Pál Dániel Levente író, költő, műfordító közel egy évtizede él Budapest nyolcadik kerületében. Az itt összegyűlt élményeit rövid novellák formájában először a Facebookon, majd kötetben osztotta meg, mely idén jelent meg Az Úr Nyolcadik Kerülete címmel.
ContextUs: Mióta élsz itt, a nyolcadik kerületben? Egyáltalán: miért költöztél ide?
Körülbelül tíz éve költöztem ide, vagyis nyolc éve, mindig nyolc éve, most már ez így is fog maradni. Előtte különböző albérletekben hányódtam. Akkor úgy gondoltam, érjen ez véget, szerettem volna egy saját lakást. Legyen kvázi belvárosi, éjjel, ha berúgok, haza tudjak jönni, jó legyen a közlekedés, közel legyen minden, és legyen viszonylag olcsó is – tehát praktikus megfontolások vezettek.
ContextUs: Mi volt a prekoncepciód a nyolcról?
Van egy aranyos történet gyerekkoromból, amikor villamosoztunk és átmentünk a Rákóczi téren. Mindenki tudta, hogy a Rákóczi tér egyenlő a kurvákkal. Öcsémmel kíváncsian nézegettük, milyenek, de a szüleink állandóan befogták a szemünket, ezt a gyerek inkább ne nézegesse.
Aztán van egy tördelő, akivel együtt dolgoztunk, és feljártam hozzá. Ez valamikor a kétezres évek elején volt. Meglehetősen sokat dolgoztunk éjszaka, és kijártunk gyrosért a körútra.
Akkor még megvolt az a feeling, hogy úgy pár árnyalattal sötétebbek az utcák.
Ő egy azóta lebontott házban lakott, két transzvesztitával a szomszédban, róluk készült egy portréfilm is – nagyon meglepődtem, amikor egy dokumentumfilm-fesztiválon szembejöttek.
Aztán snitt, máshol laktam, de a beköltözés egyik első jelenete is vicces volt. Már megvolt a lakás, vittük át a cókmókot, éppen a számítógépemet meg nagy monitoromat szállítottuk át, amikor azt láttuk, hogy a ház kapujában – ahogy azt az egyik novellában, a Harcosok klubjaiban meg is írtam – fiatalok verték egymást. Egy részük körben állt, ketten meg csépelték egymást. Majd csere, és folytatták. Nem balhéztak, a filmet utánozták. December volt, esett a hó, anyámmal ültünk a kocsiban, néztük, kimentem két kávéért az egyik kisboltba, és így ültünk tovább körülbelül egy órán keresztül. Visszafordulni nem akartunk, de nem igazán éreztük azt sem, hogy nekünk feltétlenül át kellene mennünk ezen a társaságon, más út pedig nem volt.
ContextUs: Az elejétől megihletett a nyolcadik kerület, vagy közben jött az indíttatás, hogy írj róla?
Nekem megjelent már akkor három verseskötetem, nem is nagyon akartam egy-két novellán kívül prózát írni. Ezt igazából a véletlen szülte, és az, hogy elkezdtem posztolgatni pici történeteket a Facebookra, akkor még csak a saját falamra. Aztán egyre többen írták, hogy ezeket szedjem össze, ezekből írjak egy könyvet, mert jobbak, mint a verseim. Nem lehetett mit tenni.
ContextUs: Abban az értelemben nyers a megfogalmazása a kötetnek, hogy a történetek szereplőinek mondatai mintha „itt és most” lennének rögzítve. Gondolok itt például a gyerekek beszédhibáira, az obszcenitásra vagy a PC kérdésekre. Ezek a megnyilvánulások adják az egész mű velejét. Hogyan álltál ehhez, és hogyan dolgoztál ezekkel a szövegekkel?
Először is, a Facebook nagyon jó terep volt arra, hogy kísérletezzek. A visszaigazolások, lájkok, hozzászólások, privát üzenetek, egyéb feedbackek vezették a kezem, amikor kerestem a prózahangomat.
Ilyen volt az is, hogy poénból felraktam pár írást a Pesten Hallottam Facebook-csoportba is. Ez egy egészen más közeg, nyílt csoport, sok százezer taggal, közvetlen olvasatokkal, nyers valóság-referencialitással.
Volt olyan bejegyzésem, ami több mint tízezer lájkot és több száz kommentet kapott, egymás torkának eső vita volt alatta. Ez egy nagyon érdekes játék, és hasznos tapasztalat volt, ilyenhez egy író általában nem jut.
ContextUs: Akkor nem csak egy szűk kultúrréteg reagált rá…
Az volt a célom, hogy ne olyan irodalmi művet írjak, amit nehéz olvasni – arra például ott vannak a verseim. Ne csak olyan emberek olvassanak, akik egyébként is szoktak olvasni, hanem olyanok is, akik talán egyáltalán nem, de szépirodalmat semmiképpen! Nem akartam, hogy bármi olyan maradjon benne, ami öncélú vagy „irodalmárkodás”. Nagyon melós volt, hogy levetkőzzek bizonyos egyetemen tanult formákat vagy a legtöbb kortársamnál önkéntelenül megjelenő nyelvi vagy esztétikai normát. Ahol ilyen maradt a könyvben, azok szerintem a sikerületlenebb részei.
Mókás volt az is, hogy a Facebookon, főleg a Pesten hallottam csoportban többször megdicsértek, hogy milyen szépen fogalmazok, mások meg azt tanácsolták, hogy írnom kéne, ha ilyen jól írok.
Lapítottam, nem lepleztem le magam. De sok esetben rá is mutattak olyan rétegekre, amik nekem nem tűntek fel, nagyon sokat tanultam ezekből.
Amikor összegyűjtöttem a szövegeket egy mappába, körülbelül egyben volt a kézirat, akkor már könyvben kellett gondolkodnom, és meg kellett hoznom olyan általános döntéseket, amelyek mentén egységesre stilizáltam az egészet. Ilyen döntés volt például a PC nyelvhasználat is, végül azt választottam, hogy nem fekszem alá a kordivatnak, hanem mindent a nevén fogok nevezni, és kész. A megszólalásoknál is ugyanez volt a helyzet; egy olyan beszélt nyelvet szerettem volna használni, a szereplőim szájába adni, ami egyrészt a sajátjuk, másrészt pedig nyomtatásban is működik – rossz választás lett volna az az irány, hogyha kvázi olvashatatlan a végeredmény.
ContextUs: Nem akartál paródiát készíteni belőle.
Az nagyon félrevitte, megzavarta volna. Mindent a legegyszerűbb köznyelven fogalmazva, esetleg egy-két gyerekhangot vagy akcentust visszaadva, esetleg sajátos szófordulatot beemelve írtam le. Ami engem izgat, az a gondolkodás módja, a szavak sorrendje, a mondatok felépítése, és az, hogy ebből jelenjen meg valakinek a milyensége.
ContextUs: Olvashatunk is egy részt ennek kapcsán, ahol elkezdted leírni – úgymond – selypítve, aztán jelezted, hogy az olvashatóság miatt beszédhiba nélkül folytatod.
Az egy poén, hogy az olvasó lehetőleg azt a szöveget olvastassa föl a gyermekével. Ha így tesz, úgy üt igazán a szöveg.
ContextUs: A hangulat, a környezet, az érzékszervre ható élmények ellenben nagyon is kimunkáltak. Mintha a „proliságot” a környezet érzékeny leírásával ellensúlyoznád. Tudatosan bántál ezekkel az arányokkal?
Igen, ez teljesen szándékos volt. A kedvenc íróim is mind ehhez hasonló dolgokat csináltak, mint például a mexikói Juan Rulfo vagy a lengyel Jerzy Kosinski. Kemény világot mutatnak be minimalista, realista, naturalista módon, de nem feledkeznek meg arról, hogy beemeljék a költőiséget is a nyelvbe.
ContextUs: Úgy nagyon dokumentarista lett volna?
Igen, nem akartam arra elvinni a kötetet. Én költőként kezdtem, nem szerettem volna azokról a tapasztalataimról lemondani.
ContextUs: A kis történetek nagyon szórakoztatóak, leírják az itteni mindennapokat. Olykor öt-hatsoros szatirikus sztorikba bele van ágyazva egy egész élet bölcsessége vagy tragédiája. Volt ilyen szándékod, hogy meglepd, megrendítsd az olvasót?
Ilyen szándékom akkor szokott lenni, ha ezzel fellépek. Ott a hatásra játszom rá. Írásban nem, ott az vitt, hogy éppen annyi legyen, mint amennyi az a történet. Ha egy sztori csak hat sor, akkor hat sor. Ez nem egy örkényi egyperces – ezek „csak” ennyire rövid történetek. Túl lehetne írni, feldúsítani, de nem érdemes, engem az nem izgat. Nem az a fajta minimalizmus érdekel, mint amit Hemingway művelt, aki – leegyszerűsítve – nagyon lecsupaszított mindent, hanem az, hogy csak addig beszéljek, amíg van a beszédemnek érdemi tartalma – már ha ez minimalizmus… Amikor megjelent a könyv, sokan jeleztek vissza a „csak még egyet elolvasok” élményt. Bevallom, erre én nem gondoltam, de nagyon tetszett, tényleg így működik.
ContextUs: A tapasztalatokon, élményeken kívül honnan inspirálódtál?
Csomó könyvet, cikket, tanulmányt, mélyinterjút, interjúköteteket elolvastam a kerületről – szociológiát, régi újságokat és folyóiratokat. Ezek néha beszivárognak a szövegekbe, a folytatásban majd valamivel nagyobb teret kapnak.
ContextUs: Rengeteg helyen olvastam/hallottam, hogy szociográfia, folklór témájú műnek van titulálva Az Úr Nyolcadik Kerülete. Az emberi élet, egzisztencia problémái történetről történetre felvetődnek, de nem érzem, hogy egy adott társadalmi vagy kulturális problematikára lenne felfűzve. Hogyan gondolsz erre a műfaji meghatározásra?
Első ránézésre szociográfia, persze: „Ismerd meg a nyolckert, ilyenek itt az emberek”! De a legtöbb esetben, amikor lehetőség kínálkozott rá, szerettem volna az emberről – úgy általában – mondani valamit.
Az Úr Nyolcadik Kerülete így nem csak a Józsefvárost jelenti, hanem minden olyan helyet, ahol nagyon sokféle ember él szűken összezárva, minden nagyvárosban van ilyen.
Engem külföldön is ezek a városrészek izgatnak, nem a skanzenizált óvárosok, a tipp-topp belvárosok vagy a letisztult kertvárosok. Meg érted, a Trainspotting című filmet sem szociográfiaként nézed a kilencvenes évek Edinburgh-jának drogos fiataljairól, hanem ettől azonnal el tudsz vonatkoztatni. Így lesz több ez a film, mint a közeg ábrázolása, így lesz egyáltalán film. Aztán meg ott van az is, hogy a nagy műveknek mindig az emberről van mondanivalójuk, ennek a kísértésnek pedig roppant nehéz ellenállni, én is kerestem azokat az átjárókat, hogy errefelé vigyem Az Úr Nyolcadik Kerületét.
ContextUs: A történetekből sok esetben asszociálhatunk társadalmi vagy aktuálpolitikai kérdésekre, mert a politikai közbeszéd is hangos az ilyen reflexióktól. Gondoltál arra, hogy ilyen hangokat direktben megfogalmazz?
Néha beszivárog, de én szépirodalmi művet akartam létrehozni, nem pedig egy morális vagy mit tudom én, milyen állásfoglalást tenni valamilyen kérdésben, valamilyen vélemény mellett vagy ellen. Szerintem ez a fajta didaktikusság nem feladata egy irodalmi műnek, legalábbis nem nekem való. Az emberek érdekelnek, akik egy város szövetében élnek, és a maguk módján reagálnak rá. Ha épp parlamenti vagy helyhatósági választások vannak, akkor épp arra.
ContextUs: Stílusosan nyolc részre osztottad a könyvet. Miért épp e témaköröket választottad?
Nyilván nyolcra osztottam, ez egy ziccer, adta magát. Azon viszont rengeteget agyaltam, hogy mi legyen ez a nyolc, hogyan épüljön fel a kötet. Ha például „foglalkozások” vagy „embertípusok” szerint tagolom, akkor olyan lett volna, mint egy vicckönyv: rendőrviccek, szőke nős viccek, cigányos viccek, kínai viccek, kurvás viccek, satöbbi. Kinyomtattam az egészet, szétvagdostam és rakosgattam mindenféle módon, sokáig egyik sem volt jó, mindig volt oda nem illő, mindig volt kakukktojás. Aztán az egyik éjszaka rájöttem, hogy legyen egy a születéstől a halálig és azon is túl tartó körkörös világa a könyvnek. Ez pedig nagy szerkezetben ugyanazt jelenti, amit kicsiben is szerettem volna: az ember legyen a középpontban, róla szóljon ez a könyv. Így kortalanítottam az egészet.
ContextUs: Mit jelent, hogy kortalanítja?
Hogy ez az anyag nem 2008 és ’17 között játszódik, hanem bármikor játszódhat, elemelve a kortól és a korszaktól.
ContextUs: Lesz folytatása Az Úr Nyolcadik Kerületének?
Készülünk Vida Péterrel a Thália Színházban egy monodrámával, valamint megszületett az angol és német nyelvű fordítás egy része is. Voltam a Frankfurti Könyvvásáron, bemutattuk a könyvet, az első szövegek nemsokára meg is jelennek, aztán majd meglátjuk.
CV
Pál Dániel Levente 1982-ben született Budapesten. 2001-2007-ig az ELTE BTK hallgatója volt. Öt önálló kötet szerzője: Sortűz a körkörös éjszakára (2005), Ügyvezető költő a 21. században (2010), Hogy éltünk, nem hiába (2013), Az Úr Nyolcadik Kerülete (2017), Álmaink piros sportladája (2017). A prae.hu művészeti portál főszerketkesztő-helyettese 2006-től, a ELTE Eötvös Kiadó főszerkesztője 2012 és 2016 között, 2016 januárjától a Fővárosi Nagycirkusz dramaturgja. Többek között az Ókortudományi Társaság, Palimpszeszt Kulturális Alapítvány, József Attila Kör, Szépírók Társasága, MTA Modern Filológiai Társaság, Műfordítók Egyesülete és a Közép-európai Cirkuszművészeti Egyesület tagja. Az ELTE BTK óraadó tanára 2012-től és a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMTG) állandó oktatója 2016-tól.
