A Selejtesek című előadást a III. Nemzetközi Roma Hősök Színházi Fesztivál egyik nyitó darabjaként játszották az RS9-ben. A színmű az egész társadalmunkat érintő problémákat vizsgálta, és egyedülálló módon rögtön megoldást is kínált ezekre.
Négy probléma, négy szereplő
A Balogh Rodrigó rendezte Selejtesek című darab összességében egy nagyon érdekes keveréke a társadalmi felhívásnak és a színházi előadásnak. Négy fiatal, amatőr színésszel (Balázs Barbara, Godó Irén, Godó Katalin és Lakatos Dániel) a magyar társadalom legégetőbb problémáit mutatja be: a romák helyzetét, a drogfüggőséget, szélsőjobboldali gondolkodásmódot és az egészségügy állapotát.
Ahogy a színdarab története egyre jobban kibontakozik, úgy ismerjük meg a szereplők viselkedésének miértjeit, háttértörténeteiket, ami a magyar valóságot még inkább elérhető közelségbe helyezi.
Rossz vicc
A darab alaphelyzete olyan, mint egy rossz viccben: hárman ülnek egy kórteremben, egy roma, egy drogos és egy szélsőjobbos. A hasonlat azért működik, mert az, amit bemutatnak: a magyar egészségügy, tényleg egy rossz vicc. A darab is bőven mutat látleletet: orvoshiány, ápolóhiány, helyhiány és vállalhatatlanul viselkedő dolgozók egy intézményben. Ezek pedig a legfontosabban, ahol emberek életét mentik meg, végképp nem engedhetők meg.
Roma hősök: „Mától nem vagyok többé cigány. Ember vagyok” – Recenzió
Tapasztaltad már, hogy mennyire relatív és dinamikusan változó, éppen melyik címke kerül a te homlokodra is? Nem csak a származástól, nemtől, vallástól, bőrszíntől, hanem tértől és időtől is függ, hogy többségi vagy kisebbségi szerepben létezünk egy adott mikrokörnyezetben.
Viszont pontosan ugyanúgy, ahogy egy viccet is rendkívül kínos túlmagyarázva végighallgatni, a hosszasra elnyújtott szituációt sem szerencsés túlerőltetni. Egyszerűen azért, mert a műfaj nem bírja el. Hetven percben képtelenség a magyar valóságot teljes egészében megmutatni. Noha az előadás nem is en bloc szerette volna ezt elénk tárni, a drogos-cigány-szélsőjobbos részei a valóságunknak egyszerre túl soknak bizonyultak.
A rengeteg személyes történet és életút mellett ugyanis hajlamos lehet a néző elkalandozni. A nővér látogatásain kívül nincs olyan motívum a történetben, ami egybefogná az elhangzottakat.
Kaotikusnak és túlzásnak tűnhet a sok véletlen egybeesés is, amely kiderül az előadás során.
Mind egyek vagyunk
Kissé szájbarágósan, de mindenképp hatásosan hozza a Selejtesek a nézők tudomására, hogy a négy szereplő mind kapcsolatban áll egymással egészen szövevényes módokon. A szívbeteg roma lány testvére az ápolónak, akinek a fia a drogfüggő lány jóbarátja. A szélsőjobbos srác csoportja pedig egyszer arcon pisilte a cigánylányt. Nemcsak az egymáshoz képesti viszonyukat ismerjük meg, hanem a saját helyzetük előzményeit is. Többek között, hogy milyen családi háttér szükséges ahhoz, hogy az ember drogfüggő vagy rasszista legyen. És habár a figurák háttértörténeteinek elmesélése kissé túlhangsúlyozottra sikerült – amit az éppen beszélő szereplőre irányított reflektornak is köszönhettünk –, mindenképp tanulságos lehet a közönség számára.
Míg a drogfüggők élettörténetét és a drogba való kapaszkodásuk okát számtalan művészeti alkotás feldolgozta már, az átlagember sokkal kevesebbet gondolkodik azon, hogy lesz valakiből egy olyan csoport tagja, amely kisgyerekeket vizel arcon.
Ugyanakkor bizonyos bűnök megbocsáthatatlanok.
Valószínűleg ez az oka annak is, hogy a rendező és a darab írója, Balogh Rodrigó, a szereplőket szerethetőre és legbelül jóérzésűre alakította.
Az altrightos fiú esetében például az a történet szeretteti meg a karaktert a nézővel, amelyben elmeséli, hogy egy autista kisfiút képtelen volt bedobni a csalánosba, és emiatt ágyékon rúgta a csoport vezetője – emiatt van éppen a kórházban ráadásul.
Életszag a színpadon
Balogh Rodrigó, a Selejtesekkel különleges érzékenységéről tesz tanúbizonyságot. Rendkívül fontos és égető problémát mutat be felesleges stilizálás nélkül. Bármelyik szereplővel találkozhatnánk a legközelebbi kórházi látogatásunk során.
