Oláh Norbert festő 26 évesen megkapta a Gruber-Béla díjat festőművészeti munkájáért, legutóbb a Roma Büszkeség Napja 1956-os forradalmár pólóit tervezte, és még számos projekten dolgozik. Eddigi pályájáról, sikereiről, küzdelmeiről beszélgettünk vele.
ContextUs.hu: Mesélj nekem egy kicsit arról, hogy miért kezdett el érdekelni a festészet!
Nem tudom, de még a szüleim sem tudják megmondani a legkorábbi időpontot, amikor engem ez elkezdett érdekelni. Szerintem ez egy véletlenszerű dolog – sem naiv, sem szakmai tudásom nincs arról, hogy pontosan hogyan mennek ezek a dolgok, nálam csak egyszerűen nem következett be az a “rajztörésnek” nevezett esemény, amit az iskola szokott a legtöbb gyereknél okozni. Nem szoktam azt mondani, hogy pici koromtól úgy gondoltam, hogy festőművész leszek, mert ez elég általános beszéd művészkörökben.
ContextUs.hu: Mit szóltak hozzá a szüleid, amikor ahelyett, hogy szakiskolába mentél volna, és lett volna egy jó, kétkezi szakmád, a művészet felé fordultál?
Mindig támogatták. Az elején, amikor középiskolába mentem, pontosan értették, hogy nekem ez miért fontos. Tudták, hogy ez hozzám tartozik, és az identitásom része már nagyon pici koromtól (én voltam
a Norbika, aki szépen rajzol.
Picit nyilván aggódtak, és most már, hogy befejeztem az egyetemet, egyre inkább úgy érzem, hogy ez nagyon megalapozott volt. Egy szülő a gyerekével kapcsolatban mindig arra gondol, hogy miképp fog megélni és boldogulni. Szerették volna – nagyon finoman és illedelmesen, egyáltalán nem erőszakosan –, ha valami rendes szakmám lesz. De akkor és azóta is egyre jobban értékelik a festészetet.
ContextUs.hu: Beigazolódott a gyanújuk, vagy meg tudsz megélni a kortárs festészetből?
Nem, de hát ki tud megélni? Magyarországon nagyon-nagyon kevés olyan ember van, aki megél belőle, és ők is inkább a külföldi piacra termelnek – szó szerint termelnek.
ContextUs.hu: Miért van ez így?
Senki se tudja igazából, hogy miért van ebben az állapotban a képzős piac. Van, aki úgy véli, hogy azért, mert Magyarországon annyi mindennel lehet pénzt mosni, hogy fölösleges a művészettel szórakozni. Nem hiszem, hogy kevés tehetséges ember lenne, mert igenis sok van. Az nyilvánvalóan érezhető, hogy itt összességében picit más a hangulat, más a trend, mint Nyugat-Európában. Posztmodern utáni időket élünk, senki nem tudja megállapítani, hogy mi és miért történik éppen most. Reménytelennek látom, hogy ez megváltozzon, és nem is készültem arra soha, hogy a festészetből fogok megélni. De arra számítok, hogy ebben a szakmában mozogva találok olyan lehetőséget, amellyel megteremthetem az egzisztenciámat – és nem hiszem, hogy ez primer módon a festményeladás lenne.
ContextUs.hu: Mivel kísérletezel most? Van olyan tematika, amely alapján festesz?
A nyolcadik kerületben élek már néhány éve. Lenyűgöz ez a városrész. Rengeteg ötletem van arra, hogyan lehetne ezt a témát megközelíteni. Elképesztő az építészete, az itt élő nagyon különböző emberek, a „nyócker” mítosz és történelem, az éppen zajló dzsentrifikáció, és persze rengeteg személyes történet. Ehhez kell egy kis idő, hogy rendszerbe szedjem. Egyelőre billiárdgolyókként pattognak összevissza a gondolatok. Az is lehet, hogy azok a dolgok, amiket látok, nem is nyolcker’ specifikusak, csak itt szembesülök velük, mert itt töltöm időm nagy részét, itt élek. Ilyenek a melósok, az építkezésen dolgozó emberek is. Az egyik legújabb képemen, a Tízezredik cigiszüneten például egyszerre van egy személyes és egy általános állítás. A képen apám, valamint az egyik munkatársa és barátja szerepel. Ez egy kettős portré, egy pillanatkép az ő jellemükről, kiemelve jellegzetes gesztusaikat. Aki ismeri őket, ráismer a mozdulatukra. De szól a kép általában a melósokról is. Tízezer cigiszünet az harminc év kemény meló, körülbelül. Bádogosok, tetőn vannak, ugyanakkor a földön ülnek. A háttérben kémények, a cigi füstje az életük. Na, valami ilyesmit akarok festeni a többi vászonra is.
