Amikor az ember egy thrillert készül megnézni, nagyjából tudja, mire számíthat. Vannak olyan filmes eszközök, amellyel a rendező képes egy történetet olyan szemszögből beállítani, hogy borzongasson és folyamatosan fenntartsa a feszültséget. Sötét titkok, amelyek akár misztikus elemekkel karöltve tárnak elénk egy általában lineáris cselekményt. Ritkán várhatunk újdonságot, általában kikövetkeztethető a szüzsé, sokszor maga a csattanó is. Amire készülünk, az a feszültséggel teli kikapcsolódás. Anyám! című film kritikája.

Hirdetés

Viszont mi történik akkor, ha egy olyan rendező, mint Darren Aronofsky kezébe adjuk mind a forgatókönyv, mind a megvalósítás lehetőségét? Gyökeresen felforgatja a thrillerekkel kapcsolatos sztereotípiáinkat.

Egyszerű a sztori, mint a barlangrajz

Ha valaki rákeres a neten a filmre, mindenhol faék egyszerűségű sztorit talál: egy idősödő költő és fiatal felesége egy viktoriánus házban élnek mindentől távol [klisé]. Egy nap egy idegen [még egy klisé] és felesége megjelennek, és fenekestül felforgatják a pár életét. 

Már a leírás alapján is egy közepesnél is gyengébb thrillerre készülhetünk, amit nem hogy moziban, de talán egy hétköznap esti vacsora közben is csak fél szemmel nézegetünk.

Ami kicsit gyanús lehet, az a rendező személye, valamint a szereposztás. Ha tényleg középszerű thrillerről beszélünk, hogyan tudták Jennifer Lawrence-t, Ed Harris-t, Javier Bardemet és Michelle Pfeiffert rávenni a főszerepekre? Ezen kívül az sem megszokott, hogy egy thriller hossza meghaladja a 100 percet. Ennél a filmnél 121 percről beszélhetünk.

Zsák a foltját

A családi tűzhely őrzője szerepének jelentőségét azzal tudták még hangsúlyosabbá tenni, hogy mélyebben gyökerező, szimbolikus köteléket szőttek a kétkezi munkával felépített ház és a feleség közé. Jennifer Lawrence számára egyébként sem jelentett nagy kihívást a szerep megformálása, mivel a naturalisztikus, nyers, már-már túlzó bemutatási mód, amely az egész film hangulatát körüllengi, olyan miliőt teremt, melyben csak egy ellaposodott előadási mód lett volna kirívó. A férjet alakító Javier Bardem is tökéletesen alakítja a költő szerepét, akit megrészegít, hogy rajongói piedesztálra emelik. Alkotói válsága tökéletes egyensúlyban van feleségétől való viszonylagos távolságtartásával. Könnyű dolga volt, mégis a legnagyobb megformálása a filmben, amikor mozdulatlanul, némán ül egy fotelben. Az ott végbemenő érzelmek verbális eszközök nélküli kifejezése megsüvegelendő.

/ Fotó: InterCom

Igaz, hogy mellékszerepben, viszont erős karaktereket kapott Ed Harris és Michelle Pfeiffer is, előbbi úgymond egyfajta előfutára a cselekménynek, utóbbi olyan szerepet kapott, aminek célja a főszereplő pokoljárásának kiprovokálása. Itt éreztem egy kis ellentétet, mert bár a szereplők a film elején emberi érzelmekkel rendelkeznek, az irritálás hatása számomra halványabb volt a kelleténél. Biztosra veszem, hogy a főhősnő helyében már a film felénél megtéptem volna Pfeiffert.

A fekete leves

Idáig a hibákról nem beszéltünk, ebből érezhető, hogy közepesnél jóval erősebb filmmel van dolgunk, ettől függetlenül akadt pár zavaró elem. A legfontosabb éppen a film első jelenetében található.

Az első vizuális élmény, amit kapunk, a remek kameraállásban megjelenő Jennifer Lawrence, aki mesterkélt feszültségkeltés közepette sétál le az emeleti lépcsőről, és még egy kevésbé tapasztalt thrillerkedvelő is tisztában van vele, hogy ennyire korán még semmi nem fog történni.

