Dudás Balázs: Az életből ki kell tudni szedni azt, ami számodra hasznos

Dudás Balázs: Az életből ki kell tudni szedni azt, ami számodra hasznos

Hogyan lesz egy YouTube-videó inspirálta rövidfilmből itthoni és nemzetközi fődíj? Dudás Balázs azon fiatal rendezők egyike, aki alighogy lediplomázott, máris bezsebelte a BuSho fődíját, majd nemzetközi színtéren is elhozta az első helyezést legjobb rendezés kategóriájában. Dudással beszélgettünk többek között a Welcome című rövidfilmjéről, amely korunk egyik legnagyobb kihívását, a menekültválságot állítja előtérbe.

ContextUs: A 13. BuSho-n Welcome című filmed kapta a fesztivál fődíját, nemrég pedig újabb szakmailag fontos elismerésben részesültél Csehországban, a Brno16 Rövidfilmfesztiválon, ahol ugyanezzel a munkáddal a legjobb rendezés kategória győztese lettél. Gratulálunk! Mit jelentenek neked ezek a díjak? Miben látod a Welcome szakmai sikerét?

Minden díj mást-mást jelent. Azt gondolom, nem is feltétlenül ezek az elismerések határozzák meg, hogy egy filmnek milyen erényei, eredményei vannak, vagy egyáltalán mennyire jó. De mindenképpen jó visszajelzés a szakmától, és hazudnék, ha azt mondanám, a karrierem szempontjából nem fontos, hogy az ember hol tud megjelenni a filmjével, és az milyen szakmai visszhangra talál.

A BuSho-n kapott fődíj és a Legjobb Fikciós Magyar Film Díj volt igazából az első komolyabb nemzetközibb elismerés, amit a Welcome elnyert. Bevallom, kicsit meglepett, hiszen voltak még erős művek a mezőnyben, de természetesen örültem neki. Az pedig külön siker, hogy nemzetközi zsűritől kaptuk az elismerést. Ez azt jelenti, hogy olyan filmet értékelnek nemzetközi szemek, ami azért erősen a helyi tapasztalatokból épült fel.

Gondolok itt arra, hogy a Welcome-ot megelőzte egy olyan kutatómunka ott, a határ környékén, amikor a valóságban találkoztunk olyan fiatalokkal, akik embercsempészettel foglalkoznak, akik ezt elítélik, vagy olyan emberekkel is kapcsolatba kerültünk, akiknek a földjére bemásztak, és kihívták a rendőrséget.

Nagyon sok tapasztalatot szereztünk. Jó volt látni, hogy ennek nem csak Magyarországon, hanem nemzetközileg is hatása van, és ezt el is ismerik.

De ugyanilyen különleges volt számomra a Cinefesten kapott Cine New Wave Fődíj, hiszen gimnáziumi éveimet Miskolcon töltöttem, és a filmes karrierem úgy indult el, hogy véletlenül odakavarodtam a Cinefest akkor még futó Celluloid workshopjára, ahol akkor annyi idős fiatalok, mint most én, filmszalagra forgattak filmet a fesztivál ideje alatt. Én akkor mint segítő vettem részt, hogy addig se kelljen iskolába járni, és helyette filmforgatáson dolgoztam. Ott indult el ez az egész történet, és 11 évvel később megkapni a fesztivál díját, az személyesen nagy elismerés, megható dolog volt számomra.

ContextUs: Gothár Péter és Máthé Tibor vezetésével 2013-ban indított mesterszakos filmrendezői és operatőri képzést a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE). A magyar filmtörténet két kultikus alakjáról van szó. Mennyire segítette szakmai fejlődésedet, hogy a Megáll az idő rendezőjétől és Az én XX. századom operatőrjétől tanulhattál? Illetve mennyire találtad hasznosnak a képzés azon célkitűzését, hogy az alkotóműhelyek között szoros együttműködés, kölcsönös tudásközvetítés jöjjön létre?

Nagyban segítette, hogy ezektől az emberektől tanulhattunk. A tapasztalatom az, hogy nem is feltétlenül az iskola, hanem azok a mesterek, akik hajtanak-vezetnek afelé, hogy filmeket készíts, nagyban befolyásolták a gondolkodásomat. Konfliktus vállalására sarkalltak, és munkára ösztönöztek.

