A Vita & Virginia: Szerelmünk története a múlt század két híres írónője, Virginia Woolf és Vita Sackville-West szenvedélyes kapcsolatát meséli el – nem lányregényekbe illő módon.
Nők távol a magasirodalomtól
Virginia Woolf 1928-ban megjelent Orlandoját feminista klasszikusnak tekinti a szakma. Publikálása óta számos tanulmány készült róla, emellett már a megjelenésekor közönségsiker lett és átütő ismertséget hozott Woolfnak. A majdnem négy évszázadot átívelő regény hőse, Orlando férfiként kezdi az életét az I. Erzsébet korabeli Angliában.
Szépsége és tehetsége miatt mindenki körülrajongja, ő azonban többre becsüli a magányt. Egy hosszú álomból nőként ébred fel, és ezután nőként éli az életét. Magából az Orlandoból 1992-ben Sally Potter rendezésében már készült egy zseniális film Tilda Swinton főszereplésével, így elég magasan volt a léc a kategóriában.
Chanya Button első nagyjátékfilmje a felszínen arról szól, mi inspirálta az írónőt az Orlando megírására, valójában azonban ennél sokkal több réteget tár fel. Így azok számára is érdekes lehet, akik valamilyen okból keveset tudnak Virginia Woolf munkásságáról.
A Vita & Virginia alighanem elég pontos képet ad az 1920-as évekbeli Anglia legfelsőbb köreinek életéből. Így a kor divatjáról, a valódi és a felvállalt értékrendről, a házasság ideájáról, a nemi szerepekről és mint olyan, az írónőségről. Írónőnek lenni akkoriban ugyanis még nehezebb volt, mint simán csak nőnek.
A nők néhány kivételtől eltekintve Európa-szerte ki voltak zárva az egyetemekről és a tudományos életből, a jelentős, nagy ívű társadalmi műveket többnyire férfiak írták.
Az írással foglalkozó nők nagy részének az írás csupán hobbi maradt az alapvető princípiumok mellett.
Akinek pedig mégis sikerült betörnie az irodalmi életbe (mert például kiemelkedő tehetsége és szerencséje volt, vagy megengedte neki a férje), arra nagy eséllyel a „női író” skatulya várt. Határátlépők, bohémek, deviáns álmodozók, túl nagy törekvésekkel és csekély képességekkel. Távol a magasirodalomtól.
Kenya felfüggesztette a leszbikus szerelmesekről szóló film tilalmát
A Rafiki, Wanuri Kahiu színész-rendező filmje a két rivális kenyai politikus lányai között szövődő románcot meséli el. Ahogy megírtuk, a Cannes-i Filmfesztiválon bemutatott filmet a melegség témája miatt Kenya betiltotta. A bírósághoz benyújtott fellebbezés következtében azonban most feloldották a tilalmat.
A fiatal rendezőnő, Chanya Button talán jobbkor nem is nyúlhatott volna a témához. 2019-ben ugyanis még sokan úgy gondoljuk, meg kell küzdenünk a nemi egyenjogúságért és a nemi hovatartozásunk szabad, háborítatlan felvállalásáért.
Idealizálás és rivalizálás
A Bloomsbury-kör a korabeli Anglia (és egyben az angol modernizmus) egyik legfontosabb szellemi csoportosulása volt, ahova azok a radikális értelmiségiek tartozhattak, akik szembementek az akkor még mindig erősen dolgozó viktoriánus normákkal. A gátlástalan gondolatok mellett a szabados szexualitás sem állt távol tőlük.
A kör tagja volt a diplomatafeleség és költő Vita Sackville-West is (Gemma Arterton), akit a film gyönyörű és szenvedélyes, ugyanakkor számító, önző és irányításmániás személyiségként ábrázol. Vita egyébként maga is tisztában volt vele, hogy Virginia (Elizabeth Debicki) klasszisokkal tehetségesebb író nála. Talán ezért is merül fel, hogy a köztük lévő viszony valójában nem volt több idealizálásnál és rivalizálásnál, ami sokszor tényleg kéz a kézben jár.
