Mi van, ha az életünk csak egy animgif? Tudunk-e élni a saját emlékezetünk időkapszulájába zárva? Ká-Európa: forrásvidék vagy torkolat? Mire emlékszik Drew Barrymore és Bill Murray közös gyereke? Lehet-e a Független Mentorhálózat protesztje és műhelymunkája egy új, közös hagyomány? A Magvető Kiadónál a költészet napjára megjelent Holtidény című második verseskötetéről kérdeztük Fehér Renátót.
ContextUs: Mennyire hatott a Holtidényre előző versesköteted, a Garázsmenet? Az utóbbi inkább közéleti, míg az előbbi sokkal költőibb. Volt valami kölcsönhatás a kettő között?
Nem gondolom a Holtidényt a Garázsmenetnél kevésbé politikus kötetnek. A kérdezés irányai és módjai lettek nyilván absztraktabbak, a politikai referenciák pedig kevésbé explicitek. Az Újratemetés ifjú szónoka helyett itt már valami más (a korszak, az idő, a nyílt víz) a szemlélődés tárgya, sőt, többször a versek cselekvője is. Mert a Holtidény versei már nem az Én, nem a személy felé gravitálnak (sokszor ez egyenesen fel is függesztődik, el/kitörlődik), még annyira sem, amennyire a Garázsmenetben kimozdíthatatlan középpontnak látszott ez az Én, noha akkor sem volt.
ContextUs: A Holtidényben erősen érződik Francis Alÿs képzőművész hatása. Mitől és miért tudott ennyire megfogni Alÿs?
Boris Groys egyik tanulmányában, Az idő elvtársaiban olvastam először Alÿs Lupitáról. Ott Groys ezt írja: „ebben a műben olyan tevékenységgel találkozunk, amelynek nincs kezdete és nincs vége, nincs meghatározott eredménye vagy terméke: egy nő vizet tölt az egyik edényből a másikba, majd vissza. Tiszta és ismétlődő időtékozlás-rituáléval szembesülünk (…) az Alÿs kijelölte ismétlődő gesztus programszerűen személytelenül működik: bárki által megismételhető, felvehető, majd újra megismételhető. Itt az élő emberi lényt már semmi nem különbözteti meg mediális képétől. Az élő szervezet és a halott szerkezet közötti oppozíciót irrelevánssá teszi a dokumentált mozdulat eredendően mechanikus, ismétlődő és céltalan jellege”. (András Orsolya fordítása).
Így (ez) a vers (is) annak a mókuskeréknek a szerkezeti rajza, ami a Holtidény kulcsmotívuma lehetne, ha egyetlenegyszer is leíródna a könyvben. A csupán skiccként megrajzolt Lupita animgifbe zárt, tehát animgifnyi, mégis érdemben kitölthetetlen, s ezért rémítően tágas élete már annyira kisszerű, hogy a tragédiája ezzel a kisszerűséggel fordítottan arányos. (A Lupitának van egy párverse a kötetben, a Gyezsurnaja, ennek a hőse a moszkvai metró üvegkoporsójába ültetett biztonsági őr.)
Alÿs nem empátiát köpül, hanem egy adott rendszerből kitörni képtelen figura felesleges, véget nem érő, ismétlődő, értelmetlen cselekvését, munkáját dokumentálja, őrzi meg, miközben – minden propagandisztikus harsányságtól mentesen – megerősíti (és nem semlegesíti!) az állapot változtathatatlansága által keltett felháborodást, indulatot, dühöt.
Ezért is gondolom a kortárs kritikai-politikai művészet egyik csúcsának. És akkor nem térek ki Alÿs munkáinak egy másik vonatkozására, centrum, periféria és (ön)gyarmatosítás kérdésének folytonos tematizálására, ami a Holtidény több versében is szintén terítékre kerül, talán az Alÿs-hatástól sem függetlenül.
A Volkswagen Sisyphus című vers szintén egy Alÿs-munka, az El Ensayo adaptációja. A tijuanai határátkelő felé folyton és hiába kapaszkodó Volkswagent látva egyre szkeptikusabb vagyok Camus tételében, hogy Sziszüphoszt (vagy egyáltalán bárkit) boldognak kell-e elképzelnünk.
El Ensayo
This is “El Ensayo” by Francis Alÿs on Vimeo, the home for high quality videos and the people who love them.
ContextUs: Az egyik legérdekesebb versed az amnézia, ami Clive Wearing muzikológus anterográd amnéziáját jeleníti meg. Mi ösztönzött ezen szabadvers megírására?
Clive Wearing egy 1985-ben diagnosztizált betegség következtében nem tud új emlékeket megőrizni. Sőt, a rövid távú emlékezete, s így a figyelme is hét-húsz másodpercig tart ki. Nem emlékszik semmi újra 1985 utánról, amit viszont képes felidézni korábbról, azt is csupán hét másodpercig, mert aztán a felidézés folyamata is megszakad.
Megpróbáltam egyfelől kiaknázni azt a poétikai potenciált, amit például a kontrollt vesztett nyelv kínál (a vers Wearing – egyébként valóban létező – (határidő) naplójának hipotetikus rekonstrukciója), de itt másról vagy többről is szó van.
Mert Wearing hét másodperces emlékezete ismétlésalakzatokat generál. Érdekelt, hogy mit jelent a saját emlékezet időkapszulájába zárva élni, és milyen, ha az ember a saját emlékezetének – s ez már egy külső szemszög, nem Wearingé – klausztrofóbja. Vagy megint: a saját emlékezete kerekének mókusa. És adódik egy másik kérdés is: meddig tarthat egy ilyen ismétlődés – erre már a Lupita-animgif kapcsán is utaltam.
Olvass bele Fehér Renátó új könyvébe, a Holtidénybe – Versek
Fehér Renátó új könyve az idő és az emlékezet motívumai köré szerveződik. Az emlékezés ideje és az idő emlékezete is belefér a Holtidény metaforavilágába. Mintha a kötet terei is az időben lennének – Terminál, ahogy az egyik vers címe is mutatja.
Idő, amnézia és ismétlés Wearingtől kapott három fejű szörnyetege pedig elvezetett más kérdésekhez: például, hogy Estragonnak és Vladimirnek van-e emlékezete a tegnapra, miközben Godotra várnak. De van persze popkulturális példa is: szintén anterográd amnéziája van a Drew Barrymore által játszott szereplőnek Az 50 első randiban, az ő időkerete 24 óra. Az Idétlen időkigben pedig – bár ez már nem az amnéziáról, mégis az ugyanabba a napba zártságról szól – Bill Murray karaktere folyton ugyanarra a napra ébred, és emlékszik rá, hogy a tegnap, a ma és a holnap ugyanez a nap, vagyis hát megint egy pont ugyanilyen nap, évtizedek óta.
ContextUs: A Litera.hu-n Európaterminál címmel futott egy sorozatod. Terminál című versed reflektálás a sorozatra, vagy teljesen külön értendő?
Az Európaterminál-sorozat és a Holtidény megszületése ugyanarra az időszakra esik, és a kötet számos verse Európaterminál-prózából lett Holtidény-verssé “törve”: a 10-es, 11-es, 12-es Európaterminálok vizes triptichonja, az egyes darabok a saját címűkön szivárogtak át a kötetbe (Talasszofóbia, Holtidény, Adriaport), de az Atlantisz című triptichonban is ott van búvópatakként a (szintén vizes) 5-ös Európaterminál. A sorozatot és a Holtidényt ezenkívül az utazás tapasztalata is összeköti, ami a kötet felől inkább egy drón kísértetjárása.
Az “átírási” technika már a Garázsmenettől sem volt idegen, de most sokkal tudatosabban tekintettem ezekre a prózai szövegekre afféle előtanulmányokként, még ha mindez a képzőművészeti alkotásmódszertanból lehet is inkább ismerős. Nem tudom, mi következik most, amikor, a versek természetes érkezése mellett, az Európaterminál-gyakorlatokra is alapozva írok prózát.
ContextUs: Záróversed a Hagyaték, 1901. Kérlek, mesélj a keletkezéséről, s arról, miért pont ezzel a verssel zárul a kötet.
A vers beszélője az a Carlo Michelstaedter, aki ennek a – számomra elég fontos – kelet-közép-európai legendáriumnak az egyik lenyűgöző figurája. Olaszul beszélő, goriziai zsidó családból származó, ógörögül és latinul tanuló fiú volt, aki 1910-ben, huszonhárom évesen, az egyetlen és főművének tekinthető, disszertációval felérő szakdolgozata befejezése után lett öngyilkos.
György Péter azt mondta a Holtidény bemutatóján, hogy a kötetnek Michelstaedter az egyik alig titkolt hőse – s ha alig titkolt, akkor igazi. A vers a füredi Fordítóháznak köszönhetően éppen hét nyelvre fordul.
Volt (van) egy elég intenzív Claudio Magrist olvasó időszakom, és nála találkoztam először Michelstaedterrel. A Kisvilágoknak van például ez a szöveghelye: “Talán ezzel követi el az ember az eredendő bűnt: ha nem tud szeretni, boldog lenni, végigélni az időt, a pillanatot, anélkül, hogy őrülten hajtani, siettetni akarná. Ezt nevezte Michelstaedter a megbékéltségre való képtelenségnek. Az eredendő bűn a halált vezeti be, mely eluralkodik az életen, elviselhetetlennek mutatja folytatásának minden pillanatában, és arra késztet, hogy rombold az élet idejét, hogy siettesd, mint egy betegséglefolyását; az időt agyonütni annyi, mint illemtudóan öngyilkosságot elkövetni.” Ez a részlet a Holtidény szándékairól is képes talán mondani valamit.
Vagy ott van az a Magris-esszé, amelyből a vers egészen szűk cselekménye (inni az udvari kútnál) is származik. Szilvay Máténak köszönhetően aztán elkezdtem mélyebben megismerkedni a michelstaedteri gondolkodással és a (fő)művel (A meggyőződés és a retorika, ebből származik a Hagyaték, 1901 egyik mottója), ami magyarul is megjelent a Medicina Kiadónál, 2012-ben.
Számomra a kötet mottói (Thomas Mann, Samuel Beckett, T. S. Eliot) által felmutatott időszemlélet(ek)nek – a kötetbeli zárópozíciójánál fogva tovább visszhangzó – Michelstaedter lehetne a forrásvidéke, nálam (a kötetépítés apró játéka okán) a torkolata.
Forrásvidék és torkolat. És akkor még a vízről, a tengermély sötétkékjéről kellene mondani valamit, ha már ez lett a Holtidény-borító színe.
ContextUs: Hogy érzed, hogyan alakulnak a kultúraközvetítés, a kultúrpolitika lehetőségei a következő években? Illetve, hogyan foglalnád össze mindazt, amit a Független Mentorhálózat során átéltél és tapasztaltál?
Nem látok semmiféle kultúrpolitikai víziót, sehol, csak a még mindig sértett revansot és a – persze jogos – felháborgás mókuskerekét. A fortyogásunk legtöbbször csak fortyogás, egyéni fortyogás. A konszolidáció határait méricskéljük nap mint nap, s ha méricskéljük egyáltalán, akkor is egyénileg, ezért a legélőbb hagyomány: alámerülni és kibekkelni. De az egyéni stratégiáknak tényleg csak egy egészen szűk szelete ítélhető el a hiúság morális botrányaként, mert a szomszéd szeletben van ott az egzisztenciális kitettségből születő rossz döntés is, még ha az indulatainktól legtöbbször nem is férünk oda ehhez a distinkcióhoz.
Egyébként is szeretném hinni, hogy a mi korosztályunk már túllépett azon az értelmiségi reflexen, amelyik privilegizált helyzetből blattolja le az erkölcsi minimumot.
S amit még szeretnék hinni, hogy a szakma vesztésre ítélt oldala egységes, vitánk pedig – nyilván a habitusokból (is) adódó – taktikai kérdésekben van: hogy az érdekvédelem ma az elsődleges (nem egyetlen!) vagy a programszervezés?; hogy konfrontálódjunk a hatalommal vagy kompromisszumot keressünk?; és akkor én azt motyogom, hogy apolitikus naivitás, vissza meg azt motyogják nekem, hogy politizáló csökönyösség. Ugyanakkor inkább egyéni szemszögek sokasága van, így alig marad terepe, módja a közösségi stratégiáknak, s így a (szakmai) szolidaritás sem gyakorlat lesz, hanem esszétéma.
A Független Mentorhálózat – hibái, hiányosságai ellenére – mégis szép példája az igényeknek. Nem pusztán reakció, hanem (kultúr)politikai döntésre született proaktív gesztus, „intézmény”, amely képes volt tömeget mutatni fel, kulturális ajánlatot tenni. És közben arra is rávilágított, hogy a kultúrpolitika több finanszírozási kérdésnél. A Mentorhálózat proteszt volt és műhelymunka. Lehetne ez a közös hagyományunk.
ContextUs: Ha öt szóval kéne jellemezned a Holtidényt, mik lennének azok?
a, holnap, csak, (a), tegnap, maradéka
CV
Fehér Renátó (Szombathely, 1989) költő. A Litera.hu és a Hévíz folyóirat szerkesztője. Egyetemi tanulmányait Budapesten és Prágában végezte. Jelenleg az ELTE BTK doktori hallgatója. A József Attila Kör tagja. 2007 óta publikál. Első kötete 2014-ben jelent meg a Magvető Kiadónál Garázsmenet címmel, melyért Zelk Zoltán-díjat kapott. Holtidény című második kötete 2018 tavaszán jelent meg a Magvetőnél. Verseit eddig angol, cseh, francia, lengyel, német, orosz, román és szlovák nyelvre is fordították. Európaterminál című tárcasorozatát a Litera.hu és a pozsonyi Új Szó közölte. Jelenleg Budapesten él.
