“Nézem a szemed alá festett fekete táskákat, / és a halántékodra kent sötét festéket, amitől olyan szűknek tűnik a homlokod, mintha azt mondaná, bévülről tágasabb vagyok” – Gyurász Marianna Maruška című verse, amely a Contextusban verspályázat fődíját érdemelte ki. A harmadik helyezett, Ráday Zsófia versét itt olvashatod, míg a második helyezett, Schillinger Gyöngyvér versét itt.

Maruška

Néhány embernek azért olyan furcsa formájú a feje,
vezeted fel a gondolatmeneted a kávézóban, a Kolosszus lábánál,
mert csak erőszakkal tudták őket világra hozni:
vákuummal vagy fogóval,
a fejüknél fogva rángatták őket ebbe a kínos helyzetbe,
amelybe szándékuk ellenére keveredtek,
és ahonnan semmi menekülési út nem egyszerű.

Így különbözteted meg őket,
meséled a pincérre mosolyogva (aki magyarul kínált fagylalttal, bár kiejtése érdes és kellemetlen),
a kerekfejűek, akiknek minden frizura jól áll, és minden olyan
vérforraló könnyűséggel megy nekik,
az üdvözlés és a búcsúzás is,
és a homorú halántékú vagy laposfejű sereg,
akik az érkezés sokkját követően még
hetekig mozdulatlanul feküdtek az apró, kemény matracukon,
későn és értelmetlenül tanultak meg beszélni,
azóta is gyakran zavarodnak bele a mondataikba, és legalábbis
furcsán néz rájuk, akinek szánják.

Felnézel a Kolosszusra, így alulról, mintha a szoknyája alá szeretnél belátni,
közben öntudatlanul ráncolod össze a sajátod;
az előnytelen napszemüveged feltoltad a fejed tetejére,
nézem a szemed alá festett fekete táskákat,
és a halántékodra kent sötét festéket, amitől olyan szűknek tűnik a homlokod,
mintha azt mondaná, bévülről tágasabb vagyok,
és hirtelen eszembe jut, hogy irigyelheted a pincért,
amiért olyan esetlenül és nehézkesen beszéli az anyanyelvedet.

Én nem mondom ki hangosan, hogy bármi hangzik el ennél az asztalnál,
egyikünket sem tünteti fel jó fényben,
te olyan arccal nyeled le az utolsó korty Aperolt, mint aki kissé már bánja a rendelést,
de olyan drága itt minden, és ki kell innia.