A londoni Annabel klub 1963-ban nyitotta meg kapuit – de nem mindenkinek. Csak a sztárok, a híresek, a szépek találtak itt tárt karokra, a többiek csupán kintről kukucskálhattak befelé, de nem sok sikerrel.
Az egyik első állandó vendég Frank Sinatra volt, aztán Diana Ross, a The Rolling Stones, Ella Fitzgerald, Joan Collins, John Wayne és még sorolhatnánk. A hatvanas, hetvenes évek összes nagyágyúja megfordult a klubban gyakran vagy ritkán – ennek csak elfoglaltságaik vagy anyagi helyzetük szabhatott gátat (a klubtagság ugyanis nem volt olcsó).
2003-tól a királynő is be-beugrott vacsorázni, és az Annabel dicsekedhet egyedüliként ezzel, a queen ugyanis soha másik night clubba nem tette be topánkás lábait.
Ezeknek a gazdag, sőt, milliomos közszereplőknek, az Annabel törzsvendégeinek lételeme volt a partizás, a kimozdulás, mert meg kellett mutatniuk magukat, el kellett kápráztatni a többieket.
A luxus a mindennapoktól való menekülést jelentette, de az is hozzátartozott, hogy a mulatság után diszkréten elhagyják a helyszínt.
Felvételek persze nem készülhettek a sztárok és mindenféle celebritások mulatságairól, a kamerákat, fényképezőgépeket már az ajtóban elvették. Ha egy fotós mégis megpróbált bejutni, gyorsan a járdán találta magát a gépe nélkül. Az Annabelnek a titoktartás mindenek felett való volt.
London, a közönségest mindig elítélő Brit birodalom fővárosa, a luxust is megvetette. A hagyományos, viktoriánus korabeli klubok nem hasonlítanak az Annabelre, egész napos nyitvatartásukkal, terülj-terülj asztalkáikkal azt vallották/vallják, hogy a szegénység megbocsátható, a közönségesség viszont olcsó.
Az Annabel évtizedekig a hírességek meghatározó klubhelye volt, ahol titokban kirughattak a hámból. Aztán kapuit bezárta egy rövid időre és most újra nyitott, de már egész más stílusban.
Megszűnt a kötelező dress code és a tagságot is meg kell újítani. A tulaj, Richard Caring szerint, aki “nem igazán cool”, az valószínűleg ki fog esni a belső körből. De persze mindenki újra bejelentkezik majd és reménykedik, hogy glamourja nem kopott még, hiszen az Annabel nem változott: aki itt mulat, az számít igazán.
F. Scott Fitzgerald mondata juthat az eszünkbe: “Hadd mondjak valamit a gazdagokról, tőled is, és tőlem is különböznek.” Fitzgerald tudta, hogy a glamour vonzó és visszataszító is a átlagembereknek, mert különleges, csillogó módja annak, ahogy mindenki vizslatja a másikat, és magát is a tükörben. Az igazság az, hogy mind szeretnénk bent lenni az Annabelben, hogy pohárral a kezünkben finoman hátba vágjuk Mick Jaggert, és akkor úgy érezhetnénk: megcsináltuk!
