A Harmadik Birodalomban 1938-ban a legnagyobb ellenségnek kikiáltott zsidók mellett megkezdődött a cigányok összeírása és elkülönítése. 1940-től a megszállt lengyel területre szállították őket, és többségüket Buchenwaldban, Auschwitzban vagy Ravensbrückben meggyilkolták. Ez volt a roma holokauszt, a Porajmos.
A német állam 1936-ban megalapította a Rasszhigiéniai és Népesedésbiológiai Kutatóhivatalt (Rassenhygienische und Bevölkerungsbiologische Forschungsstelle, az egészségügyi minisztérium L3 jelű igazgatósága). A Dr. Robert Ritter és asszisztense, Eva Justin által vezetett szerv azt a feladatot kapta, hogy végezzen mélyreható kutatást a „cigánykérdésben”, és szolgáltasson adatokat az elkészítendő „cigánytörvényhez”.
1936 tavaszán intenzív terepmunkát végeztek, főként interjúkkal és orvosi vizsgálatokkal igyekeztek meghatározni a romák faji besorolását.
A kutatók arra jutottak, hogy a legtöbb roma – akikről megállapították, hogy nem „tiszta cigány vérűek” –, fenyegetést jelent a német fajtisztaságra, és deportálásukat vagy megsemmisítésüket irányozták elő.
Habár a náci rezsim sosem állt elő a Himmler által követelt „cigánytörvénnyel”, számos, a romákkal szemben diszkriminatív intézkedés született. „Aszociálisnak” és „bűnözőnek” kiáltotta ki őket a hatalom, és 1935-től speciális táborokba zárta őket. 1937 után a nácik faji vizsgálatokat kezdtek végrehajtani a Németországban élő romákon. 1938-ban Himmler utasítást adott ki a „cigánykérdéssel” kapcsolatban, amely kimondottan „rasszt” említett, továbbá azt tartotta „tanácsolhatónak, hogy a cigánykérdés faji alapon kerüljön megoldásra”.
A rendelet azt adta utasításba, hogy regisztrálni kell a romákat (beleértve a vegyes származásúakat), valamint minden, „cigány módon vándorló” személyt 6 éves kor felett. Habár a nácik úgy hitték, a romák eredetileg árja fajúak voltak, azt gondolták róluk, idővel kevert rasszúvá váltak, így a „nem-árja” és „idegen rassz” besorolások alá estek.