Egy szenvedélyes szerelemről unalmasan?
A két nő a valóságban közel egy évtizeden keresztül folytatott szeretői viszonyt egymással, a kapcsolat felbontása után pedig egészen Virginia haláláig barátok maradtak. A filmben fontos narratív elem a történet egészén végigfutó levelezés, amit szóról szóra emeltek át a filmbe. Virginia Woolf fia a világirodalom legszebb és leghosszabb szerelmes leveleként jellemezte az Orlandot.
Vita és Virginia teljes ellentétei voltak egymásnak. Viszonyuk a valóságban valószínűleg nagyon szenvedélyes, mi több, mindent felemésztő lehetett.
A filmben azonban elég eseménytelen és unalmas módon jelenik meg – plátói és önző kapcsolatként. Amellett, hogy múzsái voltak egymásnak, valójában mindketten a saját kérdéseikre keresték a választ a másikban. A rendezőnő alkotása messze túllép azon az ideán, hogy milyen lehetett az 1920-as évek normáinak tükrében, házasként azonos neművel viszonyt folytatni.
Tulajdonképpen pont ez a szál nem sikerült valami erősre. Habár a vásznon több szexjelenetet is látunk, a film alapján nagyon nehéz elképzelni, hogy a korabeli Angliában mennyire sokkoló és ellenzett lehetett a leszbikus szerelem.
Annál szebben sikerült viszont kibontani a két írónő inspiráló-rivalizáló kapcsolatát. Egy szexuálisan nagyon tudatos és tapasztalt, agresszív, narcisztikus, valamint egy bipoláris depresszióval és rengeteg gátlással küzdő fél korlátokkal teli, felszínes viszonyát. Hiába, sajnos még a legszenvedélyesebb szerelem is lehet nagyon unalmas, ha megpróbálunk filmet csinálni róla.
Túltolt szépség
A képi világért felelős Carlos de Carvalho (operatőr) és Mark Trend (vágó) nagyon szép munkát végeztek, kicsit túl szépet is. Számomra plasztikussá, hamissá tették a filmet az irreálisan szép beállítások, fátyolos fények. A tér-idő síktól nagyon eltérő ambient-elektronikus zene (Isobel Waller-Bridge) bizonyára a koncepció része volt, azonban engem inkább gátolt a film élvezetében és kizökkentett. Főleg, hogy önmagában sem éreztem elég színvonalasnak – pedig szeretem, ha egy filmzene van annyira jó, hogy önállóan, film nélkül is megállja a helyét. A rendezőnő elmondása szerint a két főhős közti különbségekből fakadó feszültséget igyekezett fokozni vele.
Az, hogy elmaradt a plafonlerobbantó szenvedély, nem a színészi játékon, hanem a forgatókönyvben (Eileen Atkins és Chanya Button) és a karakterek megírásakor rosszul elhelyezett hangsúlyokon múlt. Gemma Arterton és Elizabeth Debicki jól mélyítik a rájuk osztott szerepeket. Gemma Artertonnak, Vita megformálójának valamivel nehezebb lehetett a dolga: ő Orlando megtestesítője. Karakterébe mégis csak egy-két jelenet erejéig látunk bele, néhány párbeszédből vagy elejtett félmondatból tudunk meg róla egy kicsit többet.
Debickinek a mai értelmezés szerint bipoláris depresszióval küzdő írónő megformálása volt a feladata, amivel jól megbirkózik.
Ennek érzékeltetésére számos képi elem és párbeszéd is segítségére volt – jóval több, mint amennyi Vita karakterére jutott. Nagyon sajnáltam, hogy a történetből teljesen kimaradt annak bemutatása, hogy Virginia Woolfot intézeti kezelése alatt eltiltották az írástól és az olvasástól is. Mi lehet egy írónő életében a legnagyobb büntetés, ha nem ez?
