Milyen értelemben tehetünk egyenlőség jelet pszichológia és színészet közé? Intimitás, érzelmekkel való operálás és egyszerre nagy és mikroszkopikus hatások: ezek vannak a közös halmazban. A Pszinapszis szervezői egy asztalhoz ültették a Terápia sorozat főszereplőjét Mácsai Pált, illetve Dr. Bene Ágnest és Kiss Dániel terapeutákat, tehát ebben a kontextusban a szakma közvetítőjét és gyakorlóit.
Az vagy, amit eljátszol?
Mi egy előadás sikermérője, ha nem az, hogy már a kezdés előtt háromnegyed órával hosszú sor kígyózott a terem előtt? A Pszinapszis (XXIII. Budapesti Pszichológiai Napok) programjában éppen ebédszünet után következett a kerekasztal-beszélgetés, így mindenkinek bőven volt ideje egy szendvics társaságában bebiztosítani a helyét a teremben. Kissé koncert előtti hangulat alakult ki, az elkapott beszélgetéseket hallgatva, legtöbbeket a sorozat és Mácsai Pál személye iránti rajongás fűtötte.
Hamar megtelt a terem, de mivel a beszélgetők asztala nem emelvényen volt, így nagyjából az első két sort leszámítva mindenki csak „rádióműsort” hallgatott. Én is megbántam már az első tíz perc után, hogy nem a másik teremben nézem a kerekasztal élő közvetítését, amit egyébként egy állványra celluxozott mobiltelefonnal oldottak meg.
„Mindkét szakma az érzésekkel és érzelmi folyamatokkal dolgozik, illetve felmerül az intimitás mint munkaeszköz, ezek eredményeképpen pedig jelen van egyfajta sebezhetőség a magánéletben” – vezette fel Ördögh Csilla moderátor a szakmák közötti párhuzamot. Először Mácsai Pálhoz fordult, érdekelte, hogy a szerep által vajon változott-e a hozzáállása a pszichológusi szakmához. A tőle megszokott humoros megjegyzésekkel tűzdelt, de ugyanakkor véresen komoly válaszain a közönség olykor nevetett, olykor elgondolkozott.
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]Pont annyira vagyok pszichológus, mint Gérard Philipe vívómester[/perfectpullquote]
– mondta arra utalva, hogy ez egy szerep volt, nem pedig egy életforma. Persze hozzátette, hogy az általa mindig is nagyra tartott szakmába mégiscsak nagyobb betekintést nyert, hiszen a sorozat valós terápiás folyamatok imitációja volt. Kiemelte, hogy a sorozat írója, Hagai Levi izraeli pszichológus nagyon jó munkát végzett a forgatókönyvet tekintve, ami szakmailag teljesen megállta a helyét.
Akciófilmes izgalmak egy terápiás ülésen
A sorozat sikerének receptjére terelődött a szó, többek között arra, hogy a külföldi filmgyártó cégek számára mennyire vonzó volt a rafinált cselekményszál és az olcsó forgatási költségek. Emellett pedig ötvözi a krimi műfaját, a kalandfilmével és egyben kukkolófilmnek is nevezhetjük.
Krimi, mert nyomon követ adott esetben bűncselekményeket, kalandfilm, mert – Mácsai Pál szavaival élve – ugyanúgy izgul a néző, hogyha Bruce Willis lóg egy helikopterről, miközben lőnek rá és akkor, ha a pácienssel történik valami. Kukkolófilm pedig olyan értelemben, hogy beleshetünk egy olyan folyamatba, amibe alapvetően nem lenne lehetőségünk. Ezutóbbival Kiss Dániel is egyetértett, de megkapva a szót azt is kifejtette, hogy azért nem minden részlet volt teljesen hiteles. A pszichológus kiemelt egy szembetűnő példát is:
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]Dargay András (főszereplő) terapeutájának réztábláján például felsorolták, hogy ő pszichiáter, klinikai szakpszichológus, addiktológus és pszichoterapeuta egyben és ráadásul nagyon fiatal. Ez jól hangzik ugyan, de a valóságban kevéssé kivitelezhető[/perfectpullquote]
Tehát elmondható, hogy néha a keretszegés dramaturgiai szempontból egy szükséges „rossz.” Ha például megtorpant volna a cselekményszál, mikor egy ülésen a páciens lehúzott egy felest – mivel a való életben ebben az esetben nem folytatódhatna a kezelés – akkor az az izgalom rovására történt volna.
Mácsai Pál: “Kezd már hozzászokni a halálához?” – Az Üres lovak, amellyel a filmemlékezet világába is elmerülhetünk
A Mácsai Pál és Rába Roland által megformált kísértetek beszélgetéseit régi hollywoodi klasszikusok, illetve szerzői és avantgárd alkotások asszociatív kollázsa kíséri. Kertész és Bódy gyakran vitáig élesedő anekdotázásából nemcsak a személyes drámáik és a filmkészítés ma is aktuális kérdései bomlanak ki, hanem a kollektív filmemlékezet világában is elmerülhetünk.
„Ez nem ló, ez szobor!” – mesélte el Mácsai Pál az előzőekre reagálva a Kincsem szobor készültét, mikor a szobrászmester az őt ért kritikákra így reagált. Azt állították ugyanis, hogy a szobor nem eléggé valósághű, az izmok nem úgy domborodnak, ahogy egy igazi lónál. Ezen a gondolatmeneten haladva tehát muszáj feláldozni bizonyos momentumokat a művészet oltárán a Terápia sorozat esetén is. Nem forgathatják le például a hosszú perces csendeket dokumentumfilm jelleggel, vagy adott esetben kicsit csalni kell a titulusokkal is.
Csak a bolondok járnak pszichiáterhez!?
Attól eltekintve, hogy a Pszinapszis közönségére valószínű kevésbé jellemző az a fajta távolságtartás, mikor zavarodottnak bélyegzik a terápiára járókat, mégis ez az általános.
Kiss Dániel ki is emelte, mennyire hiánypótló ilyen szempontból is a sorozat, hiszen a keretein belül egyfajta érzékenyítés történik a szakma iránt, mind befogatói, mind szakértői szempontból.
Megmutatja, milyen nehézségei lehetnek egy sokak szemében csak „ülő és hallgató” pszichiáternek és a páciensek „ostoba, bolond” emberek helyett sikeresek vagy teljesen hétköznapiak. Nem is beszélve arról, hogy azt a szintén sokak által gúnyolt szálat is részletesen bemutatja, hogy a páciensnek van egy terapeutája, akinek szintén van egy terapeutája – és így tovább –, mivel szükség van szupervízióra is.
A másik, teljesen vakvágányra vezető felkiáltás, amivel a pszichológusokat támadni szokták: „mi abban a nehéz, ezt mindenki tudja!” Dr. Bene Ágnes kifejtette, hogy ez természetesen nem igaz, a pszichológusi vagy akár orvosi egyetem elvégzése után lehet csak tovább képeznie magát valakinek, hogy terapeuta lehessen. Ide kapcsolnám Mácsai Pál már említett megjegyzését, hogy egy szerep miatt ő nem vált terapeutává, de azt is, hogy a szövegkönyv – szakértők által hitelesített – annyit segített neki, hogy mégis képes volt annak éreznie magát. Tehát a szakmaiság csak látszat, de a végletekig hiteles.
Bárcsak mindenki mindig mindent elmondana
Ezt követően a kedvenc karakterek kérdéskörét vetette fel Ördögh Csilla, amire válaszul Mácsai Pál a forgatási mechanizmusokba avatott be minket, érzékeltetve és kiemelve a színészi bravúrokat és nehézségeket is. Illetve ide emelnék egy kérdést az előadás végéről, ami arra vonatkozott, milyen hatással volt a sorozat a színész magánéletére.
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]Figyelni biztosan jobban tudok[/perfectpullquote]
– mondta Mácsai arra utalva, hogy igazán csak akkor kezdődik a színészet, mikor nem rajta van a kamera, hanem a partnerén. Hiszen érthető okokból ő akkor nem dőlhet hátra és kezdhet el kávézgatni. Eszembe jutott, hogy ez tényleg egy kicsit tényleg olyan, mint a színház – egy közelikkel, plánokkal és újramondásokkal ezer felé szakított színház, ahol kamera ide vagy oda, de állandóan játszani kell!
Hol találkozhat művészet és valóság? Milyen kutatásra jutunk a politikai autoriter személyiségeknél?
Az előadásban a politikai viselkedés és attitűdök személyes vonatkozását, beágyazottságát kíséreljük meg felvázolni, modellt alkotni a politikai attitűdök megjelenéséről a személyiségfejlődés hátterében. Kísérletünk hasonló Adorno és munkatársai törekvéséhez az autoriter személyiség kutatása kapcsán, de a tünetegyüttes-megközelítés helyett sokkal inkább egy fejlődéslélektani elvet veszünk alapul (pl. Jane Loevinger ego-development elképzelését).
A karakterekre visszaterelve a gondolatait Mácsai kiemelte a börtön szálat, Vilmányi Benett karakterét és az erdélyi emberét (Czintos József), akinek a sorozatba csöppenését úgy jellemezte: „olyan, mint mikor egy porcelánasztal közepén megjelenik egy autentikus csizma.” Rajtuk kívül pedig nagyjából felsorolta az egész stábot, jó volt hallani, mennyire kölcsönös tiszteletben és megbecsülésben telhetett a forgatás. Kiss Dániel számára Schell Judit kényszeres karaktere vitte a prímet, említette, hogy ő is szeret ilyen típusú emberekkel foglalkozni. „Azt hozzá kell tenni, hogy ezek álompácienseknek vannak megírva. Mindenki mindent elmond és az ellenállás egy perc alatt letörik. Azért ez meglehetősen ritka.” – fejti ki.
Barát a bajban: az önismeret
A beszélgetés végén szó esett a búcsúzásról, színészi szempontból a karaktertől, szakértői szempontból pedig egy-egy pácienstől. „Egy színész folyton búcsúzik és ezért kénytelen megszokni” – osztotta meg Mácsai Pál.
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]Mi is emberek vagyunk és a páciensünk története sokszor megfeleltethető a saját életünkben lévő nehézségeknek. Ezért nagyon fontos, hogy a munka mellett legyen valami kikapcsolódás és nagymértékű önismeret[/perfectpullquote]
– fogalmazta meg Dr. Bene Ágnes. Ehhez Kiss Dániel is csatlakozott, a szupervízió fontosságának hangsúlyozása mellett azt is említette, hogy számára az fontos, hogy úgymond „mire szerződtek”, elérték-e a kitűzött célt vagy sem. Ha igen, akkor egyértelműen egyszerűbb.
Az időbe még nézői kérdések is belefértek, majd pedig a Pszinapszistól megszokott pontossággal és profizmussal záródott a jó hangulatú beszélgetés. Műfajában – a művészeti szál megjelenése miatt – az előadás kicsit kilógott a Pszichológiai Napok programkínálatából, de azokra az indokolatlanul ritka alkalmakra emlékeztetett, mikor egy-egy színdarab vagy film után lehetőség nyílik az alkotókkal és szakemberekkel való kötetlen beszélgetésre. Ez a kerekasztal ugyan kötetlen sem volt és az rendező sem volt jelen, de jól esett és több ilyet a színházakba vagy filmfesztiválokra!
A Terápia sorozat befejező évada ingyen elérhető ezen a linken.