ContextUs.hu: Mi foglalkoztat még a festészeten kívül, milyen jelenleg is futó projekteken dolgozol?
Jelenleg egyetlen egyen, az pedig egy építkezés, ahol segédmunkás vagyok (nevet). Ennek az egyik oka nyilván kényszer, de ettől függetlenül egy csomó minden mással foglalkozhat egy pályakezdő, aki végzettségének megfelelő állást nem talál. Érezhetem azt, hogy a festészeten belül egy versenyképes figura vagyok, ha önmagában a festészet nem az. Sok ilyen szakmát tudok mondani, és ebben a környezetben egyáltalán nem meglepő, ha valaki vendéglátásban helyezkedik el vagy pultozik: ez teljesen általános. Erre az időre azt választottam, hogy
építkezésre megyek a pultozás helyett, mivel a jelenlegi témám, amivel foglalkozni akarok, ezzel kapcsolatos: a melósok élete.
Munkáscsaládból származom, a faterom ács-asztalos, anyukám gyári munkás, és nagyon sok bűze és bája van ennek az életnek. Érzek egyfajta romantikát a melós életvitel iránt, amikor bámuljuk és utána fütyülünk az utcán a csajoknak, s az is hozzátartozik, hogy az emberek olyat csinálnak, amit tényleg meg kell tanulni. Látszik rajta, hogy valaki jól vagy rosszul végzi, nem mint egy művész vagy bölcsész munkája, hanem kézzelfogható, racionális: tudsz vagy nem tudsz glettelni….
ContextUs.hu: Nem félsz attól, hogy emiatt ki fogsz égni, vagy elveszted az inspirációdat?
Nem, mert huszonhat éves leszek, és szerintem egy aktív művész nem fél attól hogy kiég, legfeljebb attól, hogy ellustul. Nem hiszem, hogy lesz olyan, hogy „jaj mit fessek”. Eddig se történt ilyen, maximum rossz ötletek jutnak eszembe. Mikor dolgozom, akkor szokott lenni néhány hónapos szünet, amikor nem csinálok semmit – ez alkat kérdése, utána általában jön egy váltás, és úgy érzem, egy darabig nem fogok kifogyni az ötletekből. Az egyetem alatt készítettem körülbelül 300-400 rajzot és festményt, viszont ebből, amit szívesen megmutatok, az körülbelül harminc. Néhányat azért nem mutatok meg, mert azt hiszem, hogy nem jó, egyeseket pedig nem időszerű elővenni, mert most épp nem abban a formámban vagyok, amivel ezt folytatni lehet. Egyébként sem gondolom, hogy mindenáron erőltetni kell az egyetemi időszak alatt elkészített összes munkát.
ContextUs.hu: Úgy tűnik, hogy kritikus vagy magaddal szemben, viszont úgy gondolom, mindenki saját magának a legnagyobb kritikusa. Te kitől fogadod el a véleményeket?
Az egyetemi évek (Magyar Képzőművészeti Egyetem – a szerk. ) alatti a mestereimtől, Radák Esztertől és Udvardy Emesétől, de nekik ez is a becsületes munkájuk, hogy azzal a huszoniksz művészpalántával foglalkozzanak, akik épp aktív hallgatók. Az a szerencsém, hogy az elmúlt évek alatt sikerült mély baráti, érzelmi és szakmai/kollegiális viszonyt kialakítanom 4-5 festővel, akikkel időnként tudok találkozni, festészetről, művészetről beszélgetni. Amikor bizonytalan vagyok, vagy bizonytalanul hozok ítéletet egy művel kapcsolatban, akkor ezeknek az embereknek a véleménye befolyásol. Velük kapcsolatban érzem sokszor a szakmai irigységet, ami szerintem nem rossz, ha az ember jól kezeli. Le szoktam tagadni, de van, amikor elkerülhetetlen, hogy beismerjem, hogy úgy érzek,
a fene egyen meg, hogy mit hoztál össze.
