VAN IS – NINCS IS: BESZÉLGETÉS A POZSONYI METRÓRÓL

VAN IS – NINCS IS: BESZÉLGETÉS A POZSONYI METRÓRÓL

Czinki Ferenc második – A pozsonyi metró című – kötete 2017 júniusában jelenik meg. A székesfehérvári íróval beszélgettünk a könyvről, Pozsonyról, élménygyűjtésről és irodalomról.

ContextUs: Több beszélgetésben elmondtad, hogy inkább Kelet-Európa vonz, itt vannak a kedvenc városaid. Úgy fogalmaztál, hogy itt találod meg azokat a típusú, “rövid történelmi múlttal rendelkező” helyeket, amelyekkel foglalkozni tudsz. Mit gondolsz, miért alakult így, miért ez lett a te világod?

Pályám kezdetén, mint sok író, a gyerekkorom felől kezdtem közelíteni, arról kezdtem el írni. Az én gyerekkorom az előző rendszer utolsó éveiben zajlott. 1982-ben születtem, így pont láttam a korábbi éra végét, és a rendszerváltás időszakát, nagyjából akkor eszméltem. Megéltem a kilencvenes éveket, ami elég izgalmas időszak volt. Azt gondolom, hogy ezek a rövid közelmúlttal bíró ipari külvárosi területek rendelkeznek azokkal a sztorikkal, amiket én is tapasztaltam és hallottam a gyerekként itt Magyarországon, azon belül Székesfehérváron. Tulajdonképpen egy életszakasz feldolgozás történik, anélkül, hogy gyerekkori történeteket írnék.

ContextUs: Van egy mély kapcsolódásod az első impulzusok által.

Valóban, ezek voltak az első benyomások, amiket akkor még nem tudtam értelmezni, utólag viszont annál inkább: kialakult egyrészt egy természetes történelmi távlat, és az én életemben is létrejött egyfajta távolság, ahonnan visszanézve értelmezhetőek ezek az impulzusok, és alapanyagként lehet használni őket.

ContextUs: Az új könyved koncepciója is ehhez köthető? Mesélnél erről?

A koncepció úgy alakult, hogy 2014 tavaszán a Visegrádi Alap ösztöndíjával kint voltam másfél hónapig Pozsonyban. Amikor kiderült, hogy megnyertem ezt az ösztöndíjat, megtudtam, hogy melyik városba fogok menni. Úgy mentem oda, hogy biztos voltam benne, bármit is fogok írni, szerepelni fog benne a város. És a város nemcsak helyszíne lesz, hanem aktív szereplője. Ez nem volt feltétele az ösztöndíjnak, aki elnyeri és elmegy a V4-es országok bármelyik nagyvárosába írni, dolgozni, ott csinálja, amit akar, amihez kedve van, de én úgy álltam hozzá, hogy Pozsony nagyon érdekelt. Izgalmas ajándéknak tűnt, hogy odamehetek. Ennyi volt a koncepció, ennyi volt meg.

Az első nagyjából egy hónapban egy sort sem írtam, hanem jártam a várost és főleg az ipari-külvárosi panel területet – ami egyébként elképesztő méretű. Ezzel teltek a heteim: ott voltam, beszélgettem helyi emberekkel, próbáltam megismerni a várost és a lakóit.

ContextUs: Amikor nekiindultál, érzéseket, hangulatokat vagy inkább sztorikat kerestél?

Elsősorban inkább hangulatokat. Meg arcokat és helyszíneket. Egy nagyon laza történetvázlat volt már a fejemben, hogy merre kellene elindulni, ezt kellett feltölteni konkrétumokkal, figurákkal. Úgy is mondhatjuk, hogy kicsit fotós szemmel mentem, elsősorban inkább nézelődni akartam, abban a reményben, hogy később kiderül, mire lehet ezeket a pillanatfelvételeket használni.

ContextUs: Mi a legemlékezetesebb ebből az időszakból?

