Hol válik el egymástól a szép és a rút? Bővíti-e a groteszk humor a képzőművészeti alkotások jelentéstartalmát? Milyen lenne az élet, ha kiiktatnánk a királyt, és mit keres egy fallosz a horrorfilmeket idéző levágott fej mellett? Győrffy László képzőművésszel beszélgettünk.
ContextUs: A képeidben és szobraidban egyszerre jelennek meg a test eltorzulásai, mély társadalomkritika és az absztrakt humor. Utóbbit tudatosan építed be, hogy némileg enyhítse az üzenet komolyságát?
Nincsen üzenetem, ha lenne, úgy érezném magam, mint egy propagandista. A humor nálam alapvetően egy túlélési stratégia része a művészettől függetlenül is. De jólesik például olyan címet adni egy munkámnak, hogy Egy családi portrét rendeltek tőlem karácsonyra, de csak erre jutott időm, mert aláaknázza azokat a láthatóan még mindig jelen lévő konvenciókat, beidegződéseket, hogy a művészet valami magasabb rendű, szakrális dolog, ami különbözik az élet minden más területétől. A humor épp a művészi határsértésnek az eszköze is, amellyel a biztonságot jelentő kettősségek közti határokat átléphetjük, akár éppen a horror és a komikum közti határt. Most nyílt a prágai Trafo Gallery-ben a Gloomy Sunday (Hungarian Madness) című csoportos tárlat, amin én is szerepelek.
A sokat feldolgozott Szomorú vasárnap kapcsán úgy tűnhet, hogy a depresszió vagy akár a szuicid hajlam a magyar nemzetkarakterológia szerves része.
A kiállítás egyik erőssége viszont pont egyfajta robosztus, fekete humor, amely inkább elmélyíti, mintsem könnyedebbé tenné a tárlat jelentésrétegeit. Ez az apokaliptikus, groteszk nevetés, ami meghatározza a saját munkáimat vagy a hozzám hasonló fiatal kortárs magyar művészekét.
ContextUs: A ma jellemző szépségkultusz és a mögötte rejlő elértéktelenedés bosszant fel?
Nem kifejezetten. A divatok jönnek-mennek – én inkább egy nagyon távoli pontból próbálom megragadni az emberi test reprezentációját, onnan, ahol már akár a saját test is idegenné válik. Számomra a szépség nem univerzális. Sokkal inkább a szépség és a rútság közti átjárhatóság érdekel, illetve, hogy mennyire nyitott és újraírható különböző kódok mentén az emberi test, ami a humanista felfogás szerint egy zárt és steril alakzat. Egy olyan világegyetem foglalkoztat, amelynek a központja nem az ember, ahol a humánum csak saját krízisének kiteljesedéseként ad számot pozíciójáról.
ContextUs: A humánum effajta ábrázolásához kell egyfajta pesszimizmus. Személyes csalódások mutatkoznak meg a munkáidban, vagy a társadalom egészét veszed górcső alá?
A munkáim nem életrajzi jellegűek, így nincsenek benne ilyen felismerhető magánéleti elemek – azt gondolom, azok nem is tartoznak a nyilvánosságra. Nem kell szociológusnak lenni ahhoz, hogy észrevegyük, milyen rettenetes dolgok történnek körülöttünk ezen a bolygón, úgyhogy szerintem, aki reflektív, nagyon könnyen készíthet pesszimista műveket, de nem vonz a dokumentarista szemlélet.
Nálam a fantázia szárnyalása az elsődleges, az érdekel, ami nem látható.
Ugyanakkor még a leghátborzongatóbb festmény is vonzza magához a nézőket; paradox módon mindig jelen van az élvezet, amint a pokoli részleteket böngésszük egy képen.
ContextUs: Az egyik legújabb kiállítás, A hős hirtelen halála / Sudden death of a hero több művész alkotásait felhasználva fejtegeti a vezető vagy hős mint egyes csoportokat irányító egyén szükségességét. A tárlatnak milyen szempontból van aktualitása?
A lengyel-magyar csoportos kiállítás a LATARKA Galéria és a Promocyjna Gallery szervezésében valósult meg Budapesten és Varsóban. Kurátorai, Patrycja Rup és Kaja Werbanowska arra a történelmi gyakorlatra reflektálnak a kiállítási programjukban, mikor a hatalmi berendezkedés látszólagos stabilitása érdekében fenn kell tartani egy egyensúlyi állapotot. „Meghalt a király, éljen a király”. Ám mi van akkor, ha kiiktatjuk a főszereplőt, a hőst, az uralkodót? Milyen termékeny hálózatok és szerveződések kiindulópontja lehet egy ilyen krízis?
Számomra a káosz jelenti a legfontosabb rendezőelvet: a kiállításon szereplő egyik munkám, a Kortárs magyar művészet barátai és ellenségei (2011) olyan mellérendelő struktúrát mutat be, ahol minden egyformán érvényes.
