A Zöld könyv – Útmutató az élethez jót akar. Szeretetre vágyik, szeretetet terjeszt. A felvetett problémát vagy túl könnyen vagy semmilyen szinten nem oldja meg. Ismerős alapanyagokból, biztos talapzatra épült. A végén visszakérdez, hogy kellemes élmény volt-e. A baj nem ezzel van.
Útmutató egymás felé
A hatvanas években játszódó Zöld könyv témájául a rasszizmust választotta, de sajnos közepesen szorgalmas diákként előre betanult sémákat mond fel. Mindezt szerethetően, és kiváló színészi alakításokkal teszi: a szerepért második Oscar-díját is bezsebelő Mahershala Ali egy fekete zongoristát, Dr. Don Shirley-t alakítja. Klasszikus zenét játszana a legszívesebben, de mindez túl fehérnek számít, a közönség tőle inkább jazzt vár. Két világ polgára volt, és igazán egyiké sem.
A film javára írhatjuk, hogy a valóságban is létezett zongorista munkásságát kezdik újra felfedezni, és ezzel együtt átértékelni is.
Shirley az oroszlán barlangjába, a hagyományosan rabszolgatartó déli államokba indul turnéra. Mindehhez egy olasz származású férfit, Tony Vallelongát szerződteti sofőrnek. Tonyt, aki emellett a problémamegoldó feladatkörét is ellátja, teljes beleéléssel Viggo Mortensen alakítja. A film címe arra az útikönyvre utal, amelyben azokat a helyeket gyűjtötték össze, ahol a szegregáció idején a feketék megszállhattak és kiszolgálták őket.
Shirley visszafogott, kimért, arisztokratikus. Mások számára lassan megnyíló, sebeit nem feltáró, azokat közösségben büszke kiállásával, míg magányában alkoholban oldó figura. Hantás Tony indulatos, nagyevő, enyhén simlis. Némileg egyszerű figuraként bemutatott bronxi ügyeskedő. Utóbbi tényt a film humorforrásként többször kiaknázza. Nyílt, családcentrikus, a személyére vonatkozó sértéseket inkább azonnal megtorló, mint azokat könnyedén elviselő alak.
Kettejük személyiségét rasszbeli, osztályhelyzetbeli, intellektusbeli szempontból is többször ütközteti a film. A komikum leginkább furcsa párosukra épül. Igen hamar megnyílnak a másik számára és tanítani kezdik egymást. A Zöld könyv leginkább ezzel házal: kellő nyitottsággal sokat tanulhatunk attól, aki hozzánk képest nagyon különbözőnek mutatkozik. Kár, hogy mindeközben magáról a szegregációról újat, különlegeset nem igazán mond. Végig arra koncentrál, hogy mondandója kedves, érzékeny, arcokra mosolyt csaló legyen. Ebben sikert arat. Minden más díszletté silányul, járulékos elem.
Problémás múltidézés
Maguknak az eseményeknek, konfliktusoknak lépten-nyomon elveszik az éle, karcossága. Minden puhává, kiszámíthatóvá válik. Mintha egy udvarias ismeretlen mesélné el a vele megesett szörnyűségeket, rendkívül ügyelve arra, hogy ezt soha ne zavaró nyersességgel tegye.
Utóbbi kapcsán érdemes megjegyezni, hogy a rendező, Peter Farrelly korábban jóval harsányabb filmekkel nyomult. Nevéhez kötődik többek között a Dumb és Dumber, a Nagyon nagy ő vagy az Elhajlási engedély.
Jelen filmjével jóval inkább olyan alkotók mögé sorolt be, mint Roberto Benigni, aki leginkább a szintén Oscar-nyertes Az élet széppel híresült el. Benigni a vígjáték eszközeivel a holokausztot közelítette meg.
A forgatókönyv nagyrészt a mű fehér főszereplőjével készült interjúkra épül. Ezeket Tony fia, Nick Vallelonga készítette apjával, és beszállt forgatókönyvírónak is Farrely és Brian Currie mellé. Nem csoda, hogy Shirleyre jóval kevesebb hangsúly esik a történetben. Jellemábrázolását – családja szavaiból úgy tűnik – egy az egyben alárendelték annak, hogy Hantás Tony szöges ellentétét alkossa.
Rengeteg filmes jelenet eredetiség helyett a kreatív íráskurzusok betanult ujjgyakorlatait idézi. A koncepció működik, bár tulajdonképpen nyomokban sok mindent láttunk már ezelőtt is. Lehet azonban, hogy nem ennyire erős színészi alakításokkal megtámogatva. Az, hogy egy rasszizmus ellen felszólaló film elkészítése során nem konzultálnak a mű fekete főszereplőjének családjával, mindenesetre jelzésértékű. Megkérdőjelezi, hogy a forgatókönyvírók mennyire vették komolyan a munkájukat.
Shirley családját kihagyták a film előkészületi munkálataiból, és a történet számos abszurdnak tűnő pontjába bele is kötöttek. Többször említésre kerül a zongorista rossz kapcsolata testvérével, ehhez képest a film eseményei után nem sokkal Shirley tanú volt fivére esküvőjén. További súlyos állításuk, hogy Tony és Shirley nem is voltak barátok.
Csak könnyedén
Hamar mester-tanítvány viszony bontakozik ki Hantás Tony és a Doktor között. Amíg a zenész beszédtechnikai tanácsokkal látja el, pallérozza munkásosztálybeli sofőrjét, addig utóbbi őszinte, zabolátlan életkedvével zökkenti ki Shirleyt magányos elitizmusából. András Csaba remekül mutatott rá a Zöld könyv „hollywoodi marxizmusára”.