Azt nagyon hasznosnak találom, hogy az alkotóműhelyek között szoros az együttműködés. Mi ezzel kapcsolatban picit hátránnyal indultunk: a Filmművészeti Egyetem alapképzésében futó 6×6-os rendszer ezt a filmgyártási procedúrát olyan szempontból sokkal jobban lefedi, hogy ott a filmkészítés minden részlege adott – kezdve a forgatókönyvírótól, rendezőn, operatőrön, hangmérnökön át a vágóig és a gyártásig, sőt most már a látványtervező is.

Amikor filmet kezdek csinálni, mindig operatőr-rendező személyében gondolkozom; mindig ő az első, akit beavatok, és az az ember, aki a legközelebb áll hozzám az alkotás folyamatában, úgyhogy ilyen szempontból az operatőr-rendező páros nagyon hasznos volt. A hátránya pedig az, hogy nem volt mögöttünk az összes részleg. Azonban ennél fogva előnyös is volt, hiszen valójában az életben is így működik: az embernek magának kell összeszednie a csapatot. Picit talán így melósabb volt, de azt gondolom, az életből mindennel kapcsolatban ki kell tudni szedni azt, amit számodra hasznos, és tanulhat belőle az ember.

/ Fotó: Részlet a Welcome című rövidfilmből

ContextUs: Mesélj az SZFE-s előtti időkről is, kérlek! Már ekkor elismerésre méltó filmeket rendeztél, gondolok itt a harmincperces Újvárosra vagy a filmművészeti felvételire készített Apa című munkádra.

Mint említettem, 16-17 éves korom környékén cseppentem a filmek világába, mégpedig azzal az indokkal, hogy valahogy én sosem szerettem iskolába járni. Nem a tanulással volt igazán bajom, hanem az eltöltött idővel, ami ott, az iskolában folyik, vagy mondhatnám úgy is, hogy elfolyik. Olyan nagyon nem történik semmi, de közben meg eltelik egy egész nap… Mindig is azt éreztem, hogy a saját tempómban jobban tudok haladni. Nem szerettem, hogy szétfolyik az idő. Mindig koncentráltabban akartam foglalkozni a dolgokkal, mint ami lehetőséget erre az iskola nyújtani tudott.

Emlékszem, hogy órán ültünk, amikor bejött az akkori osztályfőnököm, és mondta, hogy médiaszakkör indul – nem akartam jelentkezni. De megemlítette, hogy lesz egy hét, amikor minden médiás óra helyett filmeket fogunk nézni. Ekkor felnyújtottam a kezem, csak ne kelljen az órán ülni. Így jelentkeztem médiaszakkörre, ez volt talán az első löket. Utána szerencsésen gurultak tovább a dolgok; elmentem egy könyvtárba (bevallom őszintén, akkoriban még nem szerettem olvasni), és láttam, hogy van filmes polc, és, bár nem volt ismerős semmi, amikor odamentem a részleghez, találomra levettem egy kötetet, mert Hitchcock nevét, úgy rémlett, hallottam már valahol. Nem a kötelező irodalmat kezdtem el olvasni, hanem a Hitchcock-kötetet, és meglepő módon ez volt az első olyan olvasmány az életemben, ami nagyon elkezdett érdekelni, és azt hiszem, két nap alatt végigolvastam.

ContextUs: Ekkor találtad ki, hogy filmeket akarsz készíteni?

Igen, ekkor tudatosult bennem, hogy itt talán valami többről van szó, mint korábban gondoltam; bekapcsolom a tv-t, lemegy egy film, és nevetek vagy sírok, vagy nem érdekel, ha vége van. Rájöttem, hogy ez nagyon érdekes építkezési, szerkesztési forma. Közben adódott a korábban is említett lehetőség, a Cinefest – amit akkoriban még csak gyerekcipőben járó filmes fesztiválként emlegették – Celluloid workshopja, amikor ismét csak az osztályfőnököm (aki valamit talán sejthetett abból, hogy én nem igazán szeretek az iskolapadban ülni) szólt, hogy a rendezvény ideje alatt el lehet menni a forgatásokra, amit ő igazol, és nem kell órára mennem. Jó volt a társaság, rengeteget tanultam tőlük már akkor is. Be is álltam segíteni: odébb raktam az állványt, a lámpát, kérdezgettem őket, hogy mi-micsoda, és nagyon megfogott, hogy fiatalok, együtt, közösen csinálnak valamit, jól érzik magukat, miközben létrejön valami, ami aztán ugyan fiktív valóság, de mégis egy különálló, abban a pillanatban megszülető világgá vált.