Elhunyt a legendás roma énekesnő, akit Bill Clinton is meghívott, Věra Bílá
Věra Bílá 1954-ben született nélkülöző család gyermekeként Csehországban, öt testvére volt. Zenei képzettsége egyáltalán nem volt, mindent magától tanult. Cigányul, csehül és szlovákul is énekelt. Legnagyobb sikereit a Kale nevű együttessel érte el. 1996-ban kiadott lemezük az év lemeze lett világzenei kategóriában, miután évekig teltház előtt koncerteztek egész Európában, de Észak-Amerikában is.
Maga a darab pedig nem akar többnek tűnni, mint ami. Nem tartalmaz (pejoratív értelemben vett) artisztikus elemeket, egy társadalmi problémát vesz górcső alá és végül megmutatja – ha kissé ügyetlenül és szájbarágósan is – a megoldást rá. Nagyon általánosan fogalmazva kétfajta színdarab létezik a világon. Az, amelyikhez a díszlet elengedhetetlen és jelentőségteljes és az, amelyik esetében a berendezésről meg tudunk feledkezni.
A Selejtesek egyértelműen a második csoportba tartozik. Mivel társadalmi problémára fókuszál és nem a művészet önmagáért valóságát hangsúlyozza, a nézőnek nem hiányzik a túlbonyolított díszlet.
Tökéletesen illik a darab gondolati tartalmához az egyszerű és jellegtelen színpadkép a kórházi ágyak és a pár éjjeliszekrény. Egy nagy műgonddal elkészített háttér például valószínűleg elvonná a figyelmet a szereplők történetének súlyosságáról.
Érzékeny pontok
Létező probléma olyan műalkotások esetében, amelyek nagyon fontos társadalmi témákat feszegetnek, hogy a történet kényelmetlenségéből eredendően negatív kritikát nem illik róluk megfogalmazni. És ez az illendőség különösen igaz azokra az esetekre, amikor az alkotás megvalósítása nem a legtökéletesebb.
Ugyanis hiába feszegeti a darab a legégetőbb magyarországi közproblémákat, a hiányosságai mellett nem lehet elmenni szó nélkül. És noha az egyik legfontosabb társadalmi kezdeményezés maga a fesztivál, amelynek a keretein belül látható, az előadás végén talán túl sokszor sulykolja a nézőbe a probléma – darab szerinti – megoldását.
Az amatőr színészek természetesen bizonyos védettséget adnak a darabnak, ugyanakkor a szereplők szövegmondása helyenként már-már élvezhetetlenné teszi a művet.
Főleg Godó Irén és Katalin játéka hagy maga után némi kívánnivalót: többször olyan érzésem volt, mintha egy gimnáziumi versmondó versenyen lennék. A hangsúlyokat rossz helyen vitték fel és le, és a legtöbbször egyáltalán nem hasonlított az élő beszédre a szövegük.
A társadalmilag elkötelezett színdarab
A műalkotások társadalmi szerepvállalásáról erőteljesen megoszlanak a vélemények. Többek között vannak, akik szerint elvárható a műtől, és természetesen vannak, akik ezzel szemben a művészet önmagáért valóságát helyezik előtérbe. Kérdés továbbá, hogy egy társadalmi témájú, független színházi fesztiválon megjelenő darabnak mennyire fontos része ez a közösségi szerepvállalás, illetőleg mennyiben kérhető rajta számon.
Cigányként magyarnak lenni, és magyarként cigánynak lenni
Október 15-én, szombaton rendezték meg Budapesten a Roma Büszkeség Napját. Az idén negyedik alkalommal megvalósuló programot az Ide tartozunk! Roma Közösségi Hálózat és partnerszervezetei hozták létre. Európa 18 országában október 2-án tartották a Roma Pride-ot, de a hazai szervezők a népszavazás miatt jobbnak látták másik időpontra tenni.
Továbbá még az is kérdéses, a színházi darab esetében mennyiben beszélhetünk olyan autonóm műalkotásról, amelyre általánosan ráhúzható (vagy épp rá nem húzható) a fentebb taglalt szerepvállalás problémája.
Ezen gondolatok mentén juthatunk igazán közel a Selejtesek vállalásához és helyi értékéhez. A darab nagyon fontos kérdésekre keresi és véli megtalálni a választ.
Fontos volna, hogy minél többekhez eljusson az üzenete. Hiszen az előadás után egyértelművé válik: mindenki képes a saját szintjén javítani a világon.
Véres finálé
A darab legfőbb problémája az utolsó jelenet. Ha egy előadás szociális kérdéseket helyez előtérbe, mindenképpen elvárható, hogy ne legyen szájbarágós. Remek ötlet megoldást kínálni egy olyan problémára, amelyről az egész ország beszél. A Selejtesek azonban nem találta meg az egyensúlyt, és a finálé során vetített videóval (vizuális munkatárs: Illés Péter) tulajdonképpen beleveri a néző fejébe a saját megoldását. A befejezés éles fókusza nem állt összhangban az azt megelőző eseményekkel.
