Izgalmas panelbeszélgetésen vehetnek részt azok, akik idén kilátogatnak a Sziget Fesztiválra. Augusztus 13-án öt órától a Magic Mirror sátorban az LMBTQ-közösség kultúrában betöltött szerepére keresi a választ többek között Steiner Kristóf, Pusztai Olivér, Waliduda Dániel, Szekeres Dóra, Kász Attila, Csalár Bence és Kanicsár Ádám András.
Let the Sunshine
A beszélgetés során olyan provokatív kérdések várhatók, mint hogy miképpen is lett napjainkra az LMBTQ-kultúra óriási hatással a mainstream kultúrára. Hogyan lehetne elképzelni a divatipart a tehetséges meleg alkotók nélkül? Általánosságban miért is imádják az emberek az LMBTQ-közösséget mint kulturális termékalkotókat?
Előzetesen megjegyzem, én kétlem, hogy a mainstream kultúra és az LMBTQ-kultúra kettéválasztása adekvát volna. A kultúra és a művészet jó esetben mindig is a szabadságkereséssel, a betokosodott rend falainak feszegetésével vagy szétrobbantásával függött össze. Úgy gondolom, az LMBTQ-közösség mindig szerves része volt a nagybetűs kultúrának, miközben persze létezik az LMBTQ kérdéseket tematizáló kulturális szcéna, heteró és nem-heteró szereplőkkel.
Mindemellett persze igaz, hogy a popkultúrában és a celebvilágban akárhova néz az ember, melegeket lát.
Itt egy világhírű meleg színész, ott egy leszbikus rapper, egy queer modell vagy egy transzszexuális sportoló. Az egyszeri homofób kultúrafogyasztó nem is tudja, hova kapcsoljon, hogy kikerülje a kérdést. Szerencsére (!)– teszem hozzá. 2019-ben eljutottunk oda, hogy az LMBTQ a tömegkultúrában is sokkal elfogadottabbá vált, a közösség tagjai pedig kikerülhetetlenek lettek minden területen. Hogy átvette volna az irányítást az LMBTQ-közösség, azt kétlem, de hogy a meleg tematikát és képviselőit imádják, az nem kérdés.
Stonewall után 50 évvel
Fél évszázad telt el a Stonewall-lázadás óta, ötven kemény és küzdelmes év. Öt évtizeddel ezelőtt kevés sztár, művész vagy kulturális szereplő vette volna azt a bátorságot, hogy a nagy közönség előtt felvállalja nem-heteroszexuális orientációját. Nem is olyan régen még, ha valaki így tett, számolnia kellett a következményekkel. Lemezeladásai beestek, a showműsorokba korlátozottan kaptak meghívást, az AIDS-pánik idején pedig még ennél is komolyabb „szankciókkal” járt a coming-out.
Noha az LMBTQ-közösség a szórakoztatóiparban régóta otthon érezhette magát, de kizárólag a négy fal között.
Kevés olyan vakmerő ember volt, aki ország-világ előtt felvállalta önmagát a régi időkben. Andy Warhol, Allen Ginsberg és még jópáran a ’68-os generációból persze korukat megelőzően voltak bátrak. 2019-re sok minden nekik is köszönhetően megváltozott. A téma művészeti feldolgozottsága jelentős, lassan már nem is kuriózum, hanem a normál ügymenet része.
A felvállaltan LMBTQ-művészek száma végtelen, a coming-out a kulturális szcénában mára szinte (végre) tét nélküli, a közönség pedig sokkal elfogadóbb, mint korábban. Már ahol elfogadók, jegyzem meg halkan, hiszen sok helyütt vannak még bajok. Bár talán ma már nem érkezne annyi aggódó levél Hoffer Misi melegsége miatt az RTL Klub postaládájába.
Szabadság és szexualitás
Az LMBTQ-téma tuti siker a filmvásznon (Rocketman, Bohém rapszódia, Szólíts a neveden). A divatvilágban mágikus tulajdonságokat társítanak a meleg tervezőknek és nincs zenei producer, aki ne őrülne, ha egy tehetségesebb gender-fluid rapper kopogtatna az ajtaján.
Véleményem szerint két irányból lehet megközelíteni a kérdést. Az egyik a lázadás, a dolgok megváltoztathatóságába vetett forradalmi hit, a másik az ember ösztönös identitáskeresése.
Mindkét esetben az alaptermészetünk a főszereplő. A 21. századra kevés olyan terület maradt az életben, ahol lázadhatunk, a szabadságot egzisztenciális módon kereshetjük. Ahogy a francia filozófus, Michael Foucault írja: „aki szexualitásáról beszél, bizonyos mértékig kivonja magát a hatalom fennhatósága alól, megkérdőjelezi a törvényt…” A szexualitás identitáskeresése tehát a szabadság viszonyrendszerében megmaradt ilyen területnek. Itt még vannak „tabuk”, vannak „szürke zónák.” Ahogy nem véletlen, hogy a BDSM-kultúra hihetetlen vonzerővel bírt az elmúlt években, ugyanígy egy csepp lázadást csöpögtet a normatív életbe egy popsztár melegsége, leszbikussága, queersége stb.