Ezután találtam ki, hogy rendezek egy filmet, pályaválasztáskor már egyértelmű volt, hogy efelé lenne érdemes indulnom. Akkor még nem indult rendező szak az SZFE-n, úgyhogy elmentem az Eszterházy Károly Főiskolára, Egerbe, mozgókép- és médiaismeret szakra, ami nagyon jó alapot adott, azt gondolom. De mégis azt éreztem, hogy itt nem feltétlenül a filmkészítőktől fogok tanulni igazán, hanem inkább az elméleti részből, hiszen a gyakorlat inkább televízió-centrikus volt a képzésen, és tudtam, hogy engem nem a tv, hanem a film érdekel. Gyakorlatilag elméletet tanultam ott, de mégis ki tudtam harcolni, hogy ne szakdolgozattal, hanem filmmel diplomázhassak, ami egészen jól sikerült.

Újváros

Enjoy the videos and music you love, upload original content, and share it all with friends, family, and the world on YouTube.

ContextUs: És hogyan született meg a már említett Újváros ötlete?

Az Újváros ötlete Eger végén született, és gyakorlatilag a BKF alatt valósult meg. Eger után engem egy sajnálatos felvételi procedúra eredményeként nem vettek fel elsőre rendező szakra, picit én is elrontottam a felvételit, de nem is úgy volt kiírva, ahogy gondoltam. Az ötfordulós felvételi első fordulóját teszt és legfeljebb 5 perces filmrészlet tette ki. Én nem rendelkeztem filmrészlettel, de arra számítottam, hogy a teszt majd jól sikerül, hiszen ismerem a filmeket. Így is lett, élveztem a vizsgát, úgy voltam vele, hogy az első fordulón úgyis csak a nagyját szűrik le a bagázsnak, így bemertem adni egy olyan ötperces filmet, ami, valljuk be, nem igazán volt erős. Az volna a taktikám, hogy leadom a kevésbé jó alkotást, és a következő megmérettetésen készítek egy jobbat, és majd láthatják, mennyit fejlődök. Nem ez történt. Beadtam a tesztet, majd megtudtam, hogy aki a teszten jól teljesített, a második fordulóban csak a filmjével ül majd a vizsgabizottság elé, és az alapján fog továbbjutni.

Ez elég nagy trauma volt, azt éreztem, hogy nem ezt érdemeltem volna, de abból a szempontból jó tanulság volt, hogy nem szabad nem a maximumot kihozni magadból, és taktikázni.

Mentségemre szóljon, hogy épp a diplomafilmemmel voltam elfoglalva Egerben, ami 30 perces volt, és nem akartam abból egy részletet benyújtani – talán mégis azt kellett volna tennem. Szóval elmentem a BKF-re egy évre, operatőr szakra, ami megint csak nagyon hasznos volt, Nagy András és Thernesz Vilmos osztályába, ahol értékes volt minden eltöltött idő. Itt lettünk nagyon jó barátok Tóth Levivel, aki az Újváros egyik operatőre. A másik operatőr Podányi Dani volt, akivel pedig Egerben ismerkedtem meg, és aki operatőr szakos az SZFE-n. A harmadik operatőr egy otthoni barátom, Honti Gergő, aki ugyancsak egri. Hármukkal hoztuk tető alá az Újvárost.

A feladat szülte az Apát is. Most is azt látom, hogy feladatot kell adnom magamnak ahhoz, hogy filmeket csináljak. Valamilyen módon rendszerbe kell rakni a gondolataimat, ötleteimet, érzéseimet, mert ha nem tűzök ki egy határidőt, hogy például itt egy pályázat, és rendezni kell egy filmet, akkor ezek talán soha nem öntenek formát.