Ezeknél az embereknél gyakran érzek ilyesmit, ez az alapja annak is, hogy szakmailag ennyire megbízom bennük, emberileg pedig nyilván azért, mert ők a barátaim is. Úgy érzem, ez a kapcsolat meg fog maradni az elkövetkezendő – remélhetőleg – sok évben is. Nem érzem magam egyedül.
Contextus.hu: Barátaid, Dóra Ádám és Merényi Dávid közösen festenek jelenleg. Te hogyan érzed, elképzelhető, hogy a jövőben te is csatlakozol egy festőművészhez, s egy olyan tematikát boncolgattok, amelyben ketten festetek?
Nem terveztem ilyet, és más se szólt nekem, de nyitott vagyok. Festeni nem könnyű mással (egyedül sem), főleg, ha az programszerű, nem „csak” valami kísérleti vagy „buli” alkalom. Épp, ezért tudom Dávidot és Ádit nagyon tisztelni ezért.
ContextUs.hu: Fiatalabb korodban volt problémád a roma származásod miatt?
Egerbe jártam középiskolába, animációt tanultam, nagyon jó fej tanárok vettek körbe. Balhés gyerekként mindig valami rosszat csináltam, de szerettek, mert mindig ügyesen alakítottam a dolgaimat. Ezt a viselkedést elég gyakran az okozta, hogy rosszul kezeltem a cigányozást, és a rasszista beszólásokat – de sokszor az én infantilis hozzáállásomon is múlt. Most, hogy eltelt azóta tíz év, jelenleg nem tudok haragudni egy 15 éves gyerekre, aki rossz környezetben nőtt fel, buta mintákat, téves példaképeket, “hősöket” követ. Ezt az oktatási rendszer hibájának rovom fel. Hátrány emiatt nem ért, mert a tanulásban nem gátoltak, a tanáraim a balhés gyerek mellett észrevették, miket rajzolok, festek, milyenek az animációim, ismertek engem, tudták, hogy milyen terveim vannak. Utolsó évben nyilvánvaló volt, hogy egyetemre szeretnék menni. Óriási visszhangja volt az iskolában annak, hogy elsőre bekerültem a Magyar Képzőművészeti Egyetemre, nagy dolognak számított, mert a művészeti életben ez még mindig az elitképzés. Azok a tanárok nélkül, akik ott tanítottak, nem lettem volna elég felkészült.
Contextus.hu: Az Indexen és a Roma Sajtóközpont weboldalán láthattunk egy videót, ami azt igyekszik bemutatni, hogy ha roma vagy és egy biciklit fűrészelsz, nagyobb eséllyel hívnak rendőrséget, mint egy nem roma társadra, esetleg egy nőre. Milyen tapasztalataid voltak az alapvető tények mellett?
Ez egy egyszeri alkalom volt, így ha szigorúan tudományosan nézzük, akkor úgy lehetne a kísérletből igazi konzekvenciát levonni, ha sokszor megismételjük és statisztikát meg ehhez hasonlókat gyártunk. De én ehhez nem nagyon értek, meg nem is ez volt a lényeg. Rendőrökkel jó régóta van közvetlen tapasztalatom. Nem, nem vagyok bűnöző, soha nem voltam büntetve. De volt már részem legalább száz igazoltatásban olykor motozással, kar hátra csavarással egybekötve. Mondjuk nagy is a pofám. Meg szoktam kérdezni, hogy mennyit járnak könyvtárba, meg hasonlókat. De ez meg részemről általánosítás. A forgatásnál az alapsztori az volt, hogy Áron, Réka és én fűrészeljük a biciklilakatot fényes nappal, baromi forgalmas helyen, ahol mindenki lát (mint általában, ahogy tolvajok csinálják!!!), és a kérdés az, hogy a járókelő lopást vagy kulcselhagyást feltételez. Na, hozzám kétszer hívtak rendőrt, ebből az egyik az volt, aki a közelben igazoltatott, és előre szóltunk neki, hogy forgatni fogunk (könyvtár!!!) Egy férfi (amúgy roma srác), aki biztiőrködött a metrónál, jött oda, hogy:
Mi van, elhagytad a kulcsod? Bocs, csak az emberek már többször szóltak, hogy lopod, de gondoltam, hogy nem fényes nappal tennéd ezt pont itt.