Nem az én testem: Transzneműség a filmvásznon / ContextUs
Az elmúlt években számos, a transzneműség témáját feldolgozó film látott napvilágot. Úgy látszik, ahhoz még mindig nem elég, hogy bátrabban nyúljanak egy-egy ilyen történethez. Öt olyan filmet mutatunk, amelyek valamiért kiemelkednek a többi, hasonló alkotás közül. Mindegyik más-más szemszögből dolgozza fel
Az a lázadás, amit ezek a kulturális szereplők önmaguk felvállalásával véghez visznek, sok ember mindennapjait töltik meg bátorsággal. Amikor lenyeljük a főnöknek tartogatott beszólásunkat, amikor szüleink századszor magyarázzák el, hogyan kéne élni, akkor jó érzés látni, hogy vannak olyanok, akik nincsenek gúzsba kötve. Olyanok, akik ha nehéz is, de kiállnak magukért, képesek újraácsolni maguk felett az eget.
Hova tovább?
A másik topik szintén korszakunk nagyon jellemző sajátosságával függ össze: az önmegvalósítás vágyával. Légy önmagad, találd fel, ki vagy, légy egy közösség tagja, stb.! Találd meg az identitásod! Harsogják felénk villódzó üzenetek egy olyan korszakban, ahol az identitáspolitizálás a mindennapok részévé vált. A tinédzserkori identitáskeresés napjainkra kitolódott, állandó bizonytalanságban tartva a legtöbb korosztályt.
Ezért könnyű azonosulni a szexuális identitását felfedező szereplőkkel, hiszen valamilyen szempontból mindenki próbálja definiálni önmagát.
Mindenki szembenéz valamilyen identitásválsággal, amit vagy sikerül megoldania vagy nem, de akkor ott van a Xanax meg az antidepresszáns. Ezekhez a problémákhoz nyújtanak mankót azok a szórakoztatóipari szereplők, akik felvállalják magukat. Azt, hogy van, amikor megkérdőjelezzük magunkat, hogy van olyan, hogy kihúzzák a lábunk alól a talajt, hogy lehet olyan pillanat, mikor megtalálod saját magad. Mennyiben is más ez a régi-szép-idők-mindenki-biztos-mindenben példaképéitől…
Az ellenálláson túl
Ha valaki hozta a meleg sztereotípiákat, az mindenkinek jó volt, odakapcsolt a homofób is, hogy felháborodjon és még Marika néni is elmondta, hogy Lacika, na, az egy cukipofa. Ennek az időszaknak szerencsére vége, ma már jóval kevesebb a sztereotip meleg figura a szórakoztatóiparban. Annak ellenére, hogy ez a fajta kegyetlen sztereotipizálás hasznosnak is bizonyult. A Will és Grace vagy Fodrász Oli nélkül ugyanis nem biztos, hogy ott tartana az LMBTQ-egyenjogúság kérdése, ahol most.
A sztereotip popkulturális szereplők jelenléte többet ért az egyenjogúságért folytatott küzdelemben, mint száz petíció vagy ÉS-publicisztika.
Mielőtt azonban nagyon örülnénk, érdemes megállni egy szóra. A coming-outolt LMBTQ-közösség popkulturális sikere területileg korlátozott. Oroszországban „kényes” jeleneteket vágtak ki a Rocketmanből, Libanonban keresztény vezetők szeretnék betiltani a Mashrou Leila zenekar koncertjét az énekes homoszexualitása miatt. És ezek még csak a „kedvesebb” esetek. Nekünk sincs itthon okunk a büszkeségre, hiszen a vállaltan LMBTQ-„sztárok” száma még mindig csekély, a kockázat valószínű még mindig nagyobbnak tűnik az érintetteknek.
Putyin hazájában a Sado Opera az életét kockáztatta azért, mert jobbá akarja tenni a világot
Mit csináljon hazájában az a zenekar, aki kiállna a nők és LMBTQ-közösség jogaiért, de törvények tiltják az erről való diskurzust? A Sado Opera tagjai Berlinbe költöztek, és az ország határain kívül hallatják hangjukat. bánkitó fesztivál 2019, bánkitó fesztivál, bánkitó fesztivál vélemények, bánkitó fesztivál fellépők
A Magic Mirror sátorból minden szabadabbnak tűnik, de nem lehet megfeledkezni arról, hogy akár a kultúra, akár egy ilyen elfogadó közeg is inkább safe space, mintsem az általános tendencia. A nagy kérdés inkább az, hogyan tudja a kultúra terén elért eredményeit az LMBTQ-közösség a mindennapokban is konvertálni. Mikor jöhet el az a nagybetűs valóságban, ami a kultúra terén már lezajlani látszik: hogy sztereotip és harsány megkülönböztetés nélkül lehessen beszélni, viszonyulni az LMBTQ és bármely más kisebbségi csoporthoz?