Az abszurd motívumokkal és jelenetekkel telezsúfolt kép nem rendelkezik középponttal vagy hierarchikus felépítéssel, mégis működik. Szerintem egy ilyen posztforradalmi szituáció mindig aktuális: például annak, az ürességében is végtelen pillanatnak a megjelenítése, amikor a fejét vesztett főszereplő helyére nem érkezik senki.
ContextUs: Az emberi fej szinte horrorisztikus ábrázolása egyértelműen utal az egyén eltorzult belső világára. Lehet, hogy a leggaládabb vezető az elme?
Egészen biztos. Kathy Acker író azt mondta: „edd meg az agyad”, ami számomra egy fontos kiindulópont – a legtöbb munkám, főleg A Facefuck című kerámiasorozatom az ész túlhatalmának felszámolására törekszik. Kedvenc festőm/grafikusom, Francisco Goya, aki a felvilágosodás híve volt egy inkvizíciótól sújtott közegben, az egyik leghíresebb, démonoktól nyüzsgő rézkarcára azt írta: „az Ész álma szörnyeket szül”. A felvilágosodás azonban olyannyira fetisizálta az Ész napvilágát, hogy talán éppen az Ész inszomniája az, ami a szörnyeket termeli. Georges Bataille filozófus emberképe, az Acéphale egy fejétől megfosztott torzó, amely leszámol a racionalitás mindenhatóságával, a labirintusszerű bélrendszert helyezve a test centrumába.
ContextUs: Mennyire cél, mennyire eszköz a polgárpukkasztás nálad?
Ha volna ilyen célom, lehet, hogy könnyebb dolgom lenne egy olyan országban, ahol befejeződött a polgárosodás folyamata. A közönség mindig prekoncepcióval közelít a művekhez, ezért azt lát beléjük, amit akar. Soha nem voltak olyan ambícióim, hogy ilyen mértékben foglalkozzam mások kulturális preferenciáival. Nincs rá energiám, hogy még erre is figyeljek munka közben.
Műveim egyetlen kritériuma számomra, hogy izgalmasnak tartom őket vagy sem, különben el sem készíteném őket.
Bármit csinálnék, mindig lesz, akinek túl sok, lesz, akinek kevés, és lesz, akinek éppen elég. Én ezzel tökéletesen elégedett vagyok. Nem egészséges, ha valakinek a műveit mindenki szereti.
ContextUs: Rémálmok és paranoia – valóban annyira destruktív a jelenlegi politikai helyzet, mint amennyire a Bízunk az enyészetben címen nemrég nyílt kiállításod bemutatja?
A helyzet sokkal ijesztőbb, mint a kiállításom, mert valóságos, és mert mindenki élete a tét – a kiállított tárgyak ezzel szemben ártalmatlanok és leginkább viccesek. A Várfok Project Roomban nyílt kiállítás magja a Miazma Projekt, egy fiktív kormány tablója, egy olyan ötlet, amin már másfél-két éve dolgozom. Ha nem mérgezné meg mindennapjainkat a politika olyan mértékben, hogy mindenki demagóg szólamok mentén élje kényszeres nagyfeszültségben az életét, valószínűleg nem jutott volna eszembe a történelmi portréknak ily módon való felelevenítése. Gyerekkoromban családi múzeumi látogatások során rengeteg huszadrangú katona- és politikusportrét láttam, gyakran kifejezetten rossz festményeket, és elkezdett érdekelni, hogy ezzel a halott portréfestészeti hagyománnyal mit lehetne ma kezdeni.
Sokan szeretnék feléleszteni a történelmi múlt kulturális mintáit, csak nem számolnak azzal, mi van, ha ezek zombifikált formában térnek vissza. A zombilétben van vitalitás, egy miniszter még funkcionálhat attól, ha az egyik szemgolyója kifordul az üregéből – ez az olaj-/vászonsorozat olyan fertőzött múltat ás elő a dögkútból, amely bosszút áll a jelenen. Ezek a poszthumán szörnyportrék az én hozzájárulásaim a műfajhoz. Visszatérve a kérdés elejére: számomra egy ideális kormány olyan szakemberekből állna, akiknek a nevét sem tudom.
ContextUs: Van olyan kortárs magyar író, aki a poszthumán irodalmi képviselője, és akinek a művei közvetlenül hatnak rád a festészetben?
