A bőröd alá kúszó groove

A bőröd alá kúszó groove

Rendhagyó koncertet adott hétfő este az A38 fedélzetén a veteránnak számító rapper/producer, Black Milk, aki a Nat Turner néven futó live banddel kiegészülve érkezett hozzánk. Black Milket, bevallom, csak produceri munkáiból ismertem előtte, illetve a koncert előtt ráhangolódásképp belehallgattam a dalaiba, de amit élőben a hajón arcba kaptunk, az minden várakozást felülmúlt.

A gazdag, hip-hop, jazz és funk gyökerekből táplálkozó amerikai banda elenyésző csúszással, 10 körül lépett színpadra, először csak a zenekar, akik finomra hangolt, felvezető dzsemmeléssel hozták hangulatba az egyébként lázas közönséget. Aztán berobbant maga Milk is, és az amúgy családias hangulatú, jóindulattal épp teltházasnak nevezhető terem egy emberként őrült meg. Innentől kezdve egy nagyon személyes és intim közelség bontakozott ki, amelynek alapját az adta, hogy Milk folyamatosan sajátos, cinkos hangvételű kommunikációt folytatott velünk. Kezdésként elmondta, hogy mennyire örül, hogy újra itt, Budapesten lehet, és tudja, hogy van néhány régi rajongója a közönség soraiban, tehát ha bárki dalt szeretne kérni, nyugodtan kiabálja be a kívánságait, ő és a srácok örömmel teljesítik azokat.

Black Milk
Black Milk / Fotó: Szabó János

Játszottak pár dalt az új albumról, aztán meg is kapták az első dalkérést egy jóval régebbi, sokkal csúszóbb és tökösebb dal formájában, és ezzel rögtön 30-ról minimum 50 °C fokosra hevült a buli. Az, hogy épp merre haladt a zenélés, együtt lüktetett és alakult a flow-val, és persze folyamatosan reagálva a közönségre. A tagok közötti összhang szinte vibrálóan tapintható volt, az első gondolatom róluk egyébként az volt, hogy ez már nem is egyszerű összeszokottság, hanem a szó legnemesebb és tisztább értelmében vett egység.

Milk gyakorta szította a hangulatot, annyiszor használta a motherfucking és a Budapest szavakat rap szövegei közben, hogy inkább felhagytam a számolással, és azon kaptam magam, hogy velük együtt merülök bele én is a négy afro arc konfúziója szülte sajátos világba.

Nagyjából félidőben, egy hosszabb dzsemmelős szekciót követve Milk elnézést is kért a közjátékért, sometimes we got so lost in the music, magyarázkodott abszolút aranyosan, majd a bocsánatos bűn után egy keményebb, igazi bőr alá kúszós témába csaptak át az Everyday Was című dallal. Ha akartuk volna, sem tudtuk volna figyelmen kívül hagyni azt az intenzív zenei és performatív művészi jelenlétet, amit a srácok produkáltak, hiszen amint csillapodni kezdett a hangulat, Milk máris bedobott egy make some fucking noise if you ready to rock felszólítást, amire a közönség jelentős hányadának lendült máris rapperesen magasba a keze, vagy épp ugyanígy felszólított, hogy tapsoljuk meg – abszolút jogosan – a zenekart. A technikai csúcsa az egész shownak egyébként a fiatal, és iszonyúan tehetséges Zeb Horton dobos kiemelkedő játékát dicséri, aki bár egyszer még az egyik dobverőjét is elejtette, ezt észrevétlenül kiküszöbölte azzal, hogy a zavar legkisebb jele nélkül folytatta a dobolást a saját puszta kezét használva. Az elejtett dobverőt aztán Black Milk odaajándékozta egy szerencsés honfitársnak az első sorban.

Black Milk
Black Milk / Fotó: Jepicture

Aki mégis a legjelentősebb hatással volt rám, az a billentyűs-vokálos Aaron “Ab” Abernathy volt, mint zenész és mint jelenség is. Az első meglepetés vele kapcsolatban akkor ért, amikor kinyitotta a száját, és a basszeros Malik Hunterrel együtt megszólaltattak egy olyan magas hangfekvésű, gospel ízű harmóniát, amire én, mint viszonylag újdonsült rajongó egyáltalán nem számítottam.

Ez a meglepetés-cunami egyébként elemi erővel tartott meg és söpört magával végig a koncert alatt, s nemhogy nem vált unalmassá négyük játéka, de folyamatosan egy olyan felfokozott állapotban tartott, amit nagyon kevés zenekarnak sikerül elérnie élő show alatt.

Ha valamiért, hát azért hálát adhattam azon az estén, hogy a Nat Turner Band zenéjét első ízben azonnal élőben ismerhettem meg, mindenféle előzetes ismeret nélkül. A visszatapsot nem megengedő, előre bejelentett utolsó track után Black Milk elbúcsúzott tőlünk, megtapsoltatva velünk a külön-külön bemutatott zenekari tagokat és magát a közönséget is, majd lazán levonult a színpadról. Az ezt követő instrumentális zenekari levezetés hibátlan keretbe foglalta a másfél órás zenei katarzist. A koncert után a fiúk maradtak fotózkodni és pár szót váltani a rajongókkal (naná, hogy éltem a lehetőséggel), valamint lehetett tőlük pólót, bakelitet, CD-t vásárolni, ahogy az ilyenkor szokás. Egy biztos, az A38 szervezősége ismét nagyon erőset csapott az asztalra, és egy ilyen kemény hétkezdés után még merje valaki feltenni a kezét, és azt állítani, hogy vasárnapig egykönnyen kihunyna belőle a grúv!

Kezdőlap > Uncategorized > A bőröd alá kúszó groove

A szerk. ajánlása

A hónap legnépszerűbb cikkei

Top sztorik a rovatból