Hirdetés

Újságírónk ott volt a T2 Trainspotting londoni vörös-szőnyeges világbemutatóján! A hír igaz, csak London helyett Edinburgh-ban, a vörös szőnyeg narancssárga volt, (harmadik-világbeli) újságírónk pedig akkreditáció helyett kosarat kapott, ezért harmadik-vonalbeli rajongóként tudósít az eseményről.

Pornó, avagy T2

Január 5-én „robbant” a hír, az Irvine Welsh Pornó című regényéből forgatott T2 Trainspotting világbemutatója nem a jól bejáratott londoni Leicester Square-n lesz, hanem a skót főváros legnagyobb befogadóképességű mozijában. A film rendezője, Danny Boyle szerint ők maguk ragaszkodtak ehhez, hiszen itt játszódik, itt forgatták, természetes, hogy itt mutatják be – no, persze, nem a nagyközönségnek, hanem a gondosan kiválasztott médiának, és nevezetességeknek. (Ez így csak majdnem pontos, de erről majd később.)

Igen, én vagyok, visszatértem, és az újévi fogadalmaim között nem szerepelt, hogy felhagyok a szarkazmussal, úgyhogy továbbra is keserédes cinizmussal megfűszerezett cikket olvashattok az alábbiakban.

A Cineworld mozi előtt, a parkoló felett

Contextusék Freudéknál

Mit csinál ilyenkor egy „vérprofi” újságíró? Hát persze: akkreditációt szerez. Azaz szerezne, ha tudná, hogy kitől. A mozi annyit mond, hogy tőle nem. Próbáljuk meg a forgalmazót. A forgalmazó a TriStar, amely a Columbia Pictures tulajdona, amely a Sony Entertainment kezében van. Azt gondolnánk, hogy a 21. században néhány kattintás, és megvan a szükséges információ. De nem. E-mail cím nuku, a megadott telefonszámon beszédfelismerő robot kér, hogy mondjam be, kit keresek. De hát kit keresek? Egy központossal beszélnék, kérném, kapcsoljon már egy illetékeshez, de olyan nincs. Mármint központos. Illetékes, valószínűleg, annál több. Két nappal az esemény előtt aztán előkerül a mozitól egy hölgy, aki végre használható nevet, e-mail címet, telefonszámot ad. (Csak jelzem, mindezt két héttel az első megkeresés után.) Sebaj, jobb későn, mint soha. De soha lesz belőle, mert későn. Mert a hölgy kissé ideges, ugyanis ő vonaton ül, – miközben én buszozok, nulla-órás szerződéses munkahelyemre, oda-vissza két órát (lásd: Válaszd az életet-monológ) – hogy elérje a gépét, ami Edinburgh-ba röppenti. Gondolom, ötcsillagos szálloda, teljes ellátással két napig, érthető, hogy ideges. A „vérprofi” nem adja fel. Bár az írásos elutasítás mellé sikeresen begyűjt egy telefonos elutasítást is, mégis odamegy a helyszínre két órával hamarabb, mert tudja, hogy be fog jutni. És be is.

Utolsó simítások a színpadon

Olyan freudi az egész. Mármint szó szerint. Az eseményt valamilyen megmagyarázhatatlan okból a freuds.com szervezi, akiknek a honlapján szintén alig akad értékelhető információ. Járkálok fel-alá a moziban, a biztonsági őrök, érzem, meg akarnak szólítani, de valamiért sugárzik belőlem egyfajta magabiztos bizonytalanság, babrálok a profinak tűnő kamerámmal, telefonon tartom a kapcsolatot a sorban álló rajongóval, néha rákérdezek, merre van a média-pult, ezért nem penderítenek ki. Aztán megtalálom a média-pultot, kicsit szégyenlősen bemutatkozom, kezdeném előadni a fedősztorimat, de, meglepetésemre, a hölgy tud rólam. Nagyon szépen mosolyogva nagyon szépen bocsánatot kér, hogy, sajnos, a Sony kifejezett kérésére külföldi újságíróknak nem áll módjukban akkreditációt adni.  Ez olyannyira mellbe vág, hogy még kattintok néhányat, aztán, feladva riporteri mivoltomat, beállok rajongónak. Karszalagot ugyan nem kapok már, de sikerül bejutni a narancs-vörösszőnyeg mellé, a harmadik sorba. (Ennek jelentősége lesz, később.)

