Menekülés a posztszovjetizmusból

Menekülés a posztszovjetizmusból

Minden egykori szovjet ország egyfajta dilettantizmussal és identitászavarral küzd. A nyugat és kelet örök szellemi, néhol fizikai összecsapása az eltelt harminc év során most domborodik ki leginkább. Féltő tekintetünket nyugodtan emelhetjük Ukrajnára. Mert Ukrajna maga a permanens forradalom.

A permanens forradalom szerint kell egy polgári demokratikus forradalom ahhoz, hogy később megalakulhasson a szocializmus. Olyan, mintha mi, a volt szovjet tagországok, egy köztes állapotba ragadtunk volna bele. Ukrajna erre a legkiválóbb példa. Az eltelt három évtizedben a káosz és a kilátástalanság olyannyira az ország részévé vált, hogy a nyomor kollektív lelkiállapottá lett. A posztszovjet identitáskeresés egybeesik a technológiai forradalommal, ami által megszületett egy új művészgeneráció.

Nem engednek Putyinnak

A Ludwig Múzeum új kiállítása, a Permanens forradalom. Mai ukrán képzőművészet ezt a művészgenerációt kovácsolja össze. A 38 alkotó fotója, festménye, videóinstallációja, rajza és szobra a posztmodern hidegháborúban keletkezett, nyers elevenséget tárja elénk. Ukrajna minduntalan küzdelme az orosz agresszió, a szakadárok, illetve saját démonai ellen a leghúsbavágóbb módon tükröződik ki az alkotásokból. A kétségbeesés ugyanakkor valami hihetetlen vitalitássá növi ki magát, és valamennyi kiállított mű bátorságról, emberségességről állít példát.

/ Fotó: Szentpéteri Izabella

Olyan, mintha azt üzennék: nem törünk meg, nem leszünk a tiétek, Ukrajna él és élni fog, nem leszünk Oroszország rabja. A nyugati identitás, az európaiság, a demokráciára való éhség leginkább Darja Kolcova Demarkáció printjében érezhető. Láthatjuk az ukrán alkotmányt, amit megannyi fekete sáv díszit. Kolcova áthúzta feketével az alkotmány azon részeit, amit a Janukovics-kormány megsértett, figyelmen kívül hagyott. Az igazság, a szólásszabadság pedig absztraktciókká váltak, mert a jogsértések kilúgosították ezen értékeket.

Telefonbeszélgetések egy temetőből

Alevtyina Kahidze immáron négy éve csak telefonon keresztül van kapcsolatban édesanyjával, mert a szülő a megszállt donyecki Zsdanyivkában ragadt, ahol csak a helyi temetőben van térerő, az anya mindig onnan telefonál lányának, hogy elmondja, még életben van.  Az installáció négy évet ölel fel, leginkább gyermekded rajzokból áll, mely valószínűleg pont az elementáris anyahiányt hivatott kifejezni, ami Kahidze részévé vált, illetvepropagandaanyagokból. A Donyecki Népköztársaság szánalmas szórólapjai gaznövényeket rejtő üvegbúrákat fednek el. Ezzel szimbolizálva a burjánzó erőszakot, önkényességet és méltánytalanságokat.

/ Fotó: Szentpéteri Izabella

Az a bizonyos tapéta

Zsanna Kadirova cím nélküli installációja a megcsonkított ukrajnai térképet ábrázolja, amiből egy darab hiányzik, s a földön hever. A kitört darab a Krím-félszigetet ábrázolja, valamint a 3D-s térképen a repedések hivatottak szimbolizálni a Szovjetunió felbomlását. A térkép egyik oldalán egy gyár téglafala látható, nem véletlenül, hiszen a gyárak, a szovjet extenzív termelés szimbolúmaivá váltak. Ha cinikus akarnék lenni azt mondanám: szovjet gyárizmus. A térkép másik oldalán a szocializmus tipikus, virágmintás tapétája látható, ami már ránézésre is a kelet-európaiság megtestesítője számomra. A kényelmetlen, kietlen érzés, amikor panelekből bámul ki az ember, kopott fákra, elhagyatott gyárakra, szürkeséget érez a szívébenNekem egyből ez ugrott be a tapéta láttán.

Éreztem, hogy a csontomig hatol a benyomás. Mintha választani kéne: szovjet virágmintás tapéta vagy ikeás függöny.

Bármennyire ódzkodik is az ember a kommersz dolgoktól, inkább ikeás függöny, mint szovjet tapéta. De ha már a silány dolgokról beszélünk, akkor ott a híres – kommersz vodka. Minek a hanyatló nyugat, ha a volt szovjet államok féldecis országokká is válhatnak, ugye? Bár, szerintem ez a 38 művész örülne, ha ikeás függönyökből csinálhatna installációt és nem fekete köpenyekből, terepmintás harci overálokból. Reméljük, egyszer a helyes történelmi emlékezés és a jó ízlés kitörli ezt a tapétát az életünkből.

