Halbelsőségek, vérben áztatott pénz, megrázó történetek: röviden ez a The Walking Forest. Ezt azonban akkor még nem tudjuk, amikor belépünk a performansznak otthont adó hatalmas térbe. A nézők a fejüket kapkodva kószálnak fel-alá: egyesek sort alkotnak a bárpultnál, mások már helyet is foglalnak az itt-ott elhelyezett, kocka alakú székeken. Ez már az előadás része.
Fact and fiction
A Macbeth inspirálta előadás kapcsán szinte kizárólag kettősségekről beszélhetünk. Gyakorlatilag ellentéteket állít egymással szembe, amelyek furcsa mód képesek szimbiózisban működni, így létrehozva egy koherens performanszot. Milyen oppozíciókra gondolok? Ott van például a legkézenfekvőbb az összes közül (ami a rendező által írt ismertetőben is szerepel), miszerint az előadás egyszerre valóság és fikció. Ahogy egyre több kortárs darabban, itt is nehéz meghúzni a határt a kettő közt. Például amikor valaki leönti az ingjét vörösborral, az lehet egy előre megrendezett jelenet, de ugyanakkor nézőtársunk teljesen természetes cselekvése is. Mi azonban nem tudhatjuk. Az előadás után jövünk csak rá, hogy valójában nem is feltétlenül szükséges a kettőt szétválasztani, hiszen ez lehetőséget nyújt a látottak egyéni értelmezésére.
We live in a digitalized world
Ez a performansz egyáltalán nem egy szimpla színházi előadás. Hívhatjuk videoinstallációnak, digitális színháznak, moziszínháznak és még sok más címkét is aggathatnánk rá. Akárminek is tekintjük Jatahy alkotását, az elnevezés mindenképpen magában foglalja a színház élő mivoltának és a digitalizációnak összekapcsolódását. A kettő aránya azonban messze nem egyenlő: a mérleg a film irányába húz. A performansz egy óra hosszú, ebből durván harminc percig csak a négy, térben itt-ott elhelyezett vászonra vetített rövidfilmeket látjuk. Fél óra hosszú idő, így az utolsó etapra a nézők túlnyomó része már ide-oda sétálgat vagy inkább sorba áll egy üveg vízért, mert egyszerűen ráunt a kivetített filmekre. Ezek valójában rövid videóinterjúk, amik egy-egy különféle nemzetiségű család tragédiáját helyezik a központba.
Amint véget érnek a kisfilmek, a nézőkkel telezsúfolt tér egyből hatalmas színpaddá alakul, ahol ide-oda kell kapkodnunk a fejünket, ha nem akarunk lemaradni semmiről.
Az élő színház a bárpult körül zajlik, de közben a vásznakon is váltakoznak az álló- és mozgóképek, illetve a dübörgő basszus alapzaja sem hallgat el teljesen. Kizárólag a nézőn múlik, hogy az őt körülvevő élő emberekre figyel vagy enged a digitalizáció csábításának. Egyébként a legtöbben csak egy-egy pillanatra fordítják tekintetüket az éppen mellettük zajló események felé. Mint a végén kiderült, ez egyáltalán nem baj, hiszen a bárpult körül történt eseményeket az addig észrevétlen plexi lap mögül végig filmezik. Majd ezeket sorban levetítetik az egymás mellé állított vásznakra. Ezzel biztosítják be, hogy minden néző láthat mindent.
As spectators, we all have our freedom
Azokkal ellentétben, akikről a négy videóinterjú szólt – fejezhetnénk be a mondatot. Attól a pillanattól kezdve ugyanis, hogy betesszük a lábunkat a csarnokszerű terembe, nézővé válunk. Onnantól kezdve a miénk a döntés joga, hogy mivel töltjük el az elkövetkező hatvan percet, hogy mire figyelünk vagy mit hagyunk figyelmen kívül. Persze ez tradicionális színházi előadásokra is igaz, de ott nincs ennyi választási lehetőségünk, mint a The Walking Forest esetében. Beállhatok a bárpult előtti sorba, ha inni szeretnék, nézhetem a vásznakra vetített filmeket vagy figyelhetem a nézőtársaimat is. Ez utóbbi bizonyult talán a leghasznosabbnak, hiszen a performansz egyetlen professzionális színésze is köztünk kószál, itt-ott elesik, felhívva magára a figyelmet.
