Gustave Courbet nem nagyon törődött azzal, hogy a 19. századi Franciaországban intézményi körökben a valóság szinte fotorealisztikus ábrázolása botrányt kelt. Mai szemmel és gondolkodással a képeket elnézve nem igazán érthető a felháborodás, ezért most elmagyarázzuk, mi adott okot a felindultságra.
Nem a korszak elvárásai alapján festett
„Courbet úr 1848 óta egyedülálló módon képes megdöbbenteni a tömegeket. Azóta minden évben eleget is tesz barátai és ellenségei vele szemben támasztott elvárásának” – írta róla egy támogató kritikusa 1855-ben. Másképp fogalmazva ez azt jelenti, hogy Gustave Courbet képei rettenetesen felbőszítették a közönséget, és az emberek szemmel láthatóan élvezték, hogy kitölthetik mérgüket az alkotásokon.
A #Metoo, Coca-Cola-plakát, Kaleta Gábor-ügy, George Floyd halála néhány eklatáns példa arra, ami a közelmúltban hatalmas közfelháborodást, botrányt okozott. Ma, amikor a kisebbségek, kiszolgáltatottak rendszerszintű elnyomása miatt tiltakozunk, nem egyszerű megérteni, hogy egy festő képein milyen kivetnivalót talált közönség 170 évvel ezelőtt. Az Art News segítségével ennek jártunk utána.
Courbet alkotásait ma a legnevesebb múzeumokban őrzik. A legapróbb részletekig élethű, realista stílusa azért szúrta nagyon a polgárság szemét, mert a mindennapi életet a maga valóságában ábrázoló képei nagyon nem illettek bele a kortársak festményeit zsűriző párizsi Szalon elvárásaiba, ahol elsősorban a historizáló és mitológiai jeleneteket díjazták. Ezzel az elvárással, irányvonallal szembemenni, a szocialista ideálok és a társadalom legszegényebb rétegeinek ábrázolása akkoriban provokációnak számított.
Temetés Ornans-ban (1849–50)
1850 felé közeledve Courbet karrierje felfelé ívelt. 1849-ben a Szalontól aranyérmet és pozitív kritikákat kapott előző munkájára. Majd jött a Temetés Ornans-ban, Courbet egyik leghíresebb alkotása, amiről a kortárs kritikus azt írta, hogy „a csúfságnak teremt vele kultuszt”. A művész szándéka az volt, hogy valósághűen, kendőzetlen módon fessen meg egy francia vidéki kisvárosi temetést. Maga a témaválasztás, a kompozíció és az egyszerű emberek élethű ábrázolása is szöges ellentétben állt az akadémia körök által preferált magasztos, dicsőíthető, idealizálható témáitól.
Jó napot, Courbet úr! (1854)
Az első ránézésre ártatlannak tűnő kép miatt szakadt meg Courbet egyik legszorosabb baráti-mecénási kapcsolata. Azt ábrázolja, amint a festő találkozik támogatójával, Alfred Bruyas-szal, aki képeinek egyik első gyűjtője is volt, és egyik szolgálójával. Courbet-t a kritikusok már korábban is nárcizmussal vádolták, és személyének középpontba helyezése ezen a festményen ezt a feltételezésüket támasztja alá. A több mint 5 millió látogatót vonzó, 1855-ös párizsi Világkiállításon a kritika alaposan kifigurázta a művet – ma úgy mondanánk, kiváló mém-alapanyagnak találták, az 5 milliós elérés ma is virális eredménynek számít. A kritikák („Monsieur Courbet így tanít illemre két nagypolgárt”, „a királyok imádásának realista verziója”) láttán Bruyas úgy érezte, pellengérre állították, és kiadott egy közleményt, amit aztán senki sem olvasott. 1868-ig nem is állította ki a képet, végül inkább odaadta a montpellier-i Musée Fabre-nak, amely a mai napig a mű tulajdonosa.
A műterem (1855)
A hatalmas, közel 6 méter széles festmény egy történelmi mű méreteivel vetekszik, ami arra enged következtetni, hogy a festő egy múzeumban vagy egy jókora kiállítóteremben szerette volna elhelyezni. Ennek ellenére 1910-ig egy intézmény sem vállalta a kiállítását, és a Jó napot, Courbet úr!-ral ellentétben, a Világkiállításon sem jelenhetett meg vele
„Igen rejtélyes, majd találgathatják, mit is ábrázol” – írta róla a művész egy barátjának. Így is lett. Számos művészettörténész könyvtárnyi irodalmat írt róla, hogy megfejtsék, mit testesítenek meg a képen szereplő allegorikus alakok. Az általános vélekedés szerint a művészet és az élet összefonódását jelképezi, ami közéleti dimenzióba helyezi Courbet munkásságát. A művész a kompozíció közepén helyezkedik el, ami ismétcsak egoistának mutatja a festőt.
Szajna-parti kisasszonyok (1856–57)
Az 1850-es évek közönségét az háborította fel ezen a képen, hogy akkoriban a festők nem festettek kortárs jeleneteket. Márpedig ez a kép az 1850-es évek Párizsát és két korabeli fiatal nőt ábrázol, ami például a ruhájuk stílusából egyértelműen kiderül. Az előtérben heverő nő enyhén felhúzott szoknyájáról és az egész jelenet rejtett erotikájáról nem is beszélve. Amikor 1857-ben kiállították a Szalonban, erre már Courbet legnagyobb védelmezője is csak annyit tudott mondani, hogy a művész teljesen eltévelyedett.
A világ eredete (1866)
Ha eddig megbotránkoztató képeket mutattunk, akkor vajon mit szólt ehhez a kortárs néző az 1860-as években – teheti fel joggal a kérdést az olvasó. Hát, semmit. De ennek pusztán az a magyarázata, hogy 1988-ig A világ eredete nem került közszemlére, ugyanis számos magánszemély adta-vette egymás között – 1910-től egészen a 2. világháborúig csupán az láthatta, aki Hatvany Lajos író testvérének budapesti fürdőszobájában megfordult. Hatvany Ferenc báró egyetlen képet vihetett magával az emigrációba műgyűjteményéből, ezt választotta. A ’90-es évek közepén került a Musée d’Orsay tulajdonába. Műértők szerint az explicit szexualitása ellenére „nem erotikus műnek” szánta Courbet, mások azt mondják, „pornográfia”. A feministák „a nők szexuális eszközként való kihasználásának példájának” tartják. A Musée d’Orsay igazgatója szerint „a nyilvánvaló látványt ellenpontozza a cím metaforája”.