Ad Astra: Kurz ezredes aszteroidák közt vár

Ad Astra: Kurz ezredes aszteroidák közt vár

Az Ad Astra – Út a csillagokba esetében Ridley Scott klasszikusának szlogenjét a következőképpen parafrazálhatnánk: az űrben senki se törődik azzal, ha az egyedüllét és a belvízként feltörő önvád szétszaggatja a pszichéd. Roy McBride – Brad Pitt érzékeny megformálásában – bolygóközi útja során nemcsak a családdal mostohán bánó apja nyomába ered. Utazása a Neptunusznál éri el zenitjét.

Régóta rágott csont

Az űrbeli magány tapasztalata úgy tapad bizonyos filmekhez, mint légy a papírra. James Gray rendezéséhez hasonlóan több sci-fi is témájává emelte ezt. Elég, ha csak a Clint Mansell zenéje miatt is ikonikussá váló Holdra (2011) gondolunk vagy a Szeretetre (2009). Utóbbiban egy, a Földdel kapcsolatát elvesztő asztronauta megbomló elmeállapotát egy amerikai polgárháborúban fogságba esett katona naplójának olvasgatásával igyekszik egyben tartani.

Brad Pitt az űrben / Fotó: Walt Disney Motion Pictures

De a Christopher Nolan dirigálta Csillagok közöttet (2014) és az ennél jóval feledhetőbb Utazókat (2016) is idézhetjük tanúként. Ezek azt járják körbe, mi lenne, ha egy férfi és egy nő – lakatlan sziget után szabadon – egyedül maradna egy űrhajón. Persze némi csavarral. Thomas Newman ott, és az Ad Astra esetében is felelős volt a zene megalkotásáért. Míg a Nolannel Dunkirk esetében is együtt dolgozó Hoyte Van Hoytema pedig a képi világ megkomponálásáért felelt. De ezekről később.

Az Ad Astra – Út a csillagokba nem árul zsákbamacskát: Naprendszeren átívelő utazásba göngyölt karakterdrámaként szeretne érvényesülni.

A feladatot többé-kevésbé sikeresen abszolválja, egyáltalán nem fércmű, mindösszesen felemás. Épp ezért a szó nem pejoratív értelmében kiszolgálni szándékozott nézői palettát el is látja koszttal-kvártéllyal. Némiképp cserben is hagyja az ízlésvilágok közötti egyensúlyozgatásban.

Túlsatírozott körvonalak

A forgatókönyv, melyért Ethan Gross mellett a rendező is felelt, jól strukturált, mindig kínosan ügyel arra, hogy semmi ne maradjon magyarázat nélkül. Expozíciók, McBride motivációit és kételyeit ragozó belső monológok, és még lényegre törőbb kifejtések váltakoznak. A mondatok java valóban nem túl cizellált, felszínesnek hatnak.

Kozmikus magány / Fotó: W Magazine

A szerzőpáros jól tudja, mit szeretnének kimondatni szereplőikkel. A probléma ott gyökeredzik, hogy ezt a tudást nem elrugaszkodásra használják, hanem tábort vernek az ugródeszkán. Nem elég célt érni, átadni minden fontos információt. És tévedés ne essék, törődnek a nézővel, nem szeretnék, hogy sötétben botorkáljon! Azért néha nem ártana, ha elengednék a kezét, bíznának benne.

A személyes kapcsolatokat megtorpedózó ridegségről, az apahiány miatt érzett dühről nem tudunk meg semmi újat.

Egyszerűen csak a környezet más és izgalmas, amibe ezeket a kérdésköröket helyezték az alkotók. Vázlatosnak és alulstilizáltnak hat a legtöbb mondat.

Csak egy példa az egyszerűbb út választására Roy monológjai során: egy felszín alatti tavon, egy láncot markolva úszik, hogy feljusson egy járműre. Közben a marsi tó áthatolhatatlanságát képileg érzékenyen jeleníti meg a kamera. Roy említést tesz egy „sötét mélységről” is, ami a pszichéjét magával ránthatja. Amíg érezzük, átélhető, miután leszögezésre kerül, már pongyolán hat.