Természetesen nem ő az előadás egyetlen szereplője, de valóban ő az egyetlen hivatásos színművész.
Ha a pohár kellemesen hűs rozéval a kezünkben sétálgatunk a teremben, és egy pillanatra figyelmen kívül hagyjuk a videóinterjút, amiben egy szír fiú meséli épp a történetét, furcsa dologra lehetünk figyelmesek. A középkorú, csinos frizurával rendelkező hölgy, aki az imént mellettem kereste a savanyúcukorkát a táskájában, hirtelen a bárpultnál terem és épp a vért igyekszik lecsutakolni a kezéről. Állj. Akkor ő nem is néző? – kérdezem magamtól, majd gyorsan meg is válaszolom: Nem. Ebben a pillanatban jövök rá, hogy én sem egyszerű néző vagyok.
We are all actors here
Persze, van, aki egy konkrét szerepet játszik (mint például a kezét mosó nő vagy az, aki a vérben áztatott pénzkupacot veszi el a bárpultról). De a többi néző sem marad teljesen a történeteken kívül. A rövidfilmek és az élő akció – a színésznő hasra esései, a pulton vergődése és végül a monológja – a korrupcióról, az elnyomásról és a tehetetlenségről szólnak. Ehhez a tematikához kimondottan illik, hogy elveszik tőlünk a nézőségünket és színészt csinálnak belőlünk – még ha csak passzív játszókká válunk is.
Azzal tehát, hogy a mellettünk hatalmas csattanással eleső színészen nem segítünk, cinkosokká válunk.
A rendszer cinkosaivá, akik nem érdeklődnek az esetleg megsérült nézőtársuk (mert akkor még nem feltétlenül tudjuk, hogy ő az, aki) hogyléte felől. Ez a felismerés az, ami igazán szíven üt a performansz után – vagy jobb esetben már közben. Noha a kiindulási pont Brazília és az ott történő borzalmak, az előadás ugyanúgy megállja a helyét ott, mint az Egyesült Államokban vagy bármely európai országban. Kis hazánkban is előfordul nem egyszer, hogy a rendőrség inkább a kormány oldalán áll, mint az igazságén. Ugyanígy a politikai miliőben is több fentebb említett cinkost találunk, akik ahelyett, hogy felemelnék a hangjukat a parlamentben, a hallgatást és a csendben tűrést választják. Mindenhol fellelhető a korrupció, mindenhol emberek százai, ezrei halnak meg politikai hovatartozásuk, kormányellenességük vagy egyszerűen a globálisan jelen lévő elnyomás miatt.
És ez ellen mi nem teszünk semmit. Nem tehetünk semmit, hiszen amint változna a helyzet, az elnyomók közbeszólnak és minden marad a régi. Jobb esetben is csak annyi történhet, hogy a rossz helyett egy kisebbik rossz jön, ami ugyanolyan borzalmakba taszítja az embert, amibe az előző. Reményvesztetten sétálunk ki a teremből, azt látva, hogy egyetlen ország vezetése sem működik igazságosan és demokratikusan.
Alkotók
Színész: Julia Bernart
Dramaturg & rendező: Christiane Jatahy
Filmek: Christiane Jatahy, Paulo Camacho
Élő kamerakezelő és fénytervező: Paulo Camacho
Művészeti vezető: Marcelo Lipiani
Hang: Estevao Casé, Benhur Machado
Jelmez: Fause Haten
Videó: Julio Parente
Zene: Felipe Norkus
Technikai koordinátor: Bruni Drolshagen
Asszisztens: Thiago Katona
Ügyelő és pultos: Diogo Magalhaes
Turné manager és producer: Henrique Mariano
Együttműködés: Julia Bernart, Isabel Teixeira, Stella Rabello, Fernanda Bond, Henrique Mariano, Paulo Camacho