Szóval a videó célja inkább az volt, hogy a járókelők reakcióit teszteljék, mennyire és hogyan mennek bele egy ilyen konfliktus helyzetbe. Egyébként izgalmas volt maga a szitu és amúgy is szívesen dolgozok együtt bármikor az RSK-val.
ContextUs.hu: Ért a roma származásodból fakadó atrocitások után bárkit is meglepetés, amikor megkaptad a Gruber Béla-díjat?
Nem számítottam rá, reménykedtem benne. Ez az a pont, ahol nem szeretem eljátszani a szerénykedő majmot. Örülök neki, hogy megkaptam ezt a díjat, és hogy úgy kerültem el a Képzőművészeti Egyetemről, hogy nem csak egy jeles diplomát szereztem, hanem még azon felül is valami elismerést is. Jó érzés, és óriási megtiszteltetés, amit érzek. Azt biztosan meglepte, aki korábban lenézett.
| Az 1956-os forradalom és szabadság harc hatvanéves évfordulója alkalmából Oláh Norbert a Roma Sajtóközpont számára készített pólóiról, illetve korábbi munkáiról mesélt: |
| A Roma Sajtóközpont nevében nem beszélhetek, de azért elég evidens volt hogy engem fognak felkérni a dizájnok elkészítésére. Nagyjából két évvel ezelőtt ismertem meg a társaságot, az első Roma Nap teljes arculattervét én készítettem el, és ez már a második alkalom, hogy pólókat terveztem nekik.
Mindig felmerül a hős-tematika a fiatal generáció miatt. Sok gyerek rossz mintát lát, rossz helyről inspirálódik, hamis példaképekkel találkozik, ezért a hős tematika nagyon-nagyon fontos. Így amikor a Roma Sajtóközpont fennállásának huszadik évfordulóját ünnepelte, akkor megkértek, hogy tervezzek nekik hős-pólókat. Roma szuperhősöket rajzoltam, akik létező személyek voltak, csak picit “mutánsok”. Ha már azok, az X-Men rímel erre az egész rasszista problémára, kirekesztésre – ott fel van erősítve, nem más bőrszín, hanem különleges képességek. Mikor Setét Jenőék elkezdték szervezni az idei Roma Büszkeség Napját, akkor felmerült, hogy legyenek ‘56-os hősök is a pólón, többek közt Dandos Gyula, Szabó Ilonka “Kócos”, Hrozova Erzsébet, és Csányi Sándor. Szabó Ilonka “Kócos” például egy ötvenhatos forradalmár volt, akit 17 éves korában, 4 hónapos terhesként harcolt csapatvezetőként. A Corvin-negyednél lőtték le, jelenleg ott található a kis domborműve és emléktáblája. Azért tartom jó ötletnek a pólókat, mert tökéletes arra, hogy emblematizálja ezeket az alakokat. A testünk egy potenciális hirdetőfelület, amit magamra veszek, azt jó esetben megválogatom, és ezzel sok mindent kifejezek – az öltözködésem az identitásom része. Nem a ruha teszi az embert, mondják, de ez sok esetben nem így van. Ez nem olyan minősítés, hogy jó vagy rossz az ember, hanem kifejezhet gondolkodásmódot, eszmét, szubkultúrához, zenei irányzathoz való tartozást. Erre jó, hogyha az ember a Roma Büszkeség Napján felvesz egy ilyen pólót, amin ‘56-os roma hősök vannak; ezzel magáról is állít valamit, és a környezetével is tudatja ezt.  
|
Néhány festmény Oláh Norberttől:
