Edinburgh – Finálé

Véget ért a fesztivál, Edinburgh lakosai nyugodtan visszatérhetnek otthonaikba anélkül, hogy bárki “beleimprovizálna valamit az arcukba” – ahogy egy szatirikus híreket gyártó portál világgá kürtölte. Azért valamennyi igazság van benne: az utcák, a terek kiürültek, nem kell lépten-nyomon kerülgetni a turistákat vagy nem kívánatos ökológiai lábnyomaikat.

Ami számomra furcsa, hogy ez egyik pillanatról a másikra következik be; hirtelen áll be a csend, ettől feltűnő. A beszivárgás ugyanis szinte észrevehetetlen: a jó idő, a tavasz beálltával megérkeznek az első „fecskék”, egyre többen lesznek, a fesztivál előtt egy-két héttel jön a kiszolgáló-személyzet. Pár nappal a nyitány előtt, hipp-hopp művészek, fellépők hada lepi el a várost, aztán rögtön az első napon „telítődik” minden.

Edinburgh / Fringe
Edinburgh / Fotó: Hamish Irvine

Sajnálatos, hogy az utolsó napok ingerülten telnek el; türelmetlen a sajtós a színházban, az autóbusz sofőr, a babakocsit toló anyuka, és ez a türelmetlenség átragad mindenre és mindenkire. A szokásos fesztiválzáró, hétfő esti tűzijáték-koncert aztán meghozza a feloldozást. A Free Fringe már vasárnap véget ér, a kocsmákban ezért „örömtáncot” járnak, és a személyzet megünnepli, hogy ezt az évet is túlélte. A legtöbb helyszínt már lebontották vagy épp nekiestek bontani.

Én lemaradtam az augusztus 20-aihoz hasonlatos eseményről, előadást néztem – a birkásat –, de a tűzijáték előtt három órával már emberek ezrei lepték el a belvárost, hogy a legjobb kilátást szerezzék meg maguknak.

Azért a Meadowsból az utolsó lövedékeket még elcsíptem, a BBC 4 rádió közvetíti a zenét, amit többen kihangosítottak telefonjukon. Örülök, hogy volt nálam még néhány doboz sör, volt időm megvárni, amíg a tömeg elvonult.

Na, de hogy is nézett ki az idei Edinburgh számokban? A Fringe összesen kétmillió-négyszázhetvenötezer-száznegyvenhárom jegyet értékesített a háromezer-kétszázhatvankilenc különböző produkció, ötvenezer-kétszázhatvanhat előadására. Ez 7,7%-os növekedés tavalyhoz képest, annak ellenére, hogy 2015-ben több esemény volt, viszont már harmadik éve lépik át a kétmilliós határt jegyeladás terén.

A Nemzetközi Fesztivál (EIF) százhatvankilencezer-háromszáz jegyet adott el, négymillió-kétszázezer Font (több mint másfél milliárd forint!) bevételre téve szert, és először törve át a négymilliós határt. Ezenkívül huszonhétezren látogattak ki a nyitóünnepségre (vetítés a várfalra), valamint kétszázötvenezren voltak kíváncsiak a Virgin Media Fireworksre.

Érdekes információ, hogy 1996 óta ez volt csak a második alkalom, hogy a két fesztivált egy időben tartották, az EIF-en harminchat ország kétezer-négyszáz, a Fringe-en negyvennyolc ország (megszámlálhatatlan) művésze lépett fel. A Free Fringe-ről csak annyit tudunk, hogy hatszáznegyvenhárom különböző produkciót élvezhettek a nézők.

Hurrá, minden szinten rekord-döntögetés, a szemetet is elhordták, a plakátokat is összegyűjtötték egy hét alatt! Maradnak a „romok”, de a természet legkésőbb februárra begyógyítja a rajta ejtett sebeket, mi pedig megpróbáljuk valahogy túlélni az unalmas hétköznapokat.

Végezetül álljon itt a beígért interjú a legkedvesebb fellépőmmel, az őrült és ultra-tehetséges Gedeon bohóccal (ha olvassa, remélem, nem sértődik meg, hogy így neveztem, de a lehető legjobb értelemben említem őt bohócként).

Edinburgh / Fringe
Gideon Irving / Fotó: Isabel Wilder

Pálffy L. Péter: Van egy népszerű magyar dal, a „Gedeon bácsi a nők bálványa”, egy fodrászról szól, akinek hatalmas női rajongótábora van. Úgy vettem észre, érted is odavannak a fiatal lányok, ha jól értettem sorban állás közben, akkor nem először nézik meg a produkciódat…

Gideon Irving: Hát, te nem úgy nézel ki, mint egy mai gyerek, és úgy sem, mint egy hölgy, aztán mégis itt vagy…

Pálffy L. Péter: Így igaz, de tavaly láttam az előadásotokat Hubcappel, és az elmaradhatatlan térképre, egyetlen magyar nézőként felírtam az e-mail címemet.

Igen, emlékszem rá, illetve rád.

Pálffy L. Péter: Köszönöm, ez megtisztelő. Azóta kapom tőled a leveleket. Láttam, hogy Londonban is felléptél, a Soho Színházban, tudtam, hogy jössz a Fringe-re, így egyértelmű volt, idén is megnézem az előadásodat, bár nem sok információt lehet előzetesen begyűjteni róla.

Egyszerűen imádom, hogy emberek még mindig eljönnek produkciókra, amelyekről azt sem tudják, hogy eszik-e vagy isszák. Szeretem, ha az előadótér kockázatvállaló nézőkkel van tele.

Ezért nincs fent a YouTube-on egyetlen részlet egyetlen előadásomból sem. De ha kérdik, mindig elmondom, hogy a show eklektikus, tele a zsigereimből jött dalokkal.

Stílusomat „főzőlap-népművészetként” (stove top folk) szoktam meghatározni, ha még faggatóznak, akkor további leírásként elárulom, hogy egy „falatnyi ez és egy pici amaz”. Igazán értékelem, hogy az emberek ezt bosszantónak találják.

Pálffy L. Péter: Azt viszont tudjuk, hogy alapvetően – meghívásra – házhoz mész, és emberek, családok nappalijában, kertjében lépsz „színpadra”. Miért így alakult, illetve mennyire hosszú az út a nappali szobáktól a fesztivál színpadokig?

Én tulajdonképpen egy öreg, megkövesedett nagyapa vagyok, egy harmincéves férfi testében. Nem szeretem a klubokat, a zenekarokat, nem szeretek táncolni. Jó bort inni egy fotelben, közben felfedezni az élet újabb és újabb ártatlan örömeit. Beszélgetni szeretek az emberekkel, ahelyett, hogy üvöltenék nekik vagy hozzájuk. A saját dalaimat akartam énekelni, megtalálni a saját hangomat és a saját kifejezési formámat. Magánházakban fellépni kitűnő alkalom kikísérletezni az anyagot, és előadóként felvértezni magad minden eshetőségre. Képtelenség elbújni a közönséged elől, látod mindenkinek az arcát, nem vakít el a rivaldafény. Látod azonnal, hogy mi működik, és mi bukik meg. Látod, mikor nevetnek, mikor sírnak és mikor bóbiskolnak el. Vagyis tudod, mihez kell ragaszkodni, és mit kell azonnal eldobni.

Pálffy L. Péter: Miért éppen Új-Zélandot jártad végig?

Hubcap barátom javasolta, hogy ott kezdjem a turnémat, mert, mint jelezte, minden utazó-előadás alapvetően csak a három nagyvárost érinti (Auckland, Wellington és Christchurch – PLP). Én pedig abban voltam érdekelt, hogy minél több vidéki kisvárosba jussak el. Felpattantam Beowulf nevű bringámra, hozzákötöttem hangszerekkel teli utánfutómat, Wiglafot, és nagyon lassan letekertem csaknem ötezer kilométert. Nyolcvan házban játszottam, első alkalommal saját dalaimat énekelve az embereknek. Ez idő alatt legalább harmincszor súroltam fizikai és érzelmi határaimat, de egy egyedi hanggal jöttem ki belőle, megérve és megértve, hogy milyen előadásokat akarok létrehozni.

Edinburgh / Fringe
Edinburgh / Fotó: Isabel Wilder

Pálffy L. Péter: Annyit emlegeted Hubcapet, az az érzésem, hogy erősen hiányzik neked. Vagy csak a hangszerei? Mert mintha most kevesebb szólalt volna meg, mint tavaly.

Hubcap az emberem, a lelki társam és plátói férjem az alkotásban, zenében és színházilag egyaránt. Tavaly fergeteges bulink volt Edinburgh-ban, és vissza is térünk egyszer ehhez együtt.

De borzalom, ő egy egyetemi professzor, rádiós műsorvezető, dzsessz-zenész, és valódi férj is, évente csak néhány hétre tudom magamnak megkaparintani. Na, de akkor aztán sírásig röhögjük magunkat, minden pillanatát kiélvezzük a közös alkotásnak.

Zeneileg is próbálok felnőni hozzá, de az ő szintjét – aki három kiskanállal és két villával lejátszik egy teljes négytételes szimfóniát –, sose fogom elérni. Azt azért ugye nem gondolod komolyan, hogy ebben az előadásban kevés hangszer szólal meg?

Pálffy L. Péter: Jaj, dehogy! Inkább csak a nevükre voltam kíváncsi.

Először is Rosana nevű bendzsóm, a buzukim, a gitárom, aztán megszólal még szájharmonika, mbira, shruti box, whirlytube, ezen kívül pedig harangok, szélhárfák, scacciapensierik („gondűző”, a doromb megnevezése olaszul – PLP). Ajjaj, látom az értetlenséget a szemedben: a mbira egy többsoros, többszólamú kalimba, a shruti box egy indiai, imádkozáshoz használt hangszer és zümmögő, zsolozsmázó hang megszólaltatására használatos. A whirlytube egy háztartásban használt műanyagáru, egy gégecső, amely úgy dalol, mint egy kardszárnyú delfin. A buzuki egy nyolchúros könnycsepp, amely azt képzeli magáról, hogy mandolin, miközben lantnak kéne lennie, a scacciapensieri pedig egy totálisan fölösleges olasz megnevezése a kicsike dorombnak, amely hatalmas gyomrost képes ütni.

Pálffy L. Péter: Látod, erről beszéltem már tavaly is, komolyan gondolkodom rajta, hogy „elcipeljelek” Magyarországra. De, mint jeleztem, a produkciót akkor tudja a közönség teljes értékűen befogadni, ha majdnem tökéletesen érti az angolt.

Már dolgozom egy nyelvfüggetlen előadáson, hogy eljuthassak nem angol anyanyelvű országokba is.

Pálffy L. Péter: Komolyan? És mikorra várható a bemutató?

Előbb Hubcappel csinálunk egy gyerekműsort, ez a soron következő projekt. Aztán, ami a legnagyobb álmom, a Lovas Turné: eljutni az emberek otthonaiba, legalább tízezer kilométert lovagolva. Már készülnek a tervek, legkésőbb 2019 szeptemberéig adtam magamnak határidőt. Tudod, legalább három lóra van szükségem, egyiken lovagolok, a másik cipeli a „varázsdobozomat”, a harmadik pihen; ezenkívül alternatív útvonalat is kell találnom, ha bármi történik: a lovakat állatorvoshoz kell vinni, vagy éppen árvíz van, ilyenek.

Pálffy L. Péter: Akkor ez is „színház” lesz?

Értem a kérdést… Valahogy muszáj volt beskatulyázni a produkciót itt a Fringe-en, és akkor már inkább zenéből gyökereztetett színház, mintsem musical, vagy komédia. Amíg egyetlen, például a „mágikus pattogatott kukorica burleszk balett vetélkedőműsor” kategóriába sem tudnak besorolni, addig jól végzem a dolgom. A jó előadás örökké átlép ezeken a határvonalakon és folyamatosan meglepetéseket okoz.

Mit mondhatnék még? Magyarországi olvasók, szevasztok! „Csángó breakesek – Szevasztok! Székely deszkások – Szevasztok! Vajdasági falfirkászok – Szevasztok! Felvidéki zsiványok – Szevasztok!” Kárpátaljai színészek – Szevasztok! A szélrózsa minden irányában élők – Szevasztok! Edinburghi sorstársaim – Szevasztok! Jövőre veletek, újra.ű

Kezdőlap > Uncategorized > Edinburgh – Finálé

A szerk. ajánlása

A hónap legnépszerűbb cikkei

Top sztorik a rovatból