„Legszívesebben lehúznám magamat a listáról, a nevem vakfolt lenne mindenki látóterében” – Horváth Florencia Dorina versei.
palindrom
földarcú unatkozó nő az erdő
le kell hűteni a csempéket
a fákat amputálni kell az égről
a szókincs minimálisra szűkült
adott idő intervallumban adott szavak
selyemből szőtt vizes
rongydarabokkal lemoshatjuk a meszet
fogzománcunk alatt laknak a felhők
vissza kell vinni őket a föld alá
csomagolásra írt lejárati dátum
minden teliholdkor vonyító kutyák
álmatlansága vagyok
alkonyatkor megtörik a fény
hideg szemed alatt
halott rokonaink mosolyognak
az éjszakákat nem tudom hogy lehet
átvészelni a legkönnyebben
sem az alvás sem az ébrenlét nem segít
ki kell tisztítani a sarkokat
szenteltvízzel rajzoljanak keresztet
ajtófélfáinkra a papok
görbe vonalak borítanak el
nem szabad kinéznünk az ablakon
nehogy az aszfaltot lássuk
az árkok minden kapu előtt
víz lepte szilárd folyosók
nyújtsd ki a kezed majd belehullik
a semmi idd ki mind egy cseppig
homlokodról a só hajadról a szél
így alakul át árnyékká a tudat
földarcú halott nő az erdő
fel kell forrósítani a csempéket
a cseléd melegítsen téglát
hasfájós őrkutya a kisház előtt
szőre közül kieszik a madarak a férget
a felhőket vissza kell vinni a föld alá
és fákat kell ültetni az égre
minden felfordul engedd ki az esőt
egyre kevesebb a napsütéses órák száma
Vakfolt
Legszívesebben lehúznám magamat a listáról,
a nevem vakfolt lenne mindenki látóterében.
Csak a sarki bolt pénztárosát hagynám.
Néha veszek nála valamit,
olyankor elbeszélgetünk kicsit.
Nem tudjuk egymás nevét,
de sokat mesél az életéről.
Néha én is mondok magamról ezt-azt,
ő olyankor csak mosolyog.
Ismerem az összes háborús élményét.
Azt mondta, emlékeztetem a feleségére,
ő volt ilyen furcsa asszony.
Legszívesebben az olvashatatlanságig
satíroznám magamat. Ne emlékezzenek.
Azért egy valakit meghagynék.
Meg a kezében a napfényt,
amit az átadáskor ráken a kenyeremre.
Húsevő
Lassan belezte ki.
Az áldozat a védekezés teljes képtelensége nélkül állt.
Egyetlen mozdulattal sem mutatta,
hogy él.
Először az ujjait vette szájába,
egyenként tépte le őket mindkét kezéről.
A másiknak csak egy-egy arcizma jelzett.
Fájt. Aztán elkezdte falni a kezet.
Haladt egészen a mellig, mély harapásokkal mart ki cafatokat a testből.
A has következett.
Aztán az ágyék és a lábak.
Lefeküdt, hogy könnyebben hozzáférjen az egyensúlyt biztosító lábujjakhoz.
A test kibillent tartásából, potyogni kezdtek belőle a szervek.
A máj, a tüdő, ahogy földet értek, azonnal rájuk vetette magát.
A fej érdektelen maradt számára, de a szív pont a szeméremajkai közé esett.
Kiemelt kép: Hecker Péter: Pandák alvó nőt néznek a bambuszerdőben
További verseket a ContextUs szépirodalmi rovatában olvashattok!