Hét hónap várakozás

Tavaly, az augusztusi fesztivál-időszak előtt, június végétől július végéig lehetett útlezárásokkal, catering-buszokkal, világítás-technikai teherautókkal találkozni Edinburgh utcáin. A rajongók a lámpaoszlopokra kihelyezett tájékoztatókból próbálták meg kitalálni, hogy éppen merre jár a stáb. A kitartó szerencsések aztán nagyritkán, amikor a biztonsági emberek már elfáradtak, meg a stábtagok is úgy érezték, hogy nem lehet mégsem ennyire elhanyagolni a városlakókat, odaálltak egy-két fénykép erejéig, és belemosolyogtak a kamerába. Mondom, nagyritkán. A narancs-vörösszőnyegen azért kicsit más volt a helyzet…

Szőnyegre lépni szigorúan tilos

A mozi/bevásárlóközpont előtti teret, nyilván, már órákkal az esemény előtt bekerítették, az embermagas drótkerítést fekete nejlonnal vonták be, nehogy az utcáról véletlenül valaki is belásson. Nyilván, ez is protokoll, de szerintem értelmetlen. Miért ne állhatna meg egy éppen arra járókelő, hogy néhány pillanatig rácsodálkozzon a hírességekre? Miközben a szőnyeg, a fúrás-faragás, a fények beállítása alig pár perccel az első stábtag érkezése előtt fejeződött be. Aztán egymás után gördültek be az elsötétített üvegű autók: rendre megérkezett a rendező, Renton, Begbie, Spud, Betegfiú, és a többiek. Fotózkodás a bejáratnál, interjú a küszöbön, autogram-osztogatás, majd interjú a színpadon, amelyen a T2 betűinstalláció vég nélkül forog körbe-körbe.

A narancsvörös-szőnyegen. És mellette…

Danny Boyle határozottan állította, hogy ők maguk ragaszkodtak ahhoz, hogy a díszbemutató Edinburgh-ban legyen, mert „a Trainspotting Skócia Csillagok Háborúja.” Majd hozzátette:

Az elsőt, különböző pénzügyi okok miatt, Glasgow-ban forgattuk, alig néhány napunk volt csak Edinburgh-ban. Most pont a fordítottja történt… De jó volt visszatérni, mert a helyiek (a glasgowiak – a szerk.) nagyon büszkék voltak az első filmre. Tulajdonképpen az egész ország beszél róla, még mindig. De hát, ha a nemzet első embere (Nicola Sturgeon, skót miniszterelnöknő – a szerk.) is nyilvánosan kinyilvánítja büszkeségét, akkor óhatatlanul felsóhajtasz: úristen, mit csináltunk?

Danny Boyle, a rendező élvezi a reflektorfényt

Ewan McGregor egyenesen az „első feleséghez” hasonlította a rendezőt, akivel jó pár filmet követtek el együtt. A forgatásról szólva, amelyet viccesen húszéves osztálytalálkozónak nevezett, azt mondta:

Furcsa volt újra belebújni a szerepbe. Valamilyen formában ijesztő is volt, de én Renton vagyok, Renton pedig én.

Mert, mint hozzátette, ezek a karakterek:

Begbie, Betegfiú, Spud és Diane olyanok, amilyen emberekkel a valóságban találkozol.

Míg a többiek a színpadi „fellépés” után visszatértek még autogramot osztogatni, Jonny Lee Miller kissé kiábrándító volt, valamerre eltűnt. Mint megjegyezte:

Múltkor forgattuk ezzel a kis kamerával ezt a gerilla-mozit (Trainspotting 1a szerk.), bárhová mentünk, bármit csináltunk, senki le se sz@rta. Szerettük volna ugyanazt átélni, de most mindenhol megkapjuk ez a tömeget…

“Szelfizz velem, Ewan”

Nem is tudom, picit irigyeltem a lelkes rajongókat, akiknek elsöprő többsége talán még ötéves tervben sem volt az első film bemutatásakor: furakodtak, lökdösték egymást, hogy imádott kedvencük közelébe kerüljenek, megérintsék őket, közös szelfit készítsenek, aláírják a pólót-könyvet-dvd-t, miegyebet. Én szarkalábakat, kényszerű mosolyokat láttam, kötelező, már-már előre megírt gondolatokat hallottam; egyetlen üdítő kivétel a rendező magatartása volt. De ez annak is betudható, talán, hogy egyedül ő látta teljes terjedelmében a moziba kerülő új alkotást…

Természetesen megjelent a könyv szerzője, Irwine Welsh is, aki, a pletykák szerint, ugyanúgy eljátszott egy kisebb szerepet, mint az első filmben. A forgatókönyvírót, John Hodge-t, mindenki az egekig magasztalta, mert állítólag tíz évvel ezelőtt már íródott egy másik forgatókönyv, de az értékelhetetlen volt – az övével ellentétben, amelybe mindenki egyből belezúgott.