/ Fotó: Szentpéteri Izabella

A perverz bohóc cirkuszt kiált

A már elhunyt Sztasz Voljazlovszkij hímzéses vászoninstallációja az egyik legkifejezőbb alkotás a kiállítás palettáján. Egyszerre eleveníti meg a szovjet bizarrt és kelti életre a krími borzadalmakat. A hibrid háború ironikus ábrázolásaként Jurij Kuklacsovot, a szovjet szórakoztatóipar bóhocát, egyben a macskaszínház alapítóját láthatjuk. Ő vált a perverzió, a mániákusság megtestesítőjévé a posztszovjet tömegkultúrában. Ironikus módon többször megvádolták azzal, hogy kegyetlenül bánik az állatokkal. A vásznon a következő felirat áll:

eljött hozzánk az orosz cirkusz

Ez valószínűleg a trollkodó orosz hadsegeregre értendő és arra, ahogy elfoglalták a donyecki és luganszki területek egy részét 2014-ben. Kuklacsov perverz, bugyuta vigyorgása növeli az emberben a szorongást. Egy Coca-Cola logó és üveg is van a vásznon, ami talán a szovjet anti-konzum magatartást szimbolizálja, a hamis erkölcsöt.

/ Fotó: Szentpéteri Izabella

Ukrajna nem egy álhír

A kiállítás olyan tömör, mégis informatív, hogy többet megtudhatunk az ukrán huszonegyedik századi történelemről, mint akármelyik tankönyvből. Olyan grafikát is láthatunk, ami a legkülönbözőbb transzparenseket ábrázolja, a forradalom idejéről. Ukránul és angolul is elolvashatjuk a szövegeket.

Az ,,igényünk van az engesztelő áldozatra”, „Ukrajna Európa”, „Az üzlet számára akadályok nélkül” plakátok a legbeszédesebbek.

Az ukránok nagy része szenved, mégis küzd, mert nem a gyökértelen posztszovjetizmushoz, hanem az egészséges hazaszeretethez, Európához akar tartozni. Ellenáll az orosz megszállásnak, a putyini befolyásnak, s a művészek beintenek Putyin szovjet álmainak. Az ő nagy vágya ugyanis az, hogy újra alapítsa a Szovjetuniót. Számomra különösen keresű volt elmélyedni némelyik műalkotásban. Nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy míg mi, magyarok Putyinhoz dörgölőzünk, addig a szomszédban küzdenek az ő elnyomása ellen. Ki tudja. Lehet, hogy mi már rég túl vagyunk a holtponton. Hiszen az ukránok az orosz befolyás ellen küzdenek, ezért volt a forradalom.

Mi azonban nem küzdöttünk, nem harcoltunk, mi lefüküdtünk a Sputnik News álhíreinek, ami kicsit olyan, mintha Ukrajnát is elárultuk volna. Abban az esetben, ha nem hátrálnánk ki, legalább nézzük meg a Permanens forradalom-kiállítást. Szappan szobrokban rabláncok, bundaösvény, ami lerombolja az intim tereinket, renegát ukrán nagymama, ahogy reszeli a talpáról a bőrkeményedést – ez maradt. Ez az ukránok élete. Végtelen szomorúság az idősek szemeiben, düh a fiatalokéban. Egy jobb sorsra érdemes ország töredékeit tekinthetjük meg a Ludwig Múzeumban.

/ Fotó: Szentpéteri Izabella

 Elszomorító, ugyanakkor elgondolkodtató az ukrán tárlat. Elvégre nem a napsütést keresi az ember a művészetben, hanem a mindennapok kérdéseinek válaszait. Ha más nem is, vígasztal a tudat, hogy Ukrajnában van egy ember, akinek feltett szándéka, hogy a művészetet életben tartsa, terjessze. A művészek, és a Zenko Foundation is külön köszönetet érdemel, főleg magyar perspektívából. Legyen a kiállítás a szemünk és az agyunk. Mert mi ikeás függönyt akarunk a nappalinkba, nem szovjet virágmintás tapétát. Ez a kiállítás lényege.

A Permanens forradalom című kiállítás megtekinthető a Luwdig Múzeumban 2018.04.06 és 2018.06.24 között.

Kezdőlap > Uncategorized > Menekülés a posztszovjetizmusból

A szerk. ajánlása

A hónap legnépszerűbb cikkei

Top sztorik a rovatból