Andy Warhol neve beleivódott a kulturánkba, számtalan alkotása söpört végig a nagyvilágon. Azonban most egy kevésbé ismert projektjével, egy “képernyőtesztekből” készült gyűjteményével ismerkedhetünk meg ez év februárjától.
Bűnözőkből inspiráció
Andy Warhol munkái már régóta beleégtek a popkultúrába, a pop-art stílusban megálmodott sztárfotók és a leghíresebb márka logók mintávává transzponálása által. Warhol olyan alak, akit nehezen lehetne kihagyni a modern művészettel foglalkozó könyvekből. Számtalan projektje hozott fordulatot az alkotói világba és nyűgözte le a közönséget meghökkentő ötleteivel.
Ilyen hagyománybontó, azonban annál kevésbé ismert projektje volt a “képernyő teszteknek” elnevezett hírességekről és hétköznapi emberekről készült rövid snittek egész gyűjteménye. Az elképzelés egészen 1964-ig nyúlik vissza. Warhol inspirációját nem egy szokványos jelenségből merítette: a New York-i Rendőrfőkapitányság tizenhárom legkeresettebb férfijáról készült apró portfolióknak köszönhető az ötlet. Warhol ennek hatására döntötte el, hogy ő is készít egy hasonló “élő portrékból” álló összeállítást, csak épp nem bűnözőkről, hanem a kor híres egyéniségeiről. Ezeket a kis filmeket később egészen különböző célokra használták fel.
Nem csak egy formabontó gyűjtemény lett belőle, de különböző események háttérdíszleteként és olyan filmek snittjeiként is megállta a helyét, mint Warhol saját alkotása, a Chelsea-lányok.
Ugyan “képernyő tesztekként” emlegetjük őket, Warhol alkotásai nem teljesen feleltek meg ennek követelményeinek. Ezeket először 1917-ben kezdték el alkalmazni, arra a célra, hogy megnézzék és rögzítsék, a lehetséges filmszereplők mennyire teljesítenének jól a képernyőn. Warhol ezzel szemben nem próbára akarta tenni a film résztvevőit, egyszerűen csak egy összeállítást szeretett volna, tele színes és üde egyéniségekkel.
Pár perc hírnév mindenkinek
A legtöbb kisfilm a Factoryban, Warhol new york-i studiójában készült. A snittek egy Bolex kamerával kerültek felvételre, az eszköz azonban nem rögzített hangot, így lényegében némafilmek születtek. Általában három percesre tervezték a felvételeket tekintve, hogy ennyi időre volt szükség, hogy a kamera filmje megteljen. Warhol azonban lassabb munkát képzelt el, így az utómunka segítségével a nézők már négy és fél percig élvezhették a hírességekről készült alkotásokat.
A szereplőknek azonban komoly elvárásoknak kellett megfelelniük, amik elsőre akár egészen furcsán is hangozhatnak. A felvétel körülményei és egyszerű díszletei általában mindig ugyanazok maradtak, a színészeknek pedig tilos volt beszélni, pislogni, de még a mosolygás sem volt megengedett. Ezek az elvárások némiképp zavarba hozták a szereplőket. A helyzeten az sem segített, hogy rengeteg ember kereszttüzében kellett teljesíteniük.
Andy Warhol transzneműekről készített portrésorozatát mutatja be a Tate Modern
Andy Warhol kevésbé ismert, nőimitátorokról és transzvesztitákról készített sorozata áll majd a jövő tavasszal megnyíló tárlat középpontjában. A londoni múzeum húsz év után tér vissza a pop-art legismertebb alakjához, és a szexualitás, a migráció, a halál és a vallás témáján keresztül vizsgálja a művészt.
Egy idő után a filmalanyok mocorogni kezdtek, a hajukat igazgatták, vagy grimaszokat vágtak. A filmek némiképp lehetőséget adtak a szereplők állóképességének és koncentrációjának tesztelésére is. Annak ellenére, hogy az első filmek esetében Warhol milyen szigorú szabályrendszert követelt meg a résztvevőktől, a későbbiekben a szereplők sokkal nagyobb szabadságot élvezhettek a felvételek közben, ennek következtében jobban felfedhették igazi és természetes személyiségüket a képernyőn. Warhol számos barátját és hírességet meghívott a Factoryba, akik szintén részt vehettek a forgatáson.
Néha egészen hétköznapi vagy teljesen ismeretlen személyek is feltűntek a képernyőn, ők alkották később a “Warhol sztárok” körét. Az elnevezés nagyon találó, hiszen Warhol valóban szerette volna megadni mindenkinek a tizenöt, ez esetben inkább négy és fél perc hírnevet.
A kamerákat pont úgy helyezték el, hogy ha esetleg a vendégek beleegyeznek egy rövid felvételbe, azonnal elkezdődhessen a munka. Mondhatni Warhol előre készenlétbe állította a felszerelést, hátha egy vendégében potenciális filmalanyra talál.
Warhol azonban nem csak hírességekről, de közeli barátokról, szeretőkről és együttműködőkről is készített felvételt, természetesen erre mindenkitől beleegyezést kérve. Összesen 472 “képernyő teszt” készült, 189 emberről, ami feltételezi, hogy egy karakter többször is megjelent a felvételeken. Egy-egy alkalommal maga Warhol is a kamera elé ült, ezeknek a filmeknek nagy része azonban elveszett. Azonban számos más ismert arc megfordult a felvételeken.