Bartók Imre sokféle nyelven megszólaló prózája közül különösen a regénytrilógia hatott a munkáimra intenzív és filmes hatású képeivel, de Nemes Z. Márió költővel már hosszú idő óta inspiráljuk egymást. Egymáshoz való kapcsolódásunk azért is sokrétű, mert Márió esztéta, kritikus és kurátor is egyben, tehát értelmező módon közelít a tevékenységemhez, akárcsak a Budapest Horror szcéna más alkotóihoz. Ennek a szellemi ikerségnek a soron következő lenyomata egy olyan illusztrált prózakötet lesz, amit már évek óta tervezünk, és remélhetően jövőre lát napvilágot. Ebben a munkafolyamatban gyakran nem is kellett megvárnom, hogy Márió kisprózája elkészüljön. Sokszor már előtte/közben megszületett a kép, ami végül tökéletesen passzolt a kész íráshoz, anélkül, hogy szóról-szóra követte volna a szöveget. Ilyen szempontból a fotó alapú kollázsok, amiket erre a projektre készítek, egyszerre többek és kevesebbek is a megszokott illusztrációknál.
ContextUs: Mit tudhatunk az illusztrált prózakötetről?
A készülő kötet szövegei szerves folytatásai Nemes Z. Márió legutóbbi verseskötetének. A hercegprímás elsírja magát epikusabb, fantasztikumba hajló műveiben már hangsúlyosan megjelent a nemzeti identitás vagy folklór radikális újraírása. A különböző hagyományok dekonstruálása mentén létrejövő hibrid nyelv és testkép jellemző az új szövegekre is. Ezek az írások a Hungarofuturista mozgalom szürreális politikai esztétikájába illeszkednek: absztrakt meséktől a horrorig sokféle hang megszólal, s mivel Márió különböző forrásból állítja össze ezt az amúgy csak rá jellemző eklektikus univerzumot, adta magát, hogy a kollázs műfajában készítsem el a vizuális részt.
Minek a múlt, amikor 2017 a hungarofuturizmus éve lesz? – – ContextUs
Idén is útjára indult a NextFeszt, amelynek a Trafó House ad otthont. Ám ezúttal az irodalom is beékelődött a képzőművészet, színház, film és zene mellé. Január 14-én, az első kerekasztal-beszélgetésen pedig igen releváns témát boncolgattak az est főszereplői: minek a múlt? A három irodalmi program moderátora és egyben kalauza Krusovszky Dénes .
Alapvetően az Öltöztessünk magyar babát című kivágható népviselet-kiadványból, női magazinok fotóiból és anatómiai/orvosi illusztrációkból vagdosom össze a képeket, amelyeket kézi rajzzal, akvarellel egészítek ki. Meglepő módon a végeredmény, mind a képek, mind a szövegek tekintetében egészen egységes irányba mutat – természetesen nem csak posztmagyaroknak.
ContextUs: A művészetedben megjelennek popkulturális utalások, például a képregények világát idéző elemek és sokszor szöveg is. Miért szükséges a verbális kiegészítés?
A jelenlegi önálló kiállításomon nem, de korábbi munkákon, különösen a grafikai műveken valóban gyakoriak a szövegek, amelyek egyenértékűek a képi elemekkel. Úgy vélem, nincs kiút a nyelvből. A konceptuális művészet a kezdetekben kifejeztettem nyelvi kérdésekkel foglalkozott, ám sokaknak eszébe sem jutna, hogy a munkáimnak volna köze a konceptualitáshoz, mert zsigeri esztétikával párosulnak. Számomra épp az intellektus és ösztönös energiáknak az egybeomlása érdekes, olyanfajta határsértés, ami által ez a hibrid nyelv létrejöhet.
ContextUs: A tömegkultúra hatásai közül a horror könnyedén felfedezhető a műveiden, míg a pornó leginkább az intim testrészek nyílt ábrázolásában mutat korrelációt. Van kedvenc pornófilmed, -rendeződ, ami vagy aki meghatározó az ábrázolásmódodban?
Nincs. A pornográfia kifejező ezredvégi műfaj, mert az indusztrialitáson és az ismétlésen keresztül mutatja be a szexualitást.
Számomra viszont inkább metaforaként működik, ahogy megfertőzi az élet minden más területének aktusait: pornográf az is, ahogy a média közszemlére tárja mások privát életének részleteit vagy akár a pusztulás és az erőszak explicit képeit.
A képeimen a szexualitás soha nem vágykeltő és jellemzően nem produktív.
ContextUs: A hős hirtelen halála című kiállítás egy utópisztikus vágyálmot is megfogalmaz?
Nem hiszek az utópiákban, de a hősökben sem, ezért számomra kifejezetten üdítő a bálványok zuhanásának hangja: a széttört, majd szétgurult törmelékből aztán össze lehet ragasztgatni a következő kollázsaimat.
CV
Győrffy László képzőművész 1976-ban született Budapesten. 2001-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, 2015-ben elvégezte a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar Doktori Iskolájának képzését. 2003-ban elnyerte a STRABAG festészeti fődíját, 2005-ben a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasa volt. Magyarországon kívül Párizsban és Los Angelesben voltak önálló kiállításai. 2005-óta rendszeresen publikál művészeti folyóiratokban, 2009-ben Kállai Ernő-ösztöndíjas volt. Budapesten él és dolgozik.