Valószínűleg a rendező célja ezzel az volt, hogy minden helyiséget be tudjon mutatni – természetesen az összeset bejárja a házban, és mindenhol megáll egy kicsit –, viszont ebben az esetben jobban járt volna, ha nem egy áttetsző hálóinges Misticet küld körbe, bevallom őszintén, ha utána fel kellett volna idéznem a környezetet, jelentős kihívásokkal küzdöttem volna.

/ Fotó: InterCom

Leginkább mégis az zavart, hogy úgy éreztem, erőltetve van a történet kibontakoztatása. Nyilvánvaló ha vendég jön, akkor meg kell ágyazni neki, de egy 6+ szobás házban miért a pincében tartják az ágyneműhuzatot? Aki nem tudja, annak gyorsan elmondom, azért, mert a pincében történni fog valami, ami miatt valahogy le kell zavarni a főhősnőt. Szerencsére ehhez hasonló klisé később nem jelentkezett, egyedül ekkor éreztem úgy, hogy meg akarnak vezetni. Egy-két apróságokkal kapcsolatos kérdés maradt még bennem, amikre nem kaptam választ, illetve az ok-okozati összefüggés hiányzott a filmből, de mindezek felett szemet lehet hunyni.

Linearitás vagy érzelmi hullámoztatás?

A cselekmény lineárisan halad, és a középpontban a már fent említett népszerű író és fanatikusai, valamint az író és felesége kapcsolata áll. Mindezt a nő szemszögéből láthatjuk, az ő érzelmei állnak a középpontban, és mint minden elem, ezek az érzelmek is sarkítva jelennek meg, ezzel is növelve az egyébként is mély szakadékot a valóság és az eltúlzott megvalósítás között.

/ Fotó: InterCom

Amit Aronofsky – sok minden más mellett – zseniálisan oldott meg, az a nézők érzelmi hullámoztatása. Ennek általában három megoldása adott. Az első, amikor a feszültségkeltést a cselekmény vonalával fokozatosan éri el. Ennek előnye, hogy a lehető legkevesebb hibát lehet vele elkövetni, hátránya viszont, hogy nehéz vele középszerűnél erősebb művet produkálni. A második, amikor hirtelen meghökkentésekkel tereli a nézőt a film mentén. Ezek általában mély nyomot hagynak a közönségben, viszont ahogyan haladunk előre a cselekményben, általában kiszámíthatóak lesznek, mi pedig egyre inkább immunisak rá. Ugyanaz az eszköz negyedik, ötödik alkalommal már nem tudja kiváltani a kívánt hatást.

/ Fotó: InterCom

A harmadik, és egyben legnehezebb, amit a rendező mesterien oldott meg, hogy felépített egy nagy tempóban, lineárisan erősödő érzelmi terhelést, és feszültségkeltő hullámot kapcsolt hozzá, ami a film közepénél visszarántja a nézőt nyugalmi állapotába. Ez azért veszélyes, mert a második hullámnak sokkal nagyobbat kell ütnie, hogy az első mondhatni értelmét veszítse.

Ezt olyan magas szintre sikerült emelni, hogy javaslom a korhatár besorolóknak, hogy nézzék végig a filmet! Masszívan egy 18+-os besorolást érő film, 90 percig thrillerként játszadozik, utána jaj annak, akinek gyenge a szíve!

A tuningolt polák

A filmet ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor megjelenik egy utcai gyorsulási versenyen egy kispolski. Mindenki nevet, és nem támasztanak túl nagy elvárásokat felé, mondhatni közröhely tárgyát képezi. Aztán, amikor az első Porsche-t lenyomja negyed mérföldön, mindenkinek leesik az arca, és utána nézik meg tüzetesen, hogy mivel is van dolguk, ekkor veszik észre, hogy akkora motor van beleépítve, hogy a vezetőn kívül más nem tud beülni, ő is csak fülvédővel, mert az ékszíj 30 centire a fejétől forog.

Felejtsünk el mindent, amit a thrillerekről gondoltunk. Itt nem lesz kikapcsolódás. Ez a thriller ugyanis brutális mondanivalóval rendelkezik, és olyan társadalomkritikát csap az arcunkba, hogy még most is ég a bőröm. Aronofsky nagyon keményen túltolja a