Tony jelleme a cselekmény előrehaladtával egyre jobban igazodik az elképzelt, középosztálybeli nézői elvárásokhoz: hiába ügyeskedik, a maffiába azért nem hagyja bevonni magát. Hiába keveredik fogadásokba, amin a lakbér is elúszhatna, Tony sose veszít. Bár erőszakos, egy idő után olyanok ellen fordulhat, akiket nem érdemes sajnálni. Jellemhibái szórakoztatóak, és még azelőtt felszívódnak benne, mielőtt elhinnénk, hogy az övéi voltak.
Mielőtt zavarni kezdenék a nézőt, ítélkeznie kellene. A film anélkül villant fel dolgokat, hogy ténylegesen bemutatná őket. Ugyanez igaz Tony rasszizmusára is.
Két, otthonábakező fekete munkás kap egy-egy pohár innivalót a feleségétől. Az elmosásra váró poharak Tony jóvoltából a szemetesben landolnak. Ez egy erős jelenet, a játékidő előrehaladtával viszont egyre súlytalanabbá válik. Tony amint együtt kezd dolgozni Shirleyvel, olyan könnyedén és gördülékenyen emelkedik felül saját rasszizmusán, hogy kétségessé válik, az volt-e valaha.
Ebből hamarosan már csak annyit érzékelünk, hogy megütközik azon, hogy nem minden fekete ismer minden fekete zenészt és eszik rántott csirkét. Egy idő után olyan, mintha a férfi igazi jellemfejlődése abban merülne ki, hogy Shirley tanácsai nyomán gördülékenyebben tud a feleségének szerelmes leveleket írni. Utóbbi karaktere igencsak vékonykára sikeredett. Ábrázolása kimerül abban, hogy elfogadó a feketékkel szemben és fontos számára a család.
Virtuóz középszer
Maga az elnyomott fekete közösség jobbára dekorációként, háttérben maradva jelenik meg a film során, bár ez a fehér elitre is igaz. A fókuszban végig Tony és Shirley jellemformáló barátságának kibontakozása áll. Tulajdonképpen mindennek az ábrázolása annak rendelődik alá, hogy ez a folyamat minél inkább szerethető és szórakoztató legyen. Ezért sokszor a Zöld könyv látványosan küzd azzal, hogy ne csak érvényeset tudjon mondani, de azt bravúrosan is tegye.
Többször el is hasal, de folytatja útját a szív felé. Számomra épp ezért volt disszonáns élmény.
Filmtechnikai szempontból Peter Farrelly műve nem mutat pluszt, és ha utóbbit nem várjuk el, nem kelt hiányérzetet. A színkezelés kimért, nyugodt, Sean Porter operatőri munkája kielégítő, viszont komolyabb meglepetéseket sem tartogat. Vizuálisan egyáltalán nem mondanám izgalmasnak a Zöld könyvet. Sőt, helyenként inkább tévéfilmes benyomást kelt. A jazzre építő zenei felhozatal is hozzájárul a korhangulat megfestéséhez. Egyedül Shirley előadásai azok, amelyeket emlékezetesként lehet elkönyvelni.
Kinek a megváltása?
A Zöld könyvet jobbára azért kritizálták, mert Tony a „fehér megmentő” szerepében tűnik fel, a történet inkább róla szól. Arról, hogyan lesz jobb ember egy fekete férfi nyomorúsága révén. Mindez azért (lehet) vitatható, mert a film kapcsolatuk során a kölcsönös nyereségeket igyekszik hangsúlyozni. Helytálló (lehet) azért, mert a történet nehezen tud elszakadni a fehér szemszögtől, és attól, hogy az identitáskérdéseken túllépve kollektíven boncolgasson problémákat. Az első olvasatot azok vallják, akiket megérintett a film, a második pedig azokhoz áll közelebb, akikkel a szívhez szóló üzenet nem tudta feledtetni a film számon kérhető temérdek hiányosságát. Én inkább ez utóbbi táborba sorolnám magamat.
Munkásosztálybelinek vagy feketének lenni a hatvanas években: Farrelly mindezeket a labdákat feldobja. A leütésük módja maga a (feltételezett) nézői igényeket kiszolgáló biztonsági játék.
Számos klisé vonul fel a fekete elnyomás bestiáriumából, és szinte mindegyikben Tony a cselekvő fél, aki megoldani hivatott a helyzetet. Haragja azonosulásra csábítja a nézőt. Akinek lassan már kezd csömöre lenni a „fehér megmentő” toposzától, vagy csak érdekli, mivégre ez az állandó háborgás miatta, annak érdemes ezt a Seth Meyers showjában debütáló ironikus kisfilmet megtekintenie.
A Zöld könyv mindenképp félkész benyomást kelt. Nem csoda, hogy emiatt sok irritációt váltott ki a film – nem kizárólag Spike Lee-ből. Azon se kell csodálkozni, amiért oly sokaknál (többek között az Akadémiánál is) betalált a film. Attól, mert jó nézni, még nem lesz jó film, persze a rossztól is messze van. Attól, mert jót akar, még nem válik megkerülhetetlen hivatkozási alappá. Társadalmi kérdésekről lehet igényesebben is beszélni, a Zöld könyv nem ebben domborít. Még ha ez elsőre nem is olyan szembetűnő.