Elvis Presley egy kanapéért
Bob Dylan, a tizenháromszoros Grammy Díjas amerikai énekes Warhol két kisfilmjén is feltűnt, ami nagy média visszhangot eredményezett. A Dylanről készített képkockák nem azért készültek, hogy egy-egy nagyobb filmhez készítsen próbafelvételt. Warhol nem lehetséges filmsztár potenciált látott az énekesben, egyszerűen csak odáig volt az ötletért, hogy ő is szerepeljen a hosszabb távú projektjében. Ennek következtében egy közelebbi és távolabbi felvétel is készült az énekesről. Warhol háláját egy Elvis Presley festménnyel fejezte ki, Dylan ugyan elfogadta a figyelmes ajándékot, később mégis egy kanapéra cserélte azt.
Művész fejjel lefelé
Warhol és a híres szürrealista festő, Salvador Dalí a new york-i St Regis Hotelben találkoztak először. Dalí két filmen is szeretett volna szerepelni, de mereven dacolt a szigorú követelmények ellen, amiket Warhol a legelső filmjeikor állított fel a szereplők számára. Dalí teljesen figyelmen kívül hagyta ezeket az elvárásokat, a róla készült snitteket ugyanis sokkal egyedibbé szerette volna varázsolni. Ki akart tűnni a többi alkotás közül. Ennek következményeképp az egyik felvétel fejjel lefelé filmezte le a szürrealista festőt, a második felvétel közepén pedig egyszerűen eltűnt a kamera elől. Emögött azonban nem állt Warhol felé semmilyen ellenszenv. Dalít teljesen megbűvölte a pop-art nagymestere. Andy Warhol később egy harmincöt perces filmet is készített az alkotóról 1966-ban, ahogy körbevezeti a new york-i Factoryban.
Örök barátság
Warhol és a ready-madek kitalálója, Marcel Duchamp egyaránt rajongtak a másik munkájáért és hagyományokat felforgató ötleteikért. Rengeteg közös vonásukat fedezték fel egymásban. Warhol több, mint húsz Duchamp-alkotás büszke tulajdonosa volt. Ennél azonban nagyobb megtiszteltetés érte Andyt, amikor Duchamp meghívta egy nagyszabású a sakk témájára kihegyezett kiállítására. Warhol ugyan nem válaszolt a meghívásra, mégis megjelent az eseményen, ahol pár “képernyő tesztet” is készített. Ezek azon kevés felvételek közé tartozott, amik kivételesen nem a Factoryban kerültek leforgatásra. A két alkotó közti összhangnak köszönhetően több közös munkát is szerettek volna megvalósítani, ez azonban nem jöhetett létre Duchamp 1968-ban történt halála folytán.
A zeneiparban is tarolt
A The Velvet Underground és Warhol 1965-ben találkoztak, a művész a zenekar menedzsereként dolgozott egy ideig, illetve a két évvel később debütáló The Velvet Underground and Nico albumuk producereként is tevékenykedett. Lou Reed többször is feltűnt Warhol ksifilmjein, amik végül a zenekar háttérdíszleteként voltak láthatók.
Nico, teljes nevén Christa Päffgen volt a The Velvet Underground első albumának vokalistája, a közös munka pedig tulajdonképpen a pop-art atyjának köszönhető. Warhol, már a zenekar menedzsereként vetette fel az ötletet, miszerint a banda és Nico tökéletes kollaborációt eredményeznének. A munka valóban meghozta gyümölcsét, Nico az album debütálása után mégis szóló karrierbe kezdett. Ugyan még egy olyan sikeres lemezt, mint amilyen a The Velvet Underground and Nico is volt, az énekesnőnek nem sikerült piacra dobnia, a kapcsolat Warhollal továbbra is megmaradt. Tizenegy kisfilmjében szerepel, ezzel pedig ő mondható a filmtesztekből összeállított gyűjtemény legtöbbször előforduló szereplőjének.
Feledésbe süllyedt csodák?
Jogosan adódik a kérdés, vajon miért süllyedt feledésbe ez az egyedi kivitelezésű és formabontó projekt, amikor értékes felvételekről és hírességekről van szó. Az utolsó kisfilm 1966-ban került leforgatásra, 1970 után azonban Warhol nem engedélyezte az alkotások nyilvános felhasználását. Így néhányuk évtizedekig nem is volt látható, mi több, sok belőlük nem is élte túl az éveket, a törékeny lemezek sérülékenysége és a túlhasználtság folytán.
Betekintést nyerhetünk Andy Warhol és Jean-Michel Basquiat komplex barátságába intim, korábban soha-nem-látott fotók által – ContextUs
Egy híres művész élete mindig izgalmasnak tűnik. Tágas stúdiólakásban tölteni a mindennapokat, életre kelteni valamit, amit csak szeretnél, jó esetben még méltányos fizetést is hazavinni cserébe – egyértelműen jó ajánlatnak hangzik. Azonban ennek is megvannak a maga hátrányai. Például nehéz lehet az alkotás nyomásával megküzdeni vagy a paparazzi elől menekülni.
Elkeseredésre azonban semmi ok, hiszen számtalan másolat készült a felvételekről. 2015 májusában ezek minden éjjel 11.57-kor fel is tűntek new york-i Times Square hatalmas kivetítőin. 2020 februárjában pedig újra megtekinthetőek a londoni Barbican Centre-ben. A némafilmeket ezúttal élő zenével keltik életre.
