Pont és ellenpont

A Sziget szombati napjának két fő fellépője, a Sigur Rós és a Muse ugyanazon a színpadon, a tragikus autóbalesetben elhunyt nemzetközi koncertszervezőről, Dan Panaitescuról elnevezett Nagyszínpadon lépett fel, mégis teljesen más hatású és más hangulatú koncertet adott.

Sokszor hallottuk már a jól ismert frázisokat, hogy ez a Sziget már nem az a Sziget, régen minden más volt, és különben is, a rockzene kihaló félben lévő állatfaj (zenei műfaj) Európa legnagyobb fesztiválján. Úgy tűnt, a szombati nap ellene megy ennek a tendenciának és visszahozza a régi Szigetek hangulatát, valamint színvonalát, hiszen két fontos és nagy hatású gitárzenekart is sikerült elhozni a Nagyszínpadra. Ők azok, akik más fesztiválokon is headliner és co-headliner időpontban lépnek fel, és saját, jól felismerhető zenei atmoszférával bírnak. A Sigur Rós ugyan pont a rock antitézise, hiszen teljesen ellene megy annak, ami az elmúlt pár évtizedben történt a rockzenében, a Muse pedig sajátosan értelmezi a rockzene kereteit és formáit, tehát nem hagyományos értelemben vett rockzenekarokat hallhattunk a szombati napon, mégis volt egy közös nevező: az elemelkedett zúzás. 

Sziget
Sziget / Fotó: Csudai Sándor

Az izlandi Sigur Rós két és fél év hiátus után tért vissza a koncertezéshez, az idei fesztiválszezon elején, június 4-én adták be derekukat az élő fellépések kapcsán, és míg a korábbi koncerteken sokan megfordultak a színpadon (volt egy állandó billentyűs vagy az Amiina vonósnégyes is), addig az új színpadi felállásban már csak trióban, dob-gitár-basszusgitár felállásban játszanak Jónsi Birgissonék.

Az az igazság, hogy kicsit féltem, hogy az izlandi zenekar meditatív, belassult, atmoszférikusan hömpölygő folyamatzenéje nem igazán működik majd a Sziget fő helyszínén, hiszen ide kifejezetten azért jönnek a fesztiválozók, hogy veressenek, vagy éppen egymást túlüvöltve megbeszéljék a tegnap éjszaka történéseit.

Attól tartottam, hogy ez a koncert nem ilyen helyre való, egy Sigur Rós sokkal nagyobbat ütne önálló koncerten, mondjuk a Művészetek Palotájában vagy egy elhagyatott kápolnában, templomban, mint ahogy az a Heima vagy az Inni koncertfilmekben is látható/hallható. Ehhez képest, amikor negyed nyolc után nem sokkal Jónsi (gitár-ének, vonó), Georg Hólm (basszugitár) és Ágúst Ævar Gunnarsson (dob) felállt a színpad hátsó részén egy állványra, majd belekezdett az Óveður és a Starálfur című alapműbe, a közönség kezdett egyre halkabban beszélgetni és a koncert hatása alá kerülni. Aztán következett a kiváló Sæglópur című dal a Takk lemezről, és minden hangszeres elfoglalta pozícióját, kezdődött a maga módján belassult zúzás. Szerencsére működött a sztratoszféra-rock magával ragadó, nyugtató hatása, és a közönség nagy részében tudatosult, hogy itt most nem valami buta veretés, hanem egy lenyűgöző, belassult zenei trip következik.

Sziget
Sigur Rós / Fotó: Hó Márton

A zenekar egészséges arányban válaszott minden lemezéről, a Takkról és az Ágætis Byrjunról is volt egyaránt két-két szám, a legtöbb dal pedig a kedvenc lemezemről, a rajongók által csak Brackets-ként emlegetett zárójeles albumról szólt. Ahogy szépen fokozatosan ment le a Nap, és kezdtünk belemenni a budapesti éjszakába, úgy fordult egyre erősebb és zúzósabb számok irányába a koncert. Gyakorlatilag komoly zenei élmény volt (így különírva), maradandó és emlékezetes, elemelkedett koncert, amire már nagyon régóta vártunk, én tökéletesen a koncert hatása alá kerültem, pár percig nem is nagyon akartam megszólalni meg ismerőssel találkozni.

A szintén trióban fellépő Muse egy héttel ezelőtt pont Izland fővárosában, Reykyavikban lépett fel, hozzánk pedig már ötödik alkalommal jöttek. Részemről az egyik kedvenc Sziget-koncertem volt a 2002-es Nagyszínpados fellépésük, szóval revelációval felérő audiovizuális élményt vártam, de ez csak részben valósult meg.

Tényleg nem szeretnék “régenmindenjobbvoltozni”, de a korábbi Muse-koncertek azért sokkal közelebb álltak hozzám, ott még volt kikacsintás, humor, idézőjel, és bevállalós atmoszféra-rock, mára pedig egy hideg, hiperprofi gépezet lett, amivel persze önmagában nem lenne baj, de hát az ember nem ezt várja kamaszkora egyik kedvenc zenekarától.

Sziget
Muse / Fotó: Csudai Sándor

A koncert nagy részében a 2015-ös új albumról, a Drones-ról hallhattunk számokat, de azért volt néhány Muse-alapvetés is, rögtön második számnak a Plug In Baby, illetve a Supermassive Black Hole vagy a Time Is Running Out, és zárásként a Knights of Cydonia. A hangosítás ugyan kicsit ingadozó volt, de nem ez volt az, ami miatt zavarba jöttem: valahogy túlságosan profinak, kiszámíthatónak éreztem ezt az új Muse-produkciót. Pont az hiányzott belőle, ami a Sigur Rós-koncerten megvolt: a természetesség, a lélek és a kikacsintás. Oké, hogy a gitáros-énekes Matt Bellamy szépen begyakorolta, hogy “Jó estét, Budapest!”, de hát ez is az előre megírt forgatókönyv része volt. Hibátlan, vérprofi stadionrock előadás volt, csak hát nem történt semmi meglepő a szűk másfél óra alatt – erre szokták azt írni edzett zenei újságírók, hogy tisztességes iparos munka.

Az izlandi zenekar koncertjén volt egy-két perc, amikor Jónsi elmászott kicsit a zenekartól, elrontották az egyik számot, kezdtek elmenni az erdőbe ritmusilag is. Jónsi ránézett a két zenésztársára, majd nevettek egy nagyot, és valahogy visszataláltak a számhoz. Na, ilyen természetes pillanat a Muse-koncerten nem volt. Apró gesztus, de alighanem ez mutatta legjobban a két koncert közötti különbséget.

Sziget Fesztivál, Budapest, 2016. augusztus 13.

Kezdőlap > Pont és ellenpont

A szerk. ajánlása

A hónap legnépszerűbb cikkei

Top sztorik a rovatból