A két évvel ezelőtti, novemberi fellépés után újra az A38-on játszott az A Place to Bury Strangers. Honnan is jöhetne a zajos trió, ha nem a noise-rock fellegvárából, New Yorkból, ahol a ’80-as évek elején az irányzat olyan zenészek erősítőjéből született meg, mint Lydia Lunch, Glenn Branca vagy Thurston Moore. Az este értékelése viszont elég széles skálán mozog a talán túl nagy elvárások miatt.

A noise rockot nem nehéz felismerni, elég beszédes a név; az az alapelgondolása, hogy nem hagyományos, jól felépített riffekkel, hanem az erősítőkből származó gerjedéssel, zajorkánokkal történjen a zenei aláfestés. A gitárok ritkán vannak standardben, általában az alternatív és disszonáns, mindössze két-három hangból álló hangolás dominál. Az így keletkezett káoszban viszont erős, dübörgő basszus és nagyon pontos dob tartja össze a rendet. A fegyelmezettség tehát ugyanolyan fontos, mint a gitárok kiismerhetetlen, dobhártyaszaggató őrjöngése.

Mindkettőben bőven volt része a közönségnek tegnap a hajón.

A headliner a majdnem tizenöt éve alakult A Place to Bury Strangers (APTBS) volt, akik eddig négy albumot adtak ki, a legutóbbit 2015-ben Transfixiation címen.

Sok dal, sok turné, azonban igazán világhírűek talán sohasem lesznek, de azért van egy masszív rajongótáboruk, és a koncerteken sorban bizonyítják, hogy teljesen jogosan érdemelték ki a New York leghangosabb zenekarának járó titulust.

A repertoárjuk elég nagy, nem lehetett tudni, hogy miket fognak játszani az A38-on, és miért pont azokat. Annyi biztos volt, hogy a „slágerekből” – 90-100, esetleg 500 ezres YouTube-nézettség – egy párat hoznak majd. Én a Straightet és a Leaving Tomorrow-ot szerettem volna hallani, vagy a régebbiek közü a Don’t Think Lovert – ezek közül sajnos egyik sem hangzott el. Szerintem közel sem a legjobb, legpörgősebb dalokat játszották, de ne essünk abba a gyakori hibába, amelyről már a Paul van Dyk kapcsán írtunk, hogy csak a kanonizált oldalát szeretnénk hallani egy előadónak. Főleg egy ennyire intenzív este után, amikor mindhárom fellépő rendesen kitett magáért.

Apt1
/ Fotó: Pocket Diary Budapest

Baby in Vain

Az est meglepetése a dán trió, a Baby in Vain volt. Negyed kilenckor nyitott a három lány egy profi, félórás produkcióval az egyre növekvő közönség előtt.

A szokás gitár-basszus-dob felállásból a basszus hiányzott, helyette Lola Hammerich és Andrea Thuesen két sima elektromos gitárral gerjesztett olyan zajszennyezést, amelyből nehéz volt bármit is kihallani, a lányok zenéjében lakozó elemi erő viszont nagyon jól megmutatkozott.

Az első három-négy rövid, pörgős dalban jobban magukra találtak, amelyeknél a legszebb pillantok azok voltak, amikor egy-egy szám vége felé az ütem hirtelen szétesett, hogy majd a dobos, Benedicte Pierleoni hozza újra ritmusba a bandát, mint a koncert közepén lévő akusztikus, dallamosabb elemeket punkkal ötvöző darabok.

23472126 1738737366150280 8556715631727267394 N
/ Fotó: A Baby In Vain Hivatalos Facebook-Oldala

Az utolsó dalt Lola Hammerich elképesztő beleéléssel énekelte, illetve kísérte nintendó-hangokra emlékeztető szintetizátorral, ami méltó lezárása volt a pózolás nélküli produkciónak. A mai zenekarok közül a szintén nagyon fiatal és hasonló stílust képviselő Mournhoz lehet hasonlítani, akivel tökéletes párost alkotnának egy turnén. Amúgy a Baby in Vainnek augusztus végén jelent meg a More Nothing című albuma, amit valószínűleg viszont fogunk még látni mondjuk egy évösszegző listán, a Pitchforkon.

Brutus

És akkor jött a Brutus negyedóra szünet után.

A belga trió zajos hardcore zúzása nem nyűgözött le, kicsit ötlettelennek, művinek éreztem az egyes dalokat, a koncert egészét pedig monotonnak.

Egyáltalán nem nyújtottak katartikus élményt, habár az tény, hogy energiabombák voltak, amint az A38 promójában olvashattam. A Baby in Vain póznélkülisége után idegennek tetszett a középen álló Peter Mulders színpadi alakítása. A majdnem spárgába lemenő basszusgitáros, aki egy-egy dal csúcspontján már-már nevetséges módon, szemeit a mennyezetre szegezve esett transzba, nagyon nem illet a képbe.

Br1
/ Fotó: Pocket Diary Budapest

Az oldalán játszó Stijn Vanhoegaerden mintha ott sem lett volna, a színpad perifériájára került, kiszorult a basszeros-dobos páros összhangjából. Stefanie Mannaerts-ről, az énekes-dobosról még nem esett szó, pedig ő az, aki tényleg megérdemel a lehúzás mellett dicsérő szavakat is. Nem mindennap hallani olyan precíz dobolást, amit Mannaerts nyújtott, ráadásul úgy, hogy közben az énekért is ő felelt. Összességében azért nem volt ez olyan rossz produkció, de inkább egyenként győztek meg a tagok, nem együtt, zenekarként.

Lesz-e pogó?

Bennem hamar, már a Baby in Vainnél, az kezdett kérdésként megfogalmazódni, hogy mikor fog az este elérni arra a pontra, amikor mi, a közönség a magányos fejrázogatást és az óvatos egy helyben ugrálást vad pogózásra cseréljük. Mert a Baby in Vain és a Brutus dalai simán megadták ezt a lehetőséget. Az elsőnél megértem a passzivitást, elég üres volt még a nézőtér, meg egy előzenekarnak az a feladata, hogy hangulatba hozza az embereket. A Brutusnál már vártam volna egy kisebb mozgolódást, ami elmaradt, pedig a tempó lökdösődésre alkalmas volt. Aztán jött az APTBS, elkezdték játszani a We’ve come so fart, és konstatáltam, hogy ilyen hangerővel itt nem lesz semmi pogó.

A hangerővel kapcsolatban szerencsére tévedtem, egyre hangosabbak lettek. A fülem annyira hozzászokott a két órája tartó állandó zajhoz, hogy már nem is tudtam, mi számít hangosnak.

Váratlan fordulat volt, amikor Oliver Ackarmann az első dal közepénél összetörte a gitárját, és hagyta gerjedni a földön. Ennek el kellett volna indítania valamit a tömegben, ami a pogóra emlékeztet, de ez még nem történt meg. És azt hittem, nem is fog, egyszerűen nem működik, csinálhat az APTBS akármit, lehet akármilyen jó a világítás, itt nem lesz ma tömeges megőrülés.

Apt16
/ Fotó: Pocket Diary Budapest

Persze megint tévedtem. Olyan történt, amire szerintem senki nem számított. A negyedik szám után Robi Gonzalez mezítláb a közönség közé rohant, majd Dion Lunadon és Ackarmann követte őt, hogy a nézőtér közepén egy basszusgitárral és egy keverőpulttal olyan rave partit csináljanak, amitől végre mindenki megőrül. Hirtelen minden átrendeződött: akik az első sorban álltak, most utolsók lettek; akik eddig a semleges övezetben élvezték a koncertet, most kénytelen voltak bevonódni a pogózásba. Az a közvetlenség és kreativitás az APTBS részéről, ami nagyjából tíz percig törzsi hangulatot hozott el a hajó gyomrába, a koncert és az egész este csúcspontja lett. Annyira, hogy mindezt még egy So Far Away sem tudta felülmúlni.

Egyedül talán az utolsó szám érhetett a pogó nyomába, de az is csak azért, mert az APTBS felhívta a Baby in Vain tagjait maguk mellé a színpadra játszani: három dob és négy gitár szólt egyszerre, plusz még a földön lévő kettő gerjedése. A szimpatikus gesztus arra is rávilágított, hogy a fellépők közül ők ketten azok, akik inkább összeillenek – a Brutus-szal nem tudtam volna elképzelni ugyanezt.

Az a bizonyos széles skála

Összességében nem lehet panasz egyik zenekarra sem, ezért érzem kicsit igazságtalannak, hogy mégis panaszkodom. A Brutus kilógott a képből, habár egyenként profik, az ő fellépésük nem érte el a másik kettő produkció színvonalát. A Baby in Vain szerintem mindenkivel megkedveltette magát: nem is lehet mást csinálni, csak szeretni azt az egyszerűséget, ahogy a három lány kiáll a színpadra.

Az A Place to Bury Strangers koncertjén annyira sokat dobott a nézőtér közepén zenélés, hogy ahhoz képest elhalványul az, ami előtte és utána volt. Oliver Ackarmann énekéből szinte semmit nem lehetett hallani, talán hozhattak volna egy ütősebb set-et is, belefért volna egy mix mind a négy nagylemezről. Nem tudom pontosan megmagyarázni, mi az, ami hiányzott – már ha egyáltalán hiányzott valami, és nem csak a túlzott elvárás beszél belőlem. De elnézve a közönség passzivitását, leszámítva azt az őrületes negyedórát, lehet, hogy más is hasonló érzésekkel távozott.

Top sztorik a rovatból

Ez is érdekelhet

Qatar-WC

Hogyan fogadjunk a 2022-es labdarúgó-világbajnokságra

Már majdnem itt az ideje a világ legrangosabb tornájának – a 2022-es labdarúgó-világbajnokságnak. Az idei év sok újítással jár. Az egyik az, hogy ez az első alkalom, hogy egy közel-keleti ország ad otthont a világbajnokságnak.

alvás pihentető alvás tippek alváshoz egészséges alvás egészséges életmód

Ezeket edd, és ezeket kerüld, ha nem tudsz aludni

Jó alvás nélkül nincsenek jó nappalaink, de még rosszabb, hogy nem lehetünk teljesen egészségesek sem. Sokan szenvednek kialvatlanságban anélkül, hogy foglalkoznának vele, pedig komoly következményei lehetnek, ha hosszútávon nem tudunk megfelelően pihenni.

betegség hírességek hírességek betegségei maria cross halle berry lil wayne tom hanks toni braxton catherine zeta-jones 4

Hírességek, akik krónikus betegséggel élnek

A betegség nem válogat. A következő sztárok mind megvívták a maguk harcát különböző egészségi problémákkal és saját példájukon keresztül bebizonyították, hogy krónikus betegségekkel is lehet együtt élni, mégpedig boldog életet.

liszt gluténmentes liszt liszt fajták liszt típusok zabliszt rizsliszt csicseriborsó liszt kókuszliszt

Ezek a gluténmentes lisztek, ha alternatívákat keresel

A legtöbben fehér lisztet vagy teljes kiőrlésű lisztet használnak a főzéshez, sütéshez. Ezek glutént tartalmaznak, amire néhányan allergiásak, de mindannyiunk emésztőrendszere nehezen birkózik meg vele, emellett pedig egyéb negatív mellékhatásai is vannak.