Íróként, fiatalon robbant be a köztudatba, majd 10 évig nem hallottunk róla. Tisza Kata nemrég stílusteremtő pszichoprózáival tért vissza. A múlt hónapban a legjobb hely a városban te vagy címmel megjelent első verseskötete, ami máris rendhagyó sikernek örvend. Kata az írás terápiás szerepe mellett szabadságvágyról, az éneklésről és különleges könyvbemutatójáról mesélt nekünk. 

ContextUs: A nemrég megjelent könyvedből fogyott idén a legtöbb az áprilisi könyvfesztiválon. Szerinted minek köszönhető a verseskötetektől nem megszokott siker? 

Engem is nagyon meglepett a kiadó összesítése az eladott könyvekről, sőt, maga a háromórás sor a dedikációért. Már ott érezhető volt, hogy ezt a könyvet az emberek szeretik, befogadják a verseket és magukénak érzik őket. Több dolog is lehet a hátterében. Egyrészt talán az, hogy az elválás és gyász igen sokakat érintő élethelyzet, és a meztelen őszinteség mindig átjön egy szövegen. Másrészt ez a téma tényleg megszenvedett és megélt, nincs benne semmi rejtőzködés. Harmadrészt, azt hiszem, a műfaj újdonsága és jelentősége is hozzájárulhatott, miszerint nemcsak mint ember és nő írtam meg, hanem mint segítő. Azaz úgy szerkesztettem, hogy egy traumafeldolgozó íve legyen a szövegeknek, ami elvezet a mélypontról a rehabilitációig, a látszattól a vállalt valóságig, vagyis önmagadig. Beletettem minden szakmai tudásomat is a versekbe. Ez alatt a pszichológiai életútkutatást, valamint a coaching praxist értem. Nem csak a megélt tapasztalatokat konstruáltam meg, és így a kötet segít az olvasók saját érzéseinek felszabadításában, értelmezésében és feldolgozásában. Tehát elsődlegesen terápiás hatással bír.

ContextUs: 9 évig nem olvashattunk tőled, majd jött az Akik nem sírnak rendesen, és most egy könyv csak versekkel. Mi terelt el a prózaírástól?

A műfajválasztás maga nem hordozott tudatosságot. Én alapvetően tavaly és idén is a doktori disszertációmon szerettem volna dolgozni. Az már másik kérdés, hogy az a rengeteg érzés és tudásanyag, ami az elmúlt évtized csöndjében felgyülemlett bennem, nem fért bele mereven meghatározott tudományos keretekbe. Így törtek elő belőlem tavaly a pszichoprózák, irodalom és pszichológia határán. Az a könyv akkor a „sírós könyv”-ként került a köztudatba, és a mélyen elfojtott érzések írták meg helyettem. Végig az volt a benyomásom, mintha valaki diktálná őket. Nem lehetett megállítani akkor a folyamatot. Az olvasók is hasonló élményekről számoltak be. Segített előhívni bennük régi emlékeket, és elindítani egy identitáskereső és veszteségfeldolgozó belső munkálatot.

Ez volt tavaly a vajúdás könyve. Az idei már a döntéshozásé, amikorra már letisztult minden, ami kérdésként nyomasztott addig. A műfaj is tovább tisztult, egyre szikárabb lett és sűrűbb. Már annyira megértek bennem a felismerések, hogy szinte csak úgy kifolytak belőlem készen. Mire ránéztem, már hatszáz vers állt előttem. Nem én akartam verset írni, hanem nem volt más választásom.

A versek elindultak, és maguktól íródtak, és engem is magukkal rántottak – ki, a felszínre.

Nagyon katartikus élmény volt megélni és együtt létezni a versekkel. Valójában akkor jöttem rá, hogy elvégeztem a saját műtétemet. Ez lett a „válós könyv”, gyásszal, magánnyal és végül feloldozással. Ez történik, amikor összeér a szakember és az magánember, amikor megérkezel az önazonosságba. Terápiás folyamatokban is használják a verseket a kollégák, és a hatás hasonló: felszabadul bennük és megérkezik önmagához az olvasó. Amennyiben persze hajlandó elvégezni a rá háruló belső munkát, merthogy ezek interaktív önreflexiós szövegek.

ContextUs: A könyveid az emberi kapcsolatok okozta nehézségeket mesélik el különböző formában. Ezek jelentették az életedben a legtöbb megoldandó feladatot?

Nyilván mindenki másra érzékeny. Engem világéletemben az emberi kapcsolatok minősége érdekelt leginkább. Tizenöt éve, fiatal lányként majdnem megöltek érte. Akkor a társadalom még kevésbé viselte a szembesítéseket, simán a felületen és sztereotípiák mentén kezeltek. Kiszálltam, még utolsó percben életben maradva, és ráálltam a tudományos kutatásra. Hosszú évek küzdelmei és munkálkodása során kimutattam – konszenzusban a pszichológiai, szociológiai szakirodalommal –,  hogy az életminőségünk legfontosabb mutatója az emberi kapcsolataink minősége. És akkor még egyszer nekiálltam az írásnak. De már más képekkel dolgoztam. Már belső megélésekből és külső ismeretek összehangolásából tudtam meríteni, azzal a mindent átható hittel, hogy többé nem téríthetnek el, mert az üzenetnek paradigmaváltó ereje és jelentősége van.

ContextUs: Coachként, kutatóként másoknak is javaslod az írást mint gyógyító eszközt? Úgy képzeljük el, mint egy naplót, egy blogot? 

Igen, gyakran szoktam javasolni. Természetesen az egyén alkatának és a problémakör jellegének figyelembevételével ajánlok. Összességében úgy vélem, hogy az írás strukturál és felszabadít elfojtott rétegeket, amiket így könnyebb feldolgozni. Az egyénnek leginkább komfortos írásformát javaslom, ezt külön egyeztetjük, esetenként.

ContextUs: Mostanában egy másik művészeti ágat is használsz terápiás céllal. A könyvbemutatódat összekötötted egy koncerttel, amin új szerepben mutatkozol be. Mesélj, kérlek, az éneklésről, és arról, hogyan kerültél kapcsolatba az Ef. Zámbó Happy Dead Banddel!

Öcsivel (Ef. Zámbó István – a szerk.), a zenekarvezetővel közel két évtizedre visszanyúló az ismeretségünk. Ő volt az egyik első ember, akivel találkoztam, amikor érettségi után Budapestre jöttem. Látott felszabadultan táncolni egy koncerten, és meghívott a zenekarába, de én akkor igencsak gátlásosan nemet mondtam. Sok-sok évvel később ez a jelenet megismétlődött, és csak akkor jött rá, hogy a nő ugyanaz volt, mint majdnem húsz éve. Addigra már leküzdöttem sok visszatartó akadályt magamban, és így kezdtünk el együtt dolgozni. Ő volt az, aki rábeszélt, hogy énekeljek is. Ezzel hosszasan kellett barátkoznom. A tavalyi könyvbemutatón tulajdonképpen még nem mertem.

Aztán menet közben rájöttem, hogy milyen rendkívüli erő rejlik abban, amikor valaki bemutatja, mintegy performanszként, a saját határain való túllépést.

Ez egy olyan üzenetet prezentál, hogy nem a tökéletességre törekvés a legfőbb lényeg, amiben olyan sokszor kivérzik ez ember. Inkább az a cél, hogy önazonos legyen és élvezze, amit csinál. Kerüljön flowba és szabaduljon fel! Itt keletkezhet annyi energia, aminek a segítségével sok mindennel megküzdhet. Nem énekesnőként, hanem íróként és segítőként énekelek, azzal az üzenettel, hogy vállaljuk magunkat, úgy ahogyan vagyunk, a tökéletlenségeinkkel. És merjünk szabadok lenni!

ContextUs: A szabadság megélése – az önfeledt színpadi jelenlét mellett – miben mutatkozik még meg jelenleg az életedben?

Igyekeztem ezt kiterjeszteni mindenre. Nem veszek részt semmilyen olyan kapcsolatban, ahol a legkisebb mértékű hazugság is jelen van. Semmiben, amiben meg kellene játszanom magam, ahol nem lehetek az, aki vagyok, a legmélyebb identitásommal, vagy ahol éppen ezért büntetnek, és rejtőzködni kell. Amikor valaki iszonyú nehezen kivívja, hogy az lehessen, aki, akkor az már nem nagyon szeretne többé lemondani a saját egyéniségéről. Rájöttem, hogy csak szabadon tudok szeretni. Ha hagynak lenni, aki vagyok, akkor én maximálisan hálás vagyok, és tisztelem a másik ember szabadságát is, és akkor a lojalitásom nem szűnik meg. De eléggé nehézkesnek találom Magyarországon a partnerség és szabadság fogalmainak értelmezését a párkapcsolatokban.

Sajnos igen gyakori az érzelmi kizsákmányolás, birtoklás és durva dominanciaharc. Én ezt már többé nem szeretném. Magamért sem, meg a lányaimnak szánt mintáért sem. De ez a probléma számos más szegmensben is jelen van. A tekintélyelvűség és hatalommal való visszaélés átitatja a kultúrát, megjelenik a kormányzásban, de a vállalati vagy akár egyetemi hierarchiákban is. Rájöttem, hogy nem nagyon kívánok behódolni senkinek, és semmilyen rendszernek, a saját műfajomat, módszeremet és vállalkozásomat valósítottam meg. Úgy élek, hogy minden az lehessen, aminek látszik. A lehető legközelebb állok önmagamhoz, csak azt teszem, amit szeretek, amennyire csak lehetséges.

ContextUs: A magyar underground zene rajongójaként mi az, ami leginkább megfog téged és beránt abba a világba?

Ez a történet is ősi bennem. Tizennégyéves koromban terjedtek ezek a kazetták Marosvásárhelyen, a szülővárosomban. Így jutottak el hozzám is, és először akkor éreztem úgy, hogy tartozom valahová, mégpedig egy olyan zenei/kifejezésmódbeli/filozófiai közösséghez, ami a sajátom. Attól a perctől kezdve ez a zene lett a társam, mindenhová kísért, mindig ezt hallgattam, dúdoltam. Megtanultam erre dolgozni, takarítani, gyalogolni, tanulni, utazni, létezni, nevetni, sírni. Egészen pontosan nem tudnám meghatározni, ez olyan, mint egy zsigeri szerelem, meghallod, és visz magával, te önkéntelenül is mész vele. Talán a szövegek költőisége kapott el nagyon mélyen, ahogy közel áll a saját gondolkodásmódom képiségéhez. Na, meg a zene ritmusa, amiről azt mondtuk, ha jól emlékszem, hogy „hullámzik, mint a Balaton, döcög, mint a Trabant.”

ContextUs: Nagyon fiatalon lettél sikeres, és rengeteg személyes támadás ért. Mi kell ahhoz, hogy a sikert és annak velejáróit megfelelően kezeld most?

Néha megingok azért, nem vagyok robot. De eddig még mindig valahonnan erőt tudtam gyűjteni a folytatáshoz. A legeslegfontosabb védelmet az önismeret nyújtja, hogy pontosan tudod, mi az, amit csinálsz. Már nem a sötétben tapogatózol, érzésre, mint fiatalon. Egészen pontosan le tudod vezetni, magadévá tett és megküzdött szakmai irányelvek mentén, hogy miért így és miért azt teszed, amit.

Ennél a nagyon szikár műfajnál, amit én csinálok, iszonyatos pontossággal kell fogalmazni, semmi sem kerülhet bele feleslegesen, és nem is hiányozhat belőle semmi.

Nagyon kell tudni minden egyes levegővétel mögött azt a szakmai hátteret, amire építed. Ez ad egy magabiztosságot, ami kell ahhoz, hogy hinni tudj a szövegedben. És ez ad precizitást is, pont az a szó, pont az a vessző kell oda, se más, se több, se kevesebb. Ha ezt nem érti valaki, vagy nem tetszik neki, szíve joga, kritizálhat. De már attól nem dőlök a kardomba, hogy „biztosan azért, mert szép”, „biztosan, mert fekete”, „biztos, mert fiatal”, mert tudom, hogy ezek előítéletek. Ha valós szakmai kritikát kapok, azért hálás vagyok, megfontolom, hiszen az ember a legjobb tudásával és szándékával is tévedhet. És akkor mindent megteszek, hogy tovább fejlődjek.

Állandó dialógust folytatok az olvasókkal, nagyon szenzitíven figyelem a hatást, és beépítek mindent. A végletességtől óvakodom: az őrült rajongást se engedem már be, és annak törvényszerű ellenpólusát sem, a gyűlöletet. Tudom, hogy mi zajlik a feladóban, tudom értelmezni. Már csak azzal van dolgom, ami ténylegesen az enyém. Az állandó önreflexió segít ezt eldönteni, és vigyáz rám, hogy el ne szálljak, megmaradjon bennem az a szakmai alázat, amire az utolsó percig szükségünk van. Közben az is fontos, hogy meghalljam az emberek szeretetét is, befogadjam és tudjak neki örülni, és hálás lenni érte.

ContextUs: Izgalmas témában kutatsz, amivel kevesen foglalkoznak. Hogyan élik meg az öregedést ma Magyarországon?  

Úgy élik meg, ahogyan a legtöbb marginalizációt: bizonytalanságban, önmarcangolásban. Leszakadva és kilátástalanságban. Ez a küzdelem a társadalom egészét áthatja, és nem csak az egyén szintjén van szükség változásra. A teljes társadalmi stigmatizáció elmozdulása és valós, értelmes időskori szerepek strukturális biztosítása szükséges.

ContextUs: Minden írásod belső feszültségeket tár az olvasó elé. A munkád során megismert életutak is inspirálnak, vagy kizárólag a saját tapasztalataid és érzéseid? 

Kizárólag a saját tapasztalásaim nem lennének elegendőek egy életműhöz, vagy eléggé beszűkülnének, azt hiszem. Nekem nagyon komoly inspirációs forrás a mindennapi munkám, az elméleti kutatás és a gyakorlati praxis. Állandó vérkeringésben vagyok: az érzelmek a racionalitással képeznek folyamatos dialógust. Ez ad egy egyensúlyt is, hogy ne őrüljek meg. Közben pedig minden egyes percét élvezem. Rendkívül izgalmas és kreatív kihívás, hogy értek is, valamint érzek is egy életet. És ott lehetek a pillanatnál, amikor egy másik ember megpillantja saját magát.

Sikerül tudatosítania egy érzést, felszabadulnia, a negatív energiát hajtóerővé alakítania, és cselekedve kimenteni egy csapdából saját magát.

Ez egy olyan technika, amit, ha elsajátít valaki, az óriási erőforrássá válhat az életében, hasonló válsághelyzetek kezelésére. Az én célom az, hogy minél előbb talpra álljon önerőből egy ember. Nekem ez az elsődleges munkám, az írás az inkább önjutalmazás. Tiszta örömből csinálom, és a tudat, hogy van benne társadalmi felelősségvállalás, védetté tesz ma már, érjen bármilyen külső támadás.

ContextUs: A nyelvezet, amit használsz, végtelenül szívbe markolóan hat. Eszedbe jutott már, hogy akár negatív hatása is lehet, például azokra, akik szerint a házasság jól is elsülhet? 

Az talál rá a szövegeimre, akinek dolga van vele. És arra reflektál, ami megszólítja. Úgy vélem, az egy hamis kép, amit jelenleg a házasságról kommunikálnak, miszerint boldogan éltek, amíg meg nem haltak. A „hogyan” elsikkad és elkenődik. Nem attól lesz rossz valami, hogy beszélünk róla, hanem ha hallgatunk, és elfojtjuk, és színjátékot játszunk. Aki boldog, annak nem lehet egy szöveggel ártani. De neki sem árt óvatosnak lenni, és dolgozni, mert van min. Sajnos. Én úgy vélem, a szövegeim a kritikai realizmuson túl egy nagyon tiszta emberi hitből táplálkoznak, miszerint mindez lehetne jobb. De csak úgy, ha kimondjuk és vállaljuk a rosszat.

ContextUs: Említetted a lányaidat, akik biztosan sokat kapnak tőled. Mit gondolsz, ők tudni fogják már fiatalon, hogy a legjobb helyek a városban?

Minden szülőnek el kell fogadnia, hogy gyermeke önálló személyiség. Ez a kiindulópont. Ha fejre is állunk, hogy legyenek valamilyenek, ők már eleve valakik, amit nekünk tisztelni kell. Továbbá azt is el kell fogadnunk, hogy gyermekeinknek nem mi vagyunk az egyetlen hatásai. Ők egy rendszer részei, van másik szülőjük is, aki esetleg másik értékrendben hisz. Ezen kívül egy tágabb szocializációs folyamat részei, ami szintén nem mindig teljesen ugyanaz, mint mi szeretnénk. Ezen tényezők összjátéka nagymértékben árnyalja a képet.

Te mindent megteszel, hogy átadj a gyerekednek egy üzenetet, miközben te is ember vagy, és te is tévedhetsz.

Ugyanakkor bizonyos autonómiát is adnod kell neki, hogy önmagáért és a döntéseiért is vállalhasson felelősséget. Ezek együtt hatnak végtelenül bonyolult és finom szövevényekben. Végső soron, amiben leginkább hiszek, az az, amit mutatsz, és nem az, amit mondasz. Tehát ha azt akarod, hogy a gyermeked szabad és független emberré váljon, aki hisz és bízik magában, akkor szabad és független emberként kell neki példát mutatnod.  Bizonyítsd be neki, hogy hiszel és bízol önmagadban, valamint tiszteled magadat és másokat. Vagyis jó helyen vagy a városban.

Tisza Kata a Vörösmarty téren dedikál a 89. Ünnepi Könyvhét keretében, június 8-án 18:30-19:30 között, a Scolar Kiadó standjánál. Június 9-én, szombaton pedig a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében beszélget az új kötetről Szabó T. Annával, a Margó Fesztivál egyik programjaként.

CV

Tisza Kata író, költő, öregedéskutató, coach. Született Marosvásárhelyen, 1980-ban. Diplomáit az ELTE Bölcsészettudományi Karán, valamint az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán szerezte. Tizennyolc évesen érkezett Budapestre, kezdeti irodalmi sikereit követően visszavonult, két gyermeknek adott életet, és tudományos pályára lépett. Öregedéskutatásról szóló mesterdiplomájával elnyerte az ELTE Pszichológiai Doktori Iskolájának ösztöndíját. Emellett coach minősítést szerzett, és önálló praxist nyitott, főként élethelyzeti elakadásokkal foglalkozik. Tíz év házasságot követően, tavaly vált külön férjétől. Társadalmi munkája az emberek közti egyenrangúság elérését és az emberi méltóság megőrzését szolgálja. Visszatérését követően két könyve jelent meg a Scolar kiadónál: Akik nem sírnak rendesen (2017), A legjobb hely a városban te vagy (2018).