A festészetben, szobrászatban, díszlettervezésben, videózásban és rendezésben ugyanúgy új utakat kereső Csurka Eszter most rendhagyó kiállítással jelentkezik az A38 hajón.
Azonban kivételesen nem irodalmi vonatkozásban, hanem tudományos szemszögből vette górcső alá a témáit. Festményei olyanok, mintha hosszú exponálással próbálnánk meg elkapni a pillanat lényegét, mielőtt az elillan.
Őszinte leszek: semmit nem értek a festészethez. Na, jó, ez így nem igaz, mert kifejezetten szeretem nézegetni a festményeket, viszonylag gyakran járok múzeumokba, a világ nagy alkotásainak jó részét láttam már (bár kétszer voltam Milánóban, és Az utolsó vacsorát egyszer sem tudtam belesűríteni, ez azért fájó pont marad), de a kortárs festészet valahogy eddig egyszer sem hozott lázba. Aztán megláttam, hogy Csurka Eszter természettudományos ihletésű tárlata nyílik meg az A38 Hajón. Ez rendesen felkeltette az érdeklődésemet, mert a tudomány, a kortárs képzőművészettel ellentétben, teljesen az én asztalom. Úgyhogy elmentem a megnyitóra.
Eszter a kortárs magyar festészet egyik legnagyobb alakja, tagja a Fiatal Iparművészek Stúdiójának és a Magyar Alkotóművészek Szövetségének, rengeteg egyéni tárlattal büszkélkedhet, és a festészet mellett szobrászkodik, rendez, fotóz, színészkedik és díszleteket is tervez. Ezek tudatában nem lepődtem meg, hogy gyakorlatilag élére állítva fértünk csak el a hajó kis bemutatótermében, és néha úgy kellett odaverekednie magát az embernek egy-egy festményhez.
Eszter képeitől olyan érzésem volt, mintha egy teljesen más világba repítenének, ahol a mozdulatok közben megállt az idő.
A tárlat egyébként rendhagyó, mivel ezúttal nem irodalmi idézet ihlette a címeket: a Zónába kerülni kifejezés a sportra utal, arra a pillanatra, amikor egy kosárlabdázó eldobja a labdát a palánk felé, és már ekkor tudja, talán inkább érzi, hogy betalál. Megtapasztalja a tökéletes jelenben levést, és mintha lelassulna az idő, miközben a labda a palánk felé repül – pontosan ezt az érzést adják vissza Eszter képei is. A pillanatok közötti pillanatokat, azt a tizedmásodpercet, amikor valami már nem, de egyúttal még nem – valami köztes.
Ahogyan az alkotások között sétálgatok, nekem a tudomány kicsit elméletibb, átlagember számára majdnem felfoghatatlannak tűnő kvantumfizika jut az eszembe, amely azt mondja, hogy minden anyagnak a világon részecske- és hullámjellege is van, Eszter képein pedig mintha ez a hullámtermészet jelenne meg, a sok gömb alakzatnak köszönhetően egy kicsit űrbéli hangulatban. A kvantummechanika kiszámíthatatlan és előreláthatatlan, pont úgy, mint az, hogy hogyan végződnek majd az Eszter által lefestett alakok mozdulatai, ha kikerülnek ebből a lelassított, megfagyott állapotból.
A művész saját bevallása szerint is ilyen hatásra törekedett a festményeknél:
A fény, ami hullám és részecske is egyszerre, melynek érzékelése függ a megfigyelést végző személytől, nagyon fontos alkotóeleme minden látványnak. A negatív fény, a sötét árnyék, ami átfordul világosba, ez az örökké hullámzó energia; ezt szeretném a festészet nyelvén láthatóvá tenni
– írja a kiállítás beharangozójában. Nehéz áthidalni a tudomány és a művészet közötti határt úgy, hogy egyik se sérüljön, de úgy gondolom, hogy Eszternek ezúttal sikerült zónába kerülnie.
Két dolog viszont szemet szúrt a festmények között. Az egyik az, hogy míg a képek nagy része szép egészet alkot, hasonló színekkel és témákkal dolgozik, két festmény nagyon kilóg a sorból, és megtöri számomra a kiállítás dinamikáját, kizökkent, de nem a jó értelemben. Az egyik egy vázában tartott virágcsokrot ábrázol, csendéletet az egyébként dinamikus képsorozat között. Bár értem a koncepciót: a képen felcserélődik az árnyék és a fény, és a virág árnyéka a világos, maga a virág pedig sötét, passzol Eszter árnyjátékkal kapcsolatos elképzelései közé. Számomra mégsem illik bele a történetbe. A másik festmény, amely megakasztja a többi kép hangulatát, szintén virág motívumokkal operál, de pontosan meg sem tudnám határozni, mi látható rajta. Talán egy lefelé fordított borospohár, amelyből virágok esnek ki? Nem tudom, de sem témában, sem esztétikailag nincs a többi festmény szintjén.
Az egyik legnagyobb, elhelyezése alapján talán egyúttal pont az egyik legfontosabb festmény a többihez hasonlóan mozgást és dinamikát ábrázol, az összképbe teljesen beleillik, mégsem tetszik.
Ez az egyetlen, amelyen túlsúlyban van a gömbforma a mozgásban lévő alakokhoz képest, ezzel pedig még magában nem is lenne probléma – csakhogy a gömbben halványan egy meditáló alak körvonalai rajzolódnak ki, ez pedig számomra egyáltalán nem illik a kiállítás egészéhez és magához a festményhez sem.
A koncepciót emögött is értem (valószínűleg a spiritualitást, és az állandó mozgás melletti pillanatnyi leállást, befelé figyelést jelentheti), mégis, a festmény kicsit kommersz lesz tőle, kevésbé művészi, és inkább egy sorozatgyártásban készülő, olcsó képre hasonlít.
Azt viszont el kell ismernem, hogy a tárlat hatott rám – és végül is a művészetnek mi a célja, ha nem ez? Ha nem is lesz mindegyik festmény lett a kedvencem, és valójában csak egyet akasztanék ki a házam falára, ha tehetném (pontosan a fehér árnyékú fekete virágot, ami a többi képhez annyira nem illik), mégis úgy mentem haza a kiállítás után, hogy egész este a képek jártak a fejemben, és próbáltam megfogalmazni, mit is gondolok róluk. Eszter festményei a fény és árnyékok játékán keresztül tökéletesen adják a furcsa, kicsit misztikus, kicsit tudományos érzetet, amire számítottam a kiállítás beharangozójából. A sok mélykék, az elmosódott szélek, az ezekkel kontrasztba kerülő, igenis éles vonalú gömbök mind kizökkentenek, és számunkra is lelassítják az időt néhány percre.