A színészi játékról valamiért az jut eszembe, hogy mindenki tisztességesen alakít. De lehet, pont a szövegkönyv hiányosságai miatt valamiért senki se pakol bele túl sok mindent. Brad Pitt eleve elfojtásai miatt megcsömörlött figurát formál meg. Ennek nyomán visszafogott, de amikor csak szemöldökrángatózásával rajzolja meg egy érzelmi gát átszakadását, az azért kifejezetten szép.

A súlytalanság terhe

Van Hoytema operatőri munkájára viszont nem lehet panaszunk. Remekül átgondolt, változatos beállításokkal, a világítást és környezetet játékba hozó képei meditatív töltetet hordoznak magukban.

Itt még minden rendben / Fotó: Port.hu

Az egyik kedvencem egy olyan marsi vetítőteremben játszódott, ahol természeti képek (vándormadarak, mező) veszik körül a bent tartózkodókat. Valószínűleg azért, hogy elviselhetőbbé tegyék a bolygón zajló életet. Amikor McBride-ot meglátogatják itt, a balról jobbra tartó hullámokkal egyazon irányba tartóan, azok ritmikáját felvéve nyílik ki az ajtó.

Azonban a vágás, amely John Axelrad és Lee Haugen munkáját dicséri, mindvégig ügyel arra, hogy ezek a jelenetek sose tartsanak túl sokáig, ne üljön le a cselekmény, váljon túlesztétizálttá.

Ha épp valami mozgalmas történik, a kamera nem kapkod, követhető marad ez is. Örömteli, hogy az űrben rejlő zenei potenciált se hagyták kihasználatlanul.

Olyan nevektől fűztek egybe számokat, mint a nem is olyan rég nálunk is fellépő Nils Frahm vagy épp a több Fekete tükör-rész aláfestése miatt felelő Jon Opstad. De hallható volt Max Richter is, aki engem a Libanoni keringővel (2008) vett meg anno kilóra. Mindezen csokrot szépen és érzékletesen fűzték egybe. Szerencsére kevés laposnak ható nagyzenekari pillanat akadt, és több teret engedtek a kreativitásnak.

A hangvágás, zörejek, olyan terek váltakoztatása, ahol jobban és kevésbé terjednek ezek, kellőképpen átgondolt. Tulajdonképpen a hang- és képi világ az, ahol a leginkább remekel a film. A puha, meditatív, elhagyott érzet hosszabbra eresztett snittek során jobban is eluralhatta volna a vásznat. De azért ez utóbbit zavarónak messze nem mondanám.

Nils Frahm, az egyszemélyes zenekar kápolnává varázsolta a Müpát

Nils Frahm német zeneszerző és zongorista február elején két koncertet is adott a Müpában. Mindkettő döbbenetesen rövid idő alatt telt házas lett. Aki bejutott, nem mindennapi meghívást nyert Frahm szentélyébe. Nem a pátoszra törekvés és nem is a vallásos révület mondatja ezt velem! Vannak koncertek, amelyek

Zárásként a felrajzolt világról ejtenék néhány szót: a Mars és a Hold már kolonizálásra került, vannak, akik a Földet sose látva ezen helyeken is nőnek fel. Az űrwestern zsánerét egy szereplő kommentárja egészen konkrétan megidézi: az erőforrásokért harcoló szerencsevadászok ezt karikírozzák tovább. Az űr meghódításával mindannyiunkat tovább gyarmatosító fogyasztói mentalitást ért kritika sajnos közhelyesnek hat.

Kezdőlap > Uncategorized > Ad Astra: Kurz ezredes aszteroidák közt vár

A szerk. ajánlása

A hónap legnépszerűbb cikkei

Top sztorik a rovatból