a T2 Trainspotting nagyon durva, kell bele egy bolgár üdvöske is – Anjela Nedyalkova

Különös volt Robert Carlyle megjegyzése, aki az író 2016-ban megjelent regényét, a The Blade Artist (A penge-művésza szerk.) címűt hozta fel, amely kifejezetten az ő karakterével, Begbie-vel foglalkozik, és a tervek szerint ebből is mozifilm készül majd. Reményei szerint nem kell újabb huszonegy évet várni rá. A T2-ről így beszélt:

Azt vártam, hogy húzós, nehéz és kemény lesz, de őszintén be kell vallanom, hogy nem volt az. Elcsépelt dolog ezt mondani, de olyan volt, mint felhúzni egy pár régi bekoptatott cipőt.

Tommy-t (Kevin McKidd) is sikerült lekapni. A brit média által közölt, az eseményen készített fotókon viszont sehol nem lelhető fel (igen, ennyire megöregedett)

Ewen Bremner, akárcsak a többiek, magáról a filmről nem nyilatkozott, mindössze annyit mondott a karakteréről, hogy nem sikerült megszabadulnia a függőségétől, hiába küszködött, de:

Körülnézel itt Edinburgh-ban és Skóciában, és látod, hogy az emberek ugyanazon problémával küszködnek. (mint húsz évvel ezelőtt – a szerk.)

Húsz évvel ezelőtt,

a magyar bemutató környékén láttam az első filmet. Őszintén, csak akkor esett le, hogy jé, tényleg itt játszódik, amikor tavaly nyáron eljutott hozzám az infó, hogy forgatják a másodikat. Most már magam sem tudom, hogy valóban az alternatív színházi múltam és a Fringe miatt választottam ezt a várost, vagy pedig a tudatalattimba égett bele a Trainspotting, és ezért kötöttem itt ki. Ez és hasonlók kavarogtak a gondolataimban, miközben a biztonsági őrök kiosztottak néhány jegyet a vetítésre, karszalag-szám szerinti sorrendben. Ismét felcsillant a remény, hogy birtokomba jut az A5-ös méretű laminált kartonlapocska, de hiába, a zordon hústorony nem értékelte a humoromat, amikor a 2012-es, egyébként meg a 007-es sorszámú Félsziget-karszalagomat villantottam fel neki. Azért örültem, hogy nem csak a kiváltságosak, hanem EMBEREK is bejutottak a nézőtérre. Aki meg nem, az elkezdte letépkedni a paneleket, és ki gyalog, ki buszon, ki biciklivel hordta szét a díszletet. Azért maradt csattanó is a végére, amikor a sportkocsi a kocsma elé tolatott, felnyitotta a tetejét, a hölgy pedig belepakolta a saját szerzeményét. Ott voltam. Ennyi. A filmet pedig megnézem jövő héten. Pénzért.

Az ismert üldözős jelenet forgatásán | Fotó: Bíró Anasztázia, akivel a cikk szerzője átvészelte a Skót Narancsot.

Utóirat: A futós-üldözős-autóba ütközős jelenet újraforgatása mellett a Válaszd az életet-monológot is újraírták. Íme:

Válaszd az életet

Válaszd a Facebook-ot, a Twittert az Instagramot, és reménykedj, hogy valaki valahol törődik vele

Válaszd, hogy felizzítod a régi parazsat, vágyva arra, hogy bárcsak mindent másképpen csináltál volna

És válaszd, hogy végignézed, miként ismétli a történelem önmagát

Válaszd meg a jövődet

Válaszd a valóságshow-kat, a szajha-alázó bosszú-pornót

Válaszd a nulla-órás szerződést, a két-órás menetidőt a munkahelyedre

És válaszd ugyanezt a gyermekeidnek, csak egy kicsit rosszabbat, és enyhítsd a fájdalmat egy ismeretlen mennyiséggel egy ismeretlen kábítószerből, amit valakinek a konyhájában kotyvasztottak

És aztán… Aztán vegyél egy mély levegőt

Függő vagy, légy hát függő

Csak légy függő valami mástól

Válaszd, akiket szeretsz

Válaszd meg a jövődet

Válaszd az életet

Alább láthatók a további képek, amelyet már nem a cikk szerzője fotózott, hanem a Metro munkatársai – őt beengedték a 2012-es Félsziget-karszalaggal:

Itt pedig egy interjú Johnny Lee Millerrel:

Hirdetés