ContextUs: Az Újváros a perifériára szorult Leninváros Tiszaújváros hétköznapjaiban tengődő Daniról szól, aki angolul tanul, hogy környezetéből szabadulhasson, és akinek az életében egyszer csak feltűnik a titokzatos, talán nem is létező fehér pólós, fekete kalapos lány, Jamie. Az ismert világba bekerül valami idegenség. Az Apában egy tóparti hétvége mutat rá az apa-fiú kapcsolat problémáira, a köztük lévő feszültség szinte a tettlegességig fokozódik, azonban a dramaturgiai tetőpont után közeledni kezdenek egymáshoz. Ezeket összehasonlítva a Welcome-mal, mintha lenne egy motivikus ismétlődés: periférikus környék, kitörési vágy, szülői szerepek hiánya, formális apa-fiú kapcsolat. Megfigyelhető-e egy ilyen vissza-visszatérés egy-egy témakörhöz a filmjeidben? Mennyire érdekelnek ezek a helyek, karakterek?

Megfigyelhető, ahogy azt te is érzékeltétek, hogy valamiféle ismétlődés van jelen. Ezeket sosem tudatosan csináltam, hogy akkor most vegyünk elő egy motívumot, vagy akkor most szóljon erről vagy arról. Ezeket az befolyásolja, hogy az ember miben él, honnan jön, mikről gondolkodik, mi határozzák meg vagy befolyásolják a gondolatait, vagy akár milyen filmeket néz, szeret. Úgyhogy nyilván azért csinálok ezekről filmeket, mert ezek azok a dolgok, amik érdekelnek. Én egy vidéki kisvárosból jövök, ahol azért megfigyelhető az a hangulat, hogy mindenki el akar menni.

Azt hiszem, ha kiterjesztem a képet, akkor ez Magyarországra is igaz, és akkor már ott tartunk, hogy ez már majdnem politika, de mindenképpen valamiféle társadalmi állapot.

Azonban én sosem innen közelítek, hanem afelől, hogy mindig van valamilyen valós lenyomata vagy eredője a dolgoknak, amik a filmjeimet meghatározzák, és engem körülvesznek.

ContextUs: Kiket tartasz a filmtörténet számodra legfontosabb rendezőinek? Kiknek a munkáiból merítettél a legtöbbet?

Nehéz kérdés, megpróbálok rá értelmesen válaszolni. Nem feltétlenül azok a legfontosabbak számomra, akiktől a legtöbbet merítek. Azt gondolom, hogy ha előveszem a nagy klasszikusokat, akkor én azt a bizonyos négyest szoktam emlegetni: Hitchcock, Bergman, Tarkovszkij, Fellini. Azt hiszem, ők megmutatják, mennyi mindenre való a film, mennyire más technikákkal, attitűdökkel, módszerekkel el lehet jutni olyan művekig, amelyek tagadhatatlanul erős és máig ható dolgokat reprezentálnak.

Kétfelé választom a filmes gondolkodásmódomat. Az egyik, ami valamelyest az életem része. Az angol filmekben nagyon szeretem az egyszerű emberek problémájával foglalkozó irányt, amelyiknek általában van egy erős társadalmi élje is. Konkrétan a ’60-as évektől kezdődő Free Cinemára gondolok (A hosszútávfutó magányossága, Egy csepp méz, Egy ember ára, Szombat este, vasárnap reggel, Dühöngő ifjúság), amit aztán továbbvisz a Ken Loach- és Mike Leigh-vonal. Ebből talán látszik az, hogy ezek a karakterek kicsit hasonlítanak a Welcome Dávidjához: öntörvényű, egyszerű figurák, akik a saját belső igazságukat hordozzák, és közben konfliktusok van a világgal. Ide kapcsolnám a román újhullámot is, aminek vannak számomra nagyon kedves filmjei.

A másik oldalt pedig úgy hívom: a mozi. Mondhatnám, hogy zsánerfilmek, de inkább olyan történetekre gondolok, amelyeknek nem feltétlenül van közük a valósághoz. Itt könnyű neveket mondani: Tarantino, aki mintha a videójátékából csinálna filmeket, nem a valóságból; vagy a Coen-fivérek, akikkel most személy szerint sokat foglalkozom.

ContextUs: Aktuális témát választottál: a migráció és az ezzel összefüggésben lévő embercsempészet nemzetközi diskurzus tárgya. A publicisztikán kívül a művészet is próbál reflektálni a problémára, például a szintén idén bemutatott Jupiter holdja. Miért döntöttél úgy, hogy erről akarsz rövidfilmet rendezni?

Ez nem elsőkörös döntés volt. A Welcome születésében közrejátszott, hogy rajtam maradt egyfajta gúny a diplomamunkám készítése során, hogy állandóan apás filmeket rendezek. Ekkor választottam témának egy anya-fiú kapcsolatot ezúttal. A szüleim gyerekkorunkban elváltak, tehát ez a vonal abból a helyzetből fakad, hogy az ember keresi a kapcsolatot a saját apjával, aki van, de közben mégsem. Ugyanakkor az anyám nevelt fel, erről a viszonyról is van mondanivalóm.

Dávid valami olyat csinál, amit titkolni akar, amivel nem ért egyet az anyja. Ebből a feszültségből, két világ megütközéséből indultam ki.

Sokáig gondolkoztunk, hogy mi legyen az eköré szerveződő történet. Akkor már tudtam, hogy Bántó Csabi lesz az operatőr, aki a történet megalkotásában részt vett. Véletlenül a YouTube-on láttam egy amatőr kisfilmet, amelyben eltorzított hanggal kamasz srácok mesélnek arról, mekkora pénz van az embercsempészetben, miközben nagyon lazának tűnnek: füvet szívnak, maszkot vesznek, és egy garázsban, bódéban ülnek. Kicsit azt éreztem, hogy én ezeket a srácokat ismerem. Ezért megkerestem a videó készítőjét, aki elmondta, hogy nagy port kavart a Vajdaságban a videó, és a srácok nem fogják még egyszer ezeket elmondani a kamerának. De aztán ajánlott valakit ez a fiú, akihez Csabival leutaztunk a Vajdaságba. Addig rágtuk a fülét, amíg összehozott egy sráccal, aki elmesélte és megmutatta, hogyan is épül fel ez az egész. Vele jártuk végig az útvonalakat, ahol a migránsokat csempészik át. Miután hazajöttem, elkezdtem újragondolni a diplomamunkámat. És hát így született meg a Welcome.

ContextUs: A Budapest Shorton a fődíj mellett a Médiatanács legjobb magyar kisjátékfilmért (best Hungarian fiction) járó különdíját is bezsebelted. Angolul talán jobban érződik a fikción lévő hangsúly, nem hiába emeltem ki én is. Játék-, nem dokumentumfilm, más szabályok érvényesek a kettőre. Az előző kérdéshez kapcsolódva arra szeretnék kilyukadni, hogy mennyiben tud többet mondani egy fikció egy olyan fennálló problémáról, ahol inkább a tényeket kéne hitelesen rendbe tenni (dokumentálni)? Elsősorban a két műfaj lehetőségeinek különbségére gondolok.

Én nem feltétlenül onnan közelítenék, hogy többet tud mondani. Szerintem egészen más szabályok vonatkoznak a kettőre. Az alapvető feladatom az volt, hogy egy játékfilmet készítsek. Felmerült a gondolat, hogy megérne egy dokumentumfilmet az egész. De azonnal falba ütköztem volna; ezek a srácok nem álltak volna kamera elé még egyszer, és nyilván befolyásolta volna, hogy mit mondhatnak és hallgatnak el. Ezek pedig a hitelességet kérdőjelezték volna meg. Inkább az volt a célom, hogy találjak egy olyan figurát, akihez közel lehet kerülni. Eredetileg a Welcome nem a migránsokról, nem egy családi konfliktusról szólt volna, hanem Dávidról, akinek az élete elég sok dramaturgiai súlypontot hordoz, mind a család, mind a migrációkérdés, felelősségvállalás tekintetében.

Visszatérve a kérdésre: a fikció erejét abban látom, hogy mesét tud szőni egy ilyen témában. Rendezni tudok egy olyan jelenetet, amelyben a helyiek szétlövik, szétkergetik a határszegő migránsokat; ezzel, ha utópisztikusan is, de véleményt tudtam formálni, hogy hová is vezet a gyűlöletkeltés. Szabadabbnak éreztem tehát magam a fikcióban, mert sokkal több mindent enged sűríteni a műfaj, és azt a feladatot rója rám, hogy ami az életben hitelesen befogadott információként jut el hozzám, azt még egy lépcsőn keresztül tudom továbbadni.

ContextUs: A fentiekből kiindulva: mi történik a valós dologgal, ha témaként beemeljük egy művészeti alkotásban? Mi lesz a referenciájával?

Nehéz kérdés. Azt gondolom, hogy amikor a valós társadalmi problémákat beszövik egy filmbe, valamiféle transzformáción, feldolgozási procedúrán mennek keresztül. Egy történetmesélési formában jelennek meg.

A valósághalmazból kiragadni dolgokat azt is jelenti, hogy az ember ezáltal megmutatja, mit is gondol a világról, éppen mire akar nagyobb hangsúlyt helyezni.

Ugyanez történik a dokumentumfilmnél, csak az másfajta módszereket igényel, kevésbé rugaszkodhat el a valóságtól. A fikció jobban megteheti ezt, de úgy gondolom, közben talán hiteles maradhat.

ContextUs: A film – mint általában egy jó alkotás – nem ad választ a feltett kérdésekre, azoknak a befogadóban kell megfogalmazódniuk. Nem szeretném a beszélgetést a politika irányába elvinni, de elkerülhetetlennek érzem, hogy rákérdezzek: benned milyen válaszok fogalmazódnak meg a Welcome-ban ábrázolt problémákkal kapcsolatban?

Mint mondtam, az elsődleges cél az volt, hogy Dávidon keresztül mutassam meg, hogy az őt körülvevő családi, társadalmi helyzet milyen hatással van rá, és benne milyen változást okoz. Hasonló dolgok fogalmazódnak meg bennem, mint amit a film is próbál kommunikálni. Nyilván az a mondat sem véletlen, amikor azt mondja Dávid, hogy „nem biztos, hogy felállna rájuk a faszom”, ami talán nyersnek tűnik, de valamiféle távolságot implikál. Dávid nem tudja, hogy képes-e intim közelségbe kerülni egy migránssal. Azt akartam prezentálni, ahogy az átélt események hatására ez a hozzáállás megváltozik.

Hogy lehet együtt ülni egy menekült nővel a kocsi hátsó ülésén, lehet-e rá nőként tekinteni?

Ez létre tud jönni a kulturális és történelmi különbségek ellenére is. A távolságok szerintem legyőzhetőek, lehet kapcsolódni a másikhoz mint ember.

Október 14-én Dudás Balázs (j) Welcome-ja nyert a Brno16 Rövidfilmfesztiválon, míg október 15-én Fekete Tamás (b) Vizsgálat című filmjéért vehette át a fődíjat a Pisek-i nemzetközi diákfilmfesztiválon / Fotó: SZFE

ContextUs: Mire elég a rövidfilm mint műfaj? Én úgy látom, hogy a kérdések feltevésére, a konfliktuspontok ábrázolására elég volt a Welcome játékideje, viszont a konfliktusok, jellemrajzok részletes kibontására már nem. Így volt pár rész, ami nagyon homályos maradt, és logikátlannak tűnt: például Dávid és a lány megmenekülése.

Ez egy örök kérdés, hogy mire elég a rövidfilm. Valószínűleg – ha klasszikus választ akarok adni – kevesebbre, mint amit a Welcome vállalni szeretne, de közben valamilyen szinten mégis elég volt arra, hogy összesűrítsünk egy helyzetet. Úgyhogy én azt gondolom a kisjátékfilmekről, hogy elég szabad műfaj, sokféleképpen lehet hozzá közeledni, kezdve az egypoénos filmektől a kisebb drámai szerkezetek és felépítettségig. Azt gondolom, hogy ez nagyon szabad és érdekes műfaj, kicsit olyan, mint a novella-regény viszonya: más szabályok vonatkoznak rá, de talán egy picit ezáltal szabadabb is, mint a nagyjátékfilm. Úgyhogy szerintem a kisjátékfilm arra elég, amit kihoznak belőle.

Tisztában vagyok vele, hogy vannak dolgok, amik homályosak maradtak, és nem maradt idő a kibontásukra, de nem a helyzet ábrázolása volt a fontos.

Inkább az, hogy annyit áruljak el a főhős körülvevő világból, ami feltétlenül szükséges a benne zajló folyamatok megértéséhez. Nyilván ki lehetett volna bontani jobban, de e hiányosság mögött ott lapul az a szándék, hogy egyrészt serkentsük a nézőt gondolkodásra, de mutassunk meg annyit, hogy valamilyen szinten értelmezhető maradjon, mi az alapgondolat. Az, hogy a balansz mennyire sikerült és hol, a visszajelzések alapján megosztó. De azt hiszem, hogy valamennyire azért mégiscsak sikerült.

ContextUs: El tudod képzelni a Welcome-ot teljes estés játékfilmként?

Úgy gondolom, hogy lehetett volna a Welcome-ból nagyjátékfilmet csinálni. A téma és a történet komplexitása megengedte volna, de nem ez volt a feladat. Arra viszont nem vállalkoznék, hogy most leforgassuk az egészestés változatát. Elég sok minden változott a helyzet aktualitását illetően. Ebből adódóan már én is másképp tekintek sok mindenre.

ContextUs: Mikorra várható Dudás Balázs-nagyjátékfilm (ha egyáltalán tervezed ezt a váltást)? Mitől függ, hogy egy rövidfilmes pályakezdő rendes játékidejű filmet forgathasson?

Sajnos nem tudom megmondani, hogy mikorra várható. Bízom benne, hogy minél hamarabb. Nyilván attól függ, hogy az ember kap-e rá lehetőséget, és persze akarja-e. Néha eszembe jut egy Fellinivel készült interjú, amikor megkérdezték, hogy miért rendez filmeket. Azt válaszolta, hogy azért, mert már felvette rájuk az előleget, úgyhogy muszáj volt leforgatni őket. Ez közben nyilván ironikus, de elég okos válasz. Vannak persze terveim, szeretnék nagyjátékfilmet készíteni, de amíg nincs legalább a hátizsákomban az az összeg, amiből lehet, addig nem fogom tudni elkezdeni. Ezen dolgozom jelenleg.

Ötletek vannak, de nyilván egyszerűbb lenne úgy belemenni – ahogy a Fellini válaszából is kiolvasható –, hogy már tudom, hogy lesz fedezete, valami anyagi támogatottság mögötte. Nem feltétlenül azért, mert nekem pénz kell ahhoz, hogy alkothassak. Ha már ott van a feladat, hogy azt csinálni kell, és ezt támogatják, akkor az ember egy picit máshogy áll hozzá.

ContextUs: A napokban jöttél haza Pekingből. Mi dolgod volt arrafelé?

Pekingben a The 16th International Student Film and Video Festival of Beijing Film Academy nevű fesztiválon, a Pekingi Filmakadémia 16. Nemzetközi Diákfilm- és videó fesztiválján voltam egy hétig, ide kapott a Welcome meghívást. Nagyon érdekes út volt, kulturálisan és minden téren. Értékes tapasztalatot gyűjtöttem, és nagyon sok érdekes emberrel találkoztam. Ez egy diákfilmfesztivál, de olyan alkotók voltak jelen, olyan filmekkel versenyzett a Welcome, melyek korábban Cannes-ban is megfordultak. Sőt, a korábbi Diákoscar nyertesének filmje is jelen volt, tehát egy nagyon erős programot állítottak össze.

ContextUs: Milyen terveid vannak a közeljövőben? Hol és hogyan akarod folytatni a filmes karrieredet?

Nagyon sok tervem van, talán már túl sok is, ami az évek alatt összegyűlt, és sajnos nem kapott egyelőre támogatást. Én mindenképp filmet akarok csinálni, nyilván a fő cél a nagyjátékfilm lenne, de kicsiben is gondolkozom. Van dokumentumfilm-tervem is, úgyhogy picit most már valamelyikre rá kell hasalni, és el kell vele indulni. Azt gondolom, hogy egy filmrendező akkor filmrendező, ha filmeket rendez.

Szívesen maradok itthon, de azért kacérkodom a külföld gondolatával. Nyilván engem kulturálisan, személyesen is, de igazából mindenhogyan meghatároz Magyarország – ez a hazám, itt élek, az itteni embereket ismerem. Emiatt mindig is lesz valamiféle mondanivaló arról, ami körülvesz. De nyitott vagyok külföld felé is, várom, hogy jöjjenek a lehetőségek. Az elsődleges cél tényleg az, hogy filmet csináljak, rendezzek. Amerre kapu fog nyílni, arra fogok menni. A hol és hogyan, az nálam inkább zárójelben van, a hangsúly a folytatáson van.

Kezdőlap > Uncategorized > Dudás Balázs: Az életből ki kell tudni szedni azt, ami számodra hasznos

A szerk. ajánlása

A hónap legnépszerűbb cikkei

Top sztorik a rovatból