Igazából az, hogy létezik ennyire közel hozzánk egy ilyen hatalmas méretű panel-külváros, Pozsony-Ligetfalu, ami ugyan egy történelmi nagyváros része, de abszolút önálló életet él. Hogy átmész a Duna túloldalára, és ott van egy egészen másfajta világ. Az is nagyon izgalmas volt, ahogyan beszélnek egymással, egymásról, a történelmi városrész az új városrészről, és fordítva. A legmeghatározóbb élmény volt, és ezzel kezdtem el dolgozni, mert ez tűnt a legjobb alapanyagnak.

ContextUs: A könyv fontos, ha nem az egyik legfontosabb része a cím. Kézenfekvő a kérdés, honnan jött épp ez az ötlet?

Egyszer csak meghallottam, hogy volt ilyen terv, hogy Pozsonyban legyen metró, de soha nem valósult meg, viszont elkezdték, láthatóak betonlyukak itt-ott a városban, és ez érdekes dolognak tűnt. Helyi ismerősök meséltek róla sokat – ez egy közös történet a közelmúltból. Viccesnek találják és szomorúnak – minthogy az is. Emellett valami olyasmiről elnevezni a könyvet, ami nem létezik, kellőképpen rejtélyesnek tűnt. Aztán ez a metró-kép, metró-motívum végigvonul az egész könyvön.

ContextUs: Hogy vagy ezzel az új könyvvel most a megjelenés előtt?

Ez egy izgalmas szakasz, majdnem olyan izgalmas, mint megírni. Amikor szerkeszteni kell, gondolkodni kell rajta, újra kell olvasni – nagyjából olyan hozzáállással, mintha először olvasnád. Persze ez szinte lehetetlen, ezért van egy nagyon jó szerkesztőm, Babiczky Tibor, aki a Scolar Kiadónál van, ott fog kijönni a könyv. Most készülnek az illusztrációk; Varga Gábor Farkas rajzai szerepelnek majd benne – ő tervezte az előző könyvemet is. Úgyhogy most ebben az izgalmas előkészületi fázisban vagyunk.

ContextUs: Milyen újraolvasni saját magadat?

Ez mindig ijesztő, izgalmas meg fárasztó is. Aki azt mondja, élvezi ezt, az nem mond igazat. Ez egy meló. A strapás része a dolognak. Ilyenkor alaposan, racionális szempontok alapján végig kell nézni, sorról-sorra, betűről-betűre azt, amit egyszer kitaláltál, vagy ki se találtad, csak kijött belőled. Ennek is megvan a szépsége, és hát szükséges rész ahhoz, hogy ebből tényleg könyv legyen.

Mindenkinek az a célja – a kiadónak, a szerkesztőnek és nekem is -, hogy a lehető legjobb verzió kerüljön az olvasók elé, úgyhogy most ezen dolgozunk mindannyian.

ContextUs: Vannak barátaid, családtagjaid, akiknek odaadtad a szöveget, hogy olvassák el megjelenés előtt?

Igen, most szokatlan módon több embernek elküldtem a kéziratot megjelenés előtt, amit egyébként nem szoktam csinálni. Valószínűleg azért történt így, mert tényleg többéves munkafolyamat végén vagyok, és van kockázata ennek a szerkezetnek. Ez egy mozaikos struktúrájú, rejtélyes ügy, így le akartam tesztelni, hogy összeáll-e. Eddig úgy látom, hogy igen.

ContextUs: Tetszett a gondolat, amit egy korábbi interjúban felvetettél: az irodalom csapatmunka.

Azt, hogy “az irodalom csapatmunka”, Dunajcsik Mátyástól loptam, a Balbec Beach című könyvének a végén a köszönetnyilvánítást ezzel kezdi. Ez nekem nagyon megtetszett. Nem is úgy általában arra a munkára értettem, amit csinálok, hanem konkrétan a regényre. Van egy téves elgondolás, hogy az írói-irodalmi szerepkör egy teljesen elzárt és magányos dolog. Részben igaz, hiszen magányosan írsz, de onnantól kezdve azonnal kikerül a közösségi térbe minden, amit csináltál. Tehát érdemes barátokkal együtt dolgozni, és ez már nagyon régóta érvényes. Akikkel az első könyvet csináltuk: a már említett Varga Gábor Farkas, grafikus, Oláh Gergely Máté, (most épp itt ül mellettünk), aki jó néhány fotót készített az első könyvemhez. Arany Gold Zoltán, aki szintén fotós, és Garami Richárd, fotós és bábkészítő barátom, akit sajnos elveszítettünk tavaly, de ő is benne volt ebben a munkában. Ők hárman készítettek fotókat ebben az időszakban, ezeket adtam oda Varga Gábor Farkasnak, azzal, hogy mi ezt láttuk, és amikor nekiáll az illusztrációnak, akkor ez valahol legyen ott a gondolataiban.

Ettől függetlenül ő is, és mindenki más is – ahogy az előző könyv esetében is – teljesen szabad kezet kapott. Igazából az a cél, hogy engem is lepjenek meg, hogy milyen jó lesz. Van még egy fontos személy, aki a borítót tervezte. Mivel ez egy új sorozat lesz a Scolarnál, amiben nyolc-tíz könyv jön ki a közeljövőben. A kötetek borítója közös arculat szerint lett tervezve, Papp Rita által, aki a Scolar munkatársa. Ő csinálta az egész sorozatot.

A felolvasóesteket rendszeresen Schoblocher Barbara és Jancsó Gábor, a Blahalouisiana zenekar tagjainak közreműködésével csináljuk, és gyakori vendégünk Hekele Dániel trombitás is.

ContextUs: Nem tudom nem megkérdezni, ha már így együtt ülünk, itt van velünk Oláh Gergely Máté is, hogy a fotó és a szöveg kettősével hogyan dolgoztok, hogyan válik együtt élővé a kettő?

Oláh gergely Máté: Az az érdekes, hogy soha nem volt kérdés, hogy a szövegek mellé készüljenek fotók.

Czinki Ferenc: Azért mert Gergővel pontosan ugyanazt csináljuk, csak ő lefotózza, én meg megírom. Azonos dolgok érdekelnek minket, ugyanazokat az élethelyzeteket vesszük észre, és szerintem még a stílusunk is hasonló – már amennyire egy fotó tud hasonlítani egy történetre.

Oláh Gergely Máté: Emiatt támogatja egymást a kép és a szöveg. A pozsonyi metró esetében ez érdekes volt, hiszen hogy lehet vizuálisan megjeleníteni azt, ami van is, meg nincs is? Végül egészen véletlenül a Facebookon bukkant fel egy poszt, amiben graffitiken jött szembe a pozsonyi metró. Gyorsan írtam az oldal szerkesztőjének, aki megszerezte a koordinátákat, ahol a kép készült, és így találtuk meg a pozsonyi metró déli végállomását. Egy szabad graffitis terület, ami kiesik Pozsony városától, így itt sikerült Ferit a pozsonyi metróban lefényképezni, holott van is metró, meg nincs is.

Fotó: Feol

ContextUs: „Nem szólok. Fáradt vagyok. Az a generáció vagyok, amelyik nem szól.” – írod. Erős sorok. Te írtad őket. Hogy találkozik ezekben a mondatokban a fikció és a valóság?

Nehéz kérdés abból a szempontból, hogy ezt a könyv elbeszélője mondja, aki nyilván nem egyezik meg száz százalékban velem, minthogy egy történetnek a szereplője. De nyilván sok ponton hasonlít rám. A pozsonyi metró című könyv is nagyjából úgy készült, ahogy az előző kötet Egy kocsma város: riportszerű betétek is vannak benne, amik úgy néznek ki, mintha egy újságíró járná a vidéket, és megírná a saját élményeit. De ha egy újságíró így írja meg a saját élményeit már az sem száz százalékig a valóságot mutatja, és az sem teljes mértékben ő maga, hanem attól is eltávolodunk picit. Így meg aztán, hogy egy ilyen irodalmi vagy prózai helyzetben van a figura, még inkább eltávolodik a valóságtól, de kétségtelen, hogy nagyon sok gondolatunk megegyezik. Az sem kérdéses, hogy egy generáció vagyunk. Ugyanazokon a helyszíneken jártunk és ugyanazokat a helyzeteket éltük át. Tagadhatatlan, hogy én írtam meg őt. Tehát ha bárki hasonlóságot vél felfedezni, az biztos, hogy a véletlen műve.

ContextUs: Nemrégiben felröppent a hír, hogy kiléptél a Fejér Megyei Hírlaptól, amely sokáig meghatározó része volt a szakmai utadnak. Milyen az élet a lap után?

Pontosítanék ezzel kapcsolatban: nem léptem ki, minthogy nem voltam belsős újságíró sohasem. Én, mint székesfehérvári szerző időnként tárcanovellákat küldtem a lapnak. Egy időben sűrűbben, a végén már egyre ritkábban.

Azt, hogy én azt mondtam, ebből kiszállok, és nem szeretnék tovább írni nekik, inkább szolidaritásból tettem. Nem tartom releváns lépésnek, hogy Czinki Ferenc, író küld évi egy-két írást a Fejér Megyei Hírlapnak. Valljuk be, ettől sem az én egzisztenciám nem roppan meg, sem a Fejér Megyei Hírlap olvasottsága nem kezd el vészesen süllyedni. Olyan dolgok történtek a lapnál, olyan személyi ügyek voltak, amikkel én egyáltalán nem tudtam azonosulni, és fel akartam hívni a figyelmet azoknak az újságíró kollégáimnak a sorsára, akiket szerintem igazságtalanul elbocsátottak. Meg azoknak a helyzetére is, akik különböző egzisztenciális okokból kifolyólag kénytelenek az újságnál maradni, noha valószínűleg nem értenek egyet azzal az irányvonallal, amerre most tart a lap. Nemcsak ez a lap, hanem általában beszélek a vidéki sajtóról.

ContextUs: Abból, amit olvasni lehet rólad, Czinki Ferenc íróról, az tűnik ki, hogy derekasan kiveszed a részed – az alkotómunkán túl – a „szervezéséből” is: irodalmi esteket koordinálsz, kocsmaszínházat rendezel. Emellett csatlakoztál a Független Mentorhálózathoz mint mentor.

Amikor megláttam a Facebookon, hogy ez elindult, nem is volt kérdés, hogy jelentkezem. Nagyon jó kezdeményezésnek tartom, ami egyik pillanatról a másikra, szinte a semmiből elindult, és nagyon komoly mozgalommá nőtte ki magát. Jelenleg több mint 160 mentor van benne a programban, és amennyire én tudom, 2000 jelentkezőnél is több. Mindannyian tudjuk, hogy ez a program valaminek az ellenében jött létre, viszont úgy, hogy ilyen számokat tudunk felmutatni, ilyen nagy mozgalom lett belőle, ennyien jelentkeztek – így tulajdonképpen már egy teljesen önálló dologról van szó. És én egyáltalán nem is szeretnék a közeljövőben azzal foglalkozni, hogy ez milyen körülmények között és miért jött létre. Innentől kezdve, hogy elvállaltuk azt, hogy mentorok leszünk, már csak a közös munka számít.

ContextUs: Júniusban jelenik meg a könyv. Tudod már hogyan tovább, van már új ötleted, könyv vagy más koncepció a fejedben?

Ötletem van, több is. Gyűlnek. Aztán majd meglátom, hogy melyik kattan be úgy, hogy „na, akkor most ezzel fogok foglalkozni”. Nem nagyon van időm most még erre. Egyrészt a könyv után vagyok, pihenő szakaszban, de van sok minden más most. Szerkeszteni kell, van számos műsor, amin szervezőként, szereplőként ott vagyok, ott van a Független Mentorhálózat. Emellett ott van a József Attila Kör nyitott irodalmi műhely programja. Most inkább átléptem a másik oldalra. Kicsit most nem az otthonülős és dolgozós szakasz van, hanem az élménygyűjtés és kiszabadulás. Ez pont ugyanolyan jó, mint a másik.

Kezdőlap > Uncategorized > VAN IS – NINCS IS: BESZÉLGETÉS A POZSONYI METRÓRÓL

A szerk. ajánlása

A hónap legnépszerűbb cikkei

Top sztorik a rovatból