Grecsó Krisztián legújabb regénye, a Jelmezbál talán egy volt azon könyvek közül, aminek legtöbben várták a megjelenését. Ezt a várakozást pedig csak fokozta a Jelmezbál előtt című teaser kötet megjelenése, és a megfelelő közösségi média marketing, aminek köszönhetően a könyvbemutatóról szóló esemény mindenkinek napjában többször kikerült az üzenőfalára.

Ugye, mindenki belefutott már életében legalább egyszer abba a tesztbe, amit Einsten talált ki, és amiről az hírlik, hogy csupán az emberiség 2%-a tudja csak megoldani? Az internet világában nehezen megállapíthatóak ezen állításoknak a szavahihetősége. Mindenesetre a teszt “einsteinisége”, és az, hogy 98% elvérzett egy egyszerű, papírral és tollal könnyen végigvezethető feladat megoldása során, nem csak egy megkapó szalagcímre ad lehetőséget, de el is gondolkoztat: mi lehet az egészben a trükk?

Grecsó Krisztián előző, Megyek utánad című regényénél már megszokhattuk, hogy figyelni kell a keresztnevekre, ahhoz, hogy az apró mozzanatok is helyükre kerülhessenek. A szerző ezúttal ennél messzebbre merészkedik, a Jelmezbál ugyanis egy többszereplős, nagyszabású Einstein-tesztként is értelmezhető. Egy kirakósként, aminek összerakásában nem csak a lassan kiderülő vezeték- vagy leánykori nevek, de az apró részletek is segíthetnek.

Ez egyszeri elolvasásra szinte lehetetlen feladat, így ahhoz, hogy összeálljon a történetekből a nagy, drámai egész, ahogyan azt a fülszöveg is ígéri, nagyon alapos figyelem, újraolvasás vagy rengeteg vissza-visszalapozás szükséges – azaz egy sokkal minőségibb befogadói magatartás.

Éppen ezért dicsérendő azok között lenni, akik ezt a könyvet így vagy úgy, de sikeresen meg- vagy visszafejtették. Maga Grecsó sem kér mást könyvének harmadik, Einstein-teszt című fejezetében: „Ha a két százalékhoz akar tartozni, gondolkodjon. Olvasson.” (83.) De akkor ugyanúgy: mi lehet ebben az egészben a trükk?

A regény a harmadik-negyedik történet elolvasása után egészen olyanná válik, mint egy jól kidolgozott film. Szinte láthatja az olvasó maga előtt a hirtelen vágásokat, a kamera távolodását és közeledését egyik ablakból, vagy éppenséggel egyik kertből a másikig; térben és időben. Ahogy kirajzolódnak az életutak, az egyéni komplexusok, és nehézségek, az ember akarva-akaratlanul is megláthatja az összefüggéseket a fontosabb szereplők életei között, és ezáltal azok egymásra gyakorolt hatásait is érzékelheti.

Illetve neki szegezik a kérdéseket, hogy vajon mennyire láthatunk valósan bele egy másik ember életébe; mennyire ítélhetjük meg valakinek a viselkedését a külső benyomások alapján; milyen benyomással vannak ránk a szülői, testvéri döntéseknek és megtorpanásoknak.

A kérdések egyre burjánzanak, a kamera távolít, a végén mindent belát, Sáraság keskeny utcáit és lakóit, de az ember az utolsó lapokon járva már nem tudja, hogy ennek az egésznek végül milyen kimenetele lesz. Illetve feloldható-e teljesen a feszültség, amit az író az első oldaltól az utolsóig gerjeszt a ki nem mondott, folyamatos belső konfliktusokkal és elfojtásokkal, melyek szereplőkről szereplőkre járnak kézről kézre. Én azonban nem gondolom, hogy ennek a konfliktusnak a feloldása az író feladata lenne, ahogy azt sem, hogy első sorban a sorok között kellene keresnünk az értelmezési lehetőségeket. A könyv egyik legnagyobb előnye ugyanis az, hogy az einstein-teszt jellegéből adódóan többféle olvasatot ad.

Azt semmiképpen sem szabad ugyanis elfelejteni, hogy annak ellenére, hogy a Jelmezbál elsősorban regényként íródott, novelláskötetként is tökéletesen megállja a helyét.

Éppen ezért el lehet, sőt el kell fogadni azt is, hogy nincsen marquez-i (vagy a Mellettem elférsz című könyvben is használt) családfa a könyv végén, ebből fakadóan nehéz dolga van az olvasónak, ha első olvasatra próbálná meg átlátni az összképet. Úgy vélem a trükk éppen ebben áll: egy minőségibb olvasásra való igény megteremtésében, vagy épp a megoldás-keresés fölöslegességének elfogadásában. A történetek önmagukban is értékesek, és megteremtenek egy bizarr, ám pozitív atmoszférát, ami élvezetet nyújt, még ha nem is jutunk el olvasásuk közben az ígért drámai egészhez. Mindez meglátásom szerint Grecsó már megszokottan bravúros írói technikájának köszönhető. A könyv olvasása közben ugyanis az embernek újra olyan érzése támad – ahogyan már a korábbi regényeinek olvasása közben is megvolt –, hogy egy-egy mondat kiragadásával tengernyi vers lenne felépíthető. Mégsem zavaró, és nehéz az értelmezés, a mondatok szépen hullámoznak, és vezetik a gondolatokat az emberi – és éppen ebből fakadóan szerethető – élethelyzeteken át.

Ezen felül pedig bekerült az eddigi grecsói nyelvezetbe valami új is, ami izgalmassá teszi a sorokat. Korábbi regényeinél már eddig is megszokhattuk a főként városi zajokat, a szerző szereplőit otthonosan szerepelteti a pesti és szegedi, illetve ezekhez közelálló helységek világában. Eddigi regényeiben a falu vagy a vidék mindig kiindulópontként volt értelmezhető, a nagyváros pedig megfelelő helyként szolgált az addig megszerzett rengeteg tapasztalattól zsibongó atmoszférául, a végső megérkezéshez. 

A Jelmezbál ezzel ellentétben a vidéket és a falut nem feltétlenül az emlékezés szépiáján át, sokkal inkább valamiféle groteszk, móriczi valóságként ábrázolja. Így az ott élő karakterek is hordoznak magukban valamit a századeleji, paraszti világból.

Ezek a kontrasztok összekötővonallá válnak a mai és egy régebbi (valamint egy fővárosi és vidéki) generáció között, ha összevetjük Sáraság kis utcáit a pesti forgataggal. Viszont egyben ki is rajzolják a különbözőségeket ezek között, amely nem csak hangulatukban, de a közéjük tartozók motivációjában is megmutatkozik akár fejlődésről, kapcsolatokról, vagy elismertségről legyen is szó.

Grecsó kötetei sorában az új regényt a szövegek tematikája is elhelyezi. Illetve a köteten belül hangulatilag és szövegkohéziós szempontból is jelentőssé válik, hogy a könyv első nagyobb egységének a halál témája válik fő vezérfonalává. Legyen ez egy krimibe illő rejtélyes gyilkosság vagy egy közeli hozzátartozó elhalálozása. A szövegek utolsó harmadánál pedig a hit és a vallásosság, illetve sokszor ennek a kettőnek a groteszksége és karikatúrája lesz az összetartó erő. A szerző eddigi regényeiben főként az emlékezés, és a felnőtté válás, a gyermeklét és az elmúlt esztendők folyamatos kutatása kapott szerepet. Ennek csúcspontja volt a Megyek utánad, ahol az író a megöregedés és a felejtés stációit vette górcső alá. Az egész regény a felnőttkori távlatból kap értelmet, és minden, ami közben fontosnak vagy jelentősnek tűnt, az öregkor szemszögéből nézve átértelmeződik.

A Megyek utánad témája elsősorban az öregedés kérdése, illetve az, hogy mi marad meg az elmúlt évekből, és minek kellene megmaradnia. A Jelmezbál viszont továbbviszi ezt a regényi életutat, és az öregedésből továbblép a halál és az ehhez legszorosabban köthető vallásosság kérdéseihez.

Ha Grecsó idősebb lenne, azt is írhatnánk, hogy ez a regény egy gyönyörű ívet adott eddigi életművének, így viszont őszinte kíváncsisággal várjuk, hogy alakul a folytatás. Azoknak pedig, akiknek végeláthatatlannak tűnik az új könyvre való várakozás, itt a lehetőség, hogy minél alaposabban elmerüljenek a Jelmezbálban, levéve a szereplőkről az összes maszkot, hogy ezzel belekerüljenek abba a bizonyos 2%-ba, akik sikeresen visszafejtik a szálakat, aztán újra és újra, hogy kimerítsék a végeláthatatlan értelmezési lehetőségek sorát.