Mindig orosz rulett egy unásig ismert klasszikust modernizálva színre vinni. Pont ilyen merész vállalkozás Shakespeare örökbecsű drámáját a két fiatal szerelmes tragikus történetéről mai környezetbe helyezni. Nehogy színpad helyett kínpad legyen belőle! Dicső Dániel megpróbálkozott a feladattal. Hogy milyen eredménnyel, az kiderül cikkünkből. A Rómeó és Júlia kőszínházi bemutatóján jártunk a Hatszín Teátrumban.
Telepi srácok egy belvárosi színházban
A 2018 júliusában az Óbudai Nyár programsorozatának keretében egyetlen alkalommal játszott Rómeó és Júliát nem láttam. Elhiszem az alkotóknak, hogy a szabadtéri előadás a panelházak között különlegesre sikerült. Remek ötlet – bár ha a West Side Storyra gondolunk, nem teljesen előzmények nélküli – a több mint 400 éves történetet egy lakótelep közepén megrendezni. Talán az egyszeri alkalom, a szabad ég és a rendhagyó környezet miatt érezhették úgy, hogy a produkciót érdemes szélesebb közönségnek is megmutatni. Így költöztek be félévvel később a veronai szerelmesek, meg persze családtagjaik és haverjaik a Hatszín Teátrumba.
Ami fílinges lehet egy hosszú nyári éjen, lakótelepi környezetben, nem feltétlenül működőképes kőszínházi keretek között. Az esetleges hibák, hiányosságok jobban kijönnek egy zárt térben, ahol minden kiforratlanság sokkal szembetűnőbbé válik.
A buszmegálló mint szerelmi fészek
Kezdjük azzal, hogy a Hatszín Teátrumban meglehetősen szűkös a színpadi tér! A díszletként szolgáló buszmegállószerű képződmény – ami amúgy jópofa megoldás – ide túl nagy. Szinte teljesen kitölti a teret. A színészek, ha nem férnek el benne, a sorok között és a nézőtér szélén közlekednek. A kőszínházi előadás – méreteinél fogva – nem tudja visszaadni azt az életérzést, ami a szabadban valószínűleg jól átjött: a történet hősei lakótelepi srácok, akik a nagyváros hatalmas, nyílt terein élik életüket.
Márkus Sándor átlátszó falú pléhépítményének teteje is sok fontos cselekmény színhelye: ilyen az a bizonyos erkélyjelenet.
A színészek arcát azonban, ha állnak, nem látjuk. Mintha egy tehetségtelen vagy részeg fényképész (bak)lövésein a fejeket egész egyszerűen lecsapták volna.
Az előadás nem mentes egyéb színpad-technikai bakiktól sem. Alig hittem, hogy valóban megtörtént: az egyik jelenetben egyszer csak megszólalt felettem egy hang, Rómeóé. Látni nem láttam sem én, sem a mellettem és mögöttem ülők. Zavartunk néztünk egymásra a többi nézővel. Fölöttünk ugyanis egy beton födém húzódott (az erkély), és emiatt a tetején játszó színészt a közönség körülbelül fele nem láthatta. De még az előttem ülőknek is a nyakukat tekergetve kellett hátra és felfelé nézniük, hogy lássák a színészt.
Azok tehát, akik a nézőtér második, hátsó felében kaptak helyet, pórul jártak: egy fontos rész komplett kimaradt nekik. Illett volna figyelembe venni a színház adottságait!
Az is zavaró volt, hogy egyes színészek olyan halkan beszéltek, hogy szinte nem lehetett őket érteni. Hogy ez hangtechnikai hiba volt-e, nem derült ki. Megpróbálkoztam hát a szájról olvasással, de mivel az előadás – vontatottsága és következetlenségei miatt – nem kötötte le eléggé a figyelmem, egy idő után ezzel is felhagytam.
Girl, you’ll be a woman soon?
Pedig kiváló elemekből, szellemes ötletekből nem volt hiány! Első helyen a találó zenei betéteket kell megemlítenem. A színészek, akik a két főhős kivételével több szerepet is játszanak, egyben egy zenekar tagjai.
Mindig feldobja az előadást, ha élőben muzsikálnak a színpadon. Az elhangzó számok enyhet adnak a néhol csikorgóan haladó cselekmény elviseléséhez.
Az igazán ütős hatáshoz persze kétségtelenül jó hang és énektehetség is kell, ami erre a produkcióra csak részben igaz.
Mindenesetre ironikus volt az előadás elején felhangzó, emblematikus Nirvana-szám. Biztos, de jó választás a Ponyvaregényből (is) ismert Urge Overkill-nóta, a Girl You’ll Be a Woman Soon, és szépen belesimult a történetbe a Dire Straits lírai Romeo and Julietje.
A színészek lelkesek, látszik, hogy élvezik a kőszínházcsinálást.
Márfi Márk hiteles a modern kori, sportos-izmos, jól fésült szívtipró szerepében. Az ő Rómeója telitalálat.
Döbrösi Laura egy tipikus tinédzser Júliát – a családtagjai részéről elhangzó kedves megszólítás szerint: Julikát – alakít. Fecsegő, lázadó, a szíve által vezérelt fiatal lány ő, aki pillanatok alatt rákap az igaz szerelem mámorító ízére – igen, abban az értelemben is, és ezt nem szégyelli érzékletesen megmutatni nekünk.
A dajka és a herceg szerepében rejlő lehetőségeket, ha nem helyettesít, a betegség miatt beugró, tehetségét már sokszor bizonyító Spiegl Anna jobban ki tudta volna aknázni. Júlia cinkosaként időnként inkább idegesítően túljátszott, mint mulatságos lény. Hercegként pedig több karizmát várnánk tőle. Mégis azt kell mondani – tekintve beugrását –, derekasan helytállt a kettős szerepben.
Tasnádi Bence beleéléssel hozza Rómeó barátját, Mercutiot és vicces Párisz szerepében. Patkós Mártont is jó látni Tybalt és a patikus bőrében, bár úgy érzem, Alföldi II. Edwardjában legutóbb nagyobb teret kapott tehetsége megmutatására. Benvolio és Lőrinc barát szerepében Georgita Máté Dezső játéka több árnyalatot is elbírt volna.
Lady Capulet és Lady Montague szerepében Eke Angéla megmarad a fiatal szépasszony karakterénél.
A családfőt játszó Bakos-Kiss Gábor a mindent elrendező apát korrekt módon hozza. Zavarba ejtő azonban, amikor Capulet papaként indokolatlan és trágár szidalomáradatot zúdít engedetlen leányára.
Lehet-e valóban modern Rómeó és Júlia sztorija?
A fenti atyai kirohanást leszámítva üdítően hatnak a több száz éves szövegtől való eltérések és vicces beszólások Deés Enikőnek köszönhetően. Szükséges is ez, hiszen nem „kosztümös” drámát látunk, hanem egy – viszonylag – modern közegbe helyezett mai történetet. Az előadás egyébként Nádasdy Ádám fordítása alapján készült. A modernizálás tehát egyfelől fontos, másfelől viszont részmegoldás csupán.
A néző nehezen találja a fogódzót: melyik korban is járunk? A szöveg változatlanul Shakespeare idejét idézi, a már említett „modern kiszólások” pedig elbizonytalanítanak.
Az is talány, mennyire mai, amit látunk. A ruhák a mostani kor öltözködési stílusát tükrözik.
Főleg Júlia tüllszoknyás, babydollos, ezüst bakancsos szettje idézi meg a fiatal lányok eklektikus, vagány, lázadó önkifejezési módját, Cselényi Nóra jelmezeiben.
A két ellenséges társaság tagjainak öltözéke azonban meglehetősen egysíkú lett. A sötét nadrág, hosszú póló és talán egyetlen szembetűnő eltérésként a kapucnis pulcsi vagy dzseki kombó köszön vissza a Capulet- és a Montague-banda részéről.
A Tűnj el! színészének új filmje a Rómeo és Júlia-sztorit a ’80-as évek Brooklynjába helyezi
Lakeith Stanfieldet többek között a nagy sikerű Tűnj el! című filmben láthattuk. Most a Prince of Cats képregény mozis adaptációjában kapott főszerepet. Ron Wimberly képregényét a hiphop ihlette, és Shakespeare örökbecsű szerelmi drámáját úgy meséli újra, hogy annak helyszíne Brooklyn. Stanfield Júlia unokatestvérét, Tybalt-t alakítja. Ez a filmes adaptáció a szerelmesek történetét az ő perspektívájából mutatja be.
Mai ruhák, a mindennapok káromkodásai, vulgáris kifejezések, belőtt, fiatalos sérók, technózenébe hajló báli jelenet – közben párbajt látunk és középkori gondolkodásmódot. Mobilok helyett utcai telefonfülkében beszélnek egymással a szereplők. Mindez alatt Shakespeare szövege szól hozzánk.
Egy 400 évvel ezelőtt írt történet, az akkori életvilág és nyelvi kifejezésmód ütközik a modern valósággal. Ez helyenként működik, és fanyar iróniában testesül meg.
A klasszikus és a modern keverése azonban összességében kevéssé sikeres: az előadás szövete nem egységes, és sokszor zavarba ejt.
Kifejezetten feszengős hatást kelt, amikor a szülők arról beszélnek, hogy lányuk eladósorba lépett, hiszen 14 évesen más „nők” már anyák. Júlia és a többi fiatal viselkedése, habitusa, valamint a modern közegbe helyezett sztori keretei között ez eléggé visszásan hat. Nagyon bizarr hatást kelt ma arról értekezni, hogy 14 évesen a lányoknak férjhez kell menniük. Nehezen értelmezhető a mai világban, hogy a lányokat az apa gyámsága alól a pater familias által kijelölt férj gyámsága alá helyezik. Felmerül a nézőben a kérdés: mi akar ez lenni? Lehet-e és ha igen, hogyan „jól modernizálni” a Rómeó és Júliát?
