozom, de az átlagnál többet járok színházba, ráadásul a lehető legkülönbözőbb félékbe. Összesen öt olyan (2018-ban bemutatott) darabot láttam, amelyek annyira belerántottak a saját, kitalált világukba, hogy akármikor újranézném őket. Nézzük a rangsort!

4 Tóth Krisztina: PIXEL (Ódry Színpad, rendező: Forgács Péter)

Jelenet az előadásból / Fotó: Éder Vera

Azt hihetné az ember, hogyha a Színház- és Filmművészeti Egyetem egy vizsgaelőadására megy, „kevesebbet” fog látni, mint egy „neves” színházban. Ez, kérem szépen, tévedés! Mióta színházba járok, minden egyes évben láttam az Ódry Színpadon olyan előadást, ami valamilyen módon meghatározó volt számomra.

A Tóth Krisztina novellafüzéréből a dramaturg, valamint a színészosztály által megformált dráma hihetetlenül jól működött az egyetem egyik feketére mázolt, ablaktalan termében.

A színészhallgatóknak szemmel láthatóan nagy feladat volt folyton más-más szereplőt megtestesíteni, de nem esett nehezükre. Sőt, ami azt illeti, úgy tűnt, még élvezték is ezt a szerepek közti ugrálást. Kihívást jelentett számukra az is, hogy gyakorlatilag díszlet nélkül kellett játszaniuk, csak a testüket és egy-két kelléket használva.

A történetfoszlányok önmagukban is csodálatosak, de a színészosztály tehetsége, energiája és lelkesedése (na, meg az előadást követő közös koccintás velük) az, ami miatt újranézném a Pixelt.