Hesna: Félni vagy nem félni?

Hesna: Félni vagy nem félni?

Ez itt a kérdés. A következő előadás a Teátrumban volt, kicsit sorba kellett állni a lépcsőházban, és elengedni a korábbi előadás hallgatóságát. Már alig volt szabad hely az első sorokban. Meleg volt és tömeg. Máris tesztelhettük a korábban, a humor eszközeiről tanultakat, mert jött: a félelem.

Hangulatos felvezetés volt a pár mondatos interjúk bejátszása, amiben magyar énekesek, újságírók, színészek, írók beszéltek félelmeikről premierek előtt, vagy a gázai övezetben, ahogyan szembesültek azzal, hogy alig várják, hogy kiérjenek onnan, lelkiismeret-furdalásukról, hogy ők elhagyhatják az övezetet, a szituációt, mert mi van azokkal, akik nem. Ott értették meg, hogy mi a szabadság.

Tudta, hogy harmincas éveiben, ha családot alapít, el kell engednie ezt az életvitelt. Megszületett kislánya, már nem ül fel az első repülőre, ha történik valami a gázai övezetben, így megírta ezt a könyvet azokról az érzésekről, amik a legtöbbet foglalkoztatták: a saját és mások félelmeiről.

Kiderült, hogy Hesna jogot végzett, arab nyelvet tanult, de a pszichológia mindig is foglalkoztatta. Azonban nem akarta, hogy könyve csak történetekről szóljon, szerette volna belevinni a félelem pszichológiáját is. Visszatekintve rájött, hogy tudósítóként is a félelem mozgatórugóit kereste. A könyvben végül pszichológia van történetekbe ágyazva, de gondosan odafigyelt, hogy véletlenül se tegyen úgy, mintha pszichológus lenne vagy egyáltalán szakmabeli. Megfigyelőként akart írni, aki tanulmányozza a reakciókat, és próbál következtetéseket levonni.

A Félj bátran Hesna személyes történeteivel kezdődik, ezt riportok követik, történetek, hogy kinek milyen szerepet játszott a félelem az életében, aztán megnézte a félelem természetrajzát. Voltak sztorik és elméletek, majd megpróbálta pároztatni, hogy alátámasszák egymást. Amikor a moderátor megkérdezte a szerzőt, hogy ő mitől szokott félni, érdekes fordulatot vett a bemutató.

/ Fotó: Szőke Tamara

Két színész, Szilágyi Kata és Herczeg Tamás mutatott be egy rövid improvizációs jelenetet, amivel a félelem természetét szemléltették egy egyszerű, mindennapi élethelyzetben. A szereplés azért volt érdekes, mert nekem úgy tűnt, Hesna nem tudott róla, érdeklődéssel figyelte a jelenetet. Az elején úgy tűnt, mintha Kata csak betévedt volna, már kintről hallatszott a telefonálása, pár perc alatt azonban kiderült, hogy ez a bemutató része. Kata félt az állatoktól, akik mi voltunk, a közönség, ázsiai hüllők, madarak, rágcsálók, egy kisállat kereskedés. Tamás, az állatszelídítő megpróbálta elérni, hogy megérintsen egy pókot, ezzel legyőzve félelmét. Reszkető kézzel, sírva ért végül hozzá egy, a hallgatóság közül kiválasztott kézhez.

Hesna szerint mindig időt kell adnunk magunknak a félelmet követő reakció előtt, és annak is, hogy elfogadjuk: most félünk.

Azt gondoljuk, félni kell a félelemtől. Szerinte a félelem egy jó dolog, és nem véletlenül nem múlt el az evolúcióval. Élettanilag is szükségszerű, hogy túlélhessünk helyzeteket. A félelem segíthet, de csak akkor, ha elfogadjuk. Mert ha nem, gyakran cselekszünk pánikszerűen, agresszívan.

Mikor kint vagyunk terepen, nagyon stresszes, zúg az adrenalin, mindig meg kell oldani valamit, nincs idő sokszor, hogy tudatosuljanak dolgok. És mikor hazamentünk és leadtuk az anyagot, jött egy légüres tér. Minden súlytalannak tűnt. Nem tudatosult bennem, hogy poszttraumás stressz szindrómám van, vagy traumát kéne feldolgoznom. Volt, amikor napok alatt felszívódott, de olyan is volt, hetekig nem akartam emberekkel találkozni.

Kiderült, hogy Hesna számára sokkal félelmetesebb raftingolni, mint háborús övezetből tudósítani, és erről szól a könyv, beismeri, hogy ő igenis gyakran fél! Kicsit olyan volt, mint Malacka a Micimackóból. Elmondta hogy ő pici is, göndör is, és szeret félni. Hesna uralta a beszélgetést, de élt és sodort magával, fenntartotta a figyelmet beszédes, mosolygós stílusával.

A moderátor kiragadott részeket a könyvből, kíváncsi volt a miértekre, és úgy tűnt, a közönséggel is szeretné megosztani. Rákérdezett, hogy a komfortzónánkon belüli létezés hogyan függ össze a félelemérzéssel, és célja-e a könyvnek, hogy kimozdítson a komfortzónánkból?

Bizony nem burkolt célja, mint megtudtuk. Hesna szerint folyamatosan azt halljuk, hogy körülöttünk mennyi veszély van, a média is ezt erősíti. Ezért azt érezzük, hogy kapaszkodókat kell keresnünk, ami a biztonságot, az állandóságot jelenti, és minél inkább külső tényezőkben keressük ezt a biztonságot, annál elveszettebbnek fogjuk érezni magunkat, amikor elveszítjük a kontrollt. Pedig ez szükségszerű, mert nem tudjuk a változásokat megállítani, és ezért mindig azt fogjuk érezni, hogy csak sodródunk az eseményekkel.

/ Fotó: Szőke Tamara

Ezért csak akkor tudjuk a biztonságérzetünket megteremteni, ha belülről keressük, el kell kezdenünk elhinni magunkról, hogy bármilyen változás történik, jól fogunk reagálni. Úgy látja, hogy Amerikában sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek arra, hogy a gyerekeknek megtanítsák, amit elérnek, az az övék, és büszkék lehetnek rá. Szerinte Magyarország oktatási rendszerének köszönhető, hogy ez itt nem így működik. Nem arra neveljük a gyerekeket, hogy fontos a csapatmunka, de igenis legyél büszke magadra, téglaként építsd be az önbizalmadba. Ezeket a mintákat cipeljük magunkkal generációról generációra. Mantrákat hajtogatunk: „Mindenért keményen meg kell dolgozni.” Vagyis ha valamit erőfeszítés nélkül érsz el, az már nem is munka? Hiába keresel pénzt vele. Aztán meg már te sem hiszed el, hogy lehet olyan munkád, amit szeretsz. „Amit elkezdesz, csináld végig.” Hányszor halljuk ezt, és akkor az emberek beleragadnak olyan munkákba, élethelyzetekbe, amikből nem szállnak ki, mert azt nevelték beléjük, hogy márpedig izzadsággal végig kell vinni. Azért hogy elkerüljük a mélypontokat, megpróbálunk a langyosban maradni. Ezzel elkerüljük a mélységeket, de a magaslatokat is kiiktatjuk, és benne maradunk abban a kis körben, amiben eltáncolgathatunk úgy, hogy nem érünk a falakhoz, csak kérdés, hogy ennek van-e így értelme. A képességeinket csak úgy tesztelhetjük, ha elérjük azokat a falakat, és továbblépünk, szembesülünk a kudarcainkkal is, és abból tanulhatunk. Lévai szerint tradicionális kudarckerülő nemzet vagyunk.

Hesna szerint érdekes azzal is foglalkozni, hogy mennyire akarjuk befolyásolni, ami minket körbevesz. Rajzoljunk egy kört, abba még egyet, a külső körbe kerülnek azok a dolgok, amiket nem tudunk irányítani, és a belsőbe, amikre van ráhatásunk. A külső körben van az, hogy milyen idő lesz holnap, a terrorcselekmények, hogy mit mondanak rólunk, a belsőben az, hogy kivel barátkozunk, milyen munkát vállalunk, hova utazunk, honnan tájékozódunk. Amikor a félelmeinket belepakoljuk, érdekes megnézni, hogy melyik zsúfoltabb, és ez sokat elárul az emberről, hogy mire helyezi a fókuszt. Aki képes a belső körre koncentrálni, sokkal hatékonyabban tudja követni a saját értékeit. Érdekes, hogy ki mit, hova helyez.

A könyvben szó van egy halálraítélt férfiről, akit olyasvalamiért zártak be, amit nem ő követett el. Halálsoron volt, többször is kitűzték a kivégzésének napját. Azt mondanánk, hogy ez egy olyan élethelyzet, amire a rácsoknak azon az oldalán már nem tudsz hatni. Ő azt gondolta, hogy ezt a félelmet arra használja, hogy figyeljen. Így is tett, és látta, mi történik körülötte, mi az a kis rés, ahol még van egy kis szabadsága, és rájött, hogy az egyetlen dolog, hogy levelet írhat embereknek. Minden nap írt egyet valakinek a világban, segítséget kért, hogy a per újra felvételre kerüljön, és végül meghallotta valaki a hangját.

“A félelem üzemanyag, ami mindkét irányba elmozdíthat minket” – mondta. A félelem kihozhatja belőlünk a legjobbat és a legrosszabbat is.

Egy libanoni forgatás során egyik pillanatról a másikra vált az ünneplő tömegből dühösen tomboló tömeg, mert valakik azt mondták, hogy mi kémek vagyunk, akkoriban terjedt az, hogy az újságírók kémek, és a kamerákban GPS-t szereltek, amivel az ellenség beméri, hogy hova kell a bombát dobni, és a félelem olyan pánikot váltott ki, hogy meg akartak lincselni, el akarták venni a kamerákat.

Hesna ekkor tanult arról, hogy a félelem irracionális lépésekre késztethet. Jobb félni, mint megijedni? – mondta Hesna végszóként. A félelem tényleg jó dolog lehet, szerinte a szorongás és a félelem közé kell válaszvonalat húznunk. Az utóbbi egyenlő az előbbivel, csak megszorzott fantáziával. Az ijedtség is erre utalhat, amikor szorongunk, beindul a fantáziánk, és a réseket elkezdjük kitölteni. Ezért veszélyes, ha a félelemmel manipulálnak minket, ezekre az információrésekre játszanak rá, ezeket a réseket akarják kitölteni hamis információkkal. Sokszor észrevehetjük, hogy elkezdünk szorongani és félni valami meghatározhatatlan dologtól, és ebben az a pusztító, hogy ha félünk, mondjuk a pókoktól, akkor benne vagyunk egy helyzetben, amiben megerősíthetjük magunkat, de ha szorongunk, és nem tudjuk megfogni, hogy mitől, az szépen lassan felemészt.

Mikor másfél éve nekifogtam ennek a könyvnek, nem gondoltam, hogy ennyire aktuális lesz. Nagyon fontos, hogy ne hagyjuk, hogy a félelmeinkkel manipuláljanak minket, szerezzünk információkat, és ne hagyjuk, hogy mások töltsék ki azokat a réseket.

Izgalmas történetek és karakterek szerepelnek a könyvben, és mindez át van szőve pszichológiai, szociálpszichológiai szálakkal. Hesna megmutat technikákat, hogyan teremt az agyunk kontextust, és hogyan tudjuk ezt tudatosan befolyásolni. Ha más perspektívában tekintünk egy helyzetre, élettanilag befolyásolni tudjuk, hogy a kortizon mit csinál a szervezetünkben. Például vannak olyan hatalmi pózok, amik tesztoszteront termelnek. Vannak kísérletek, azt mondják, ha szeretnénk a főnökünkkel beszélni, és előtte bemegyünk a mosdóba, felveszünk néhány percre egy hatalmi pózt, mondjuk terpeszállás, csípőre tett kéz, ez állítólag olyan tesztoszteron mennyiséget termel, hogy ezáltal tényleg hatékonyabban tudunk fellépni, és csökkenthetjük a szorongásunkat. Egy próbát megér!

Kezdőlap > Uncategorized > Hesna: Félni vagy nem félni?

A szerk. ajánlása

A hónap legnépszerűbb cikkei

Top sztorik a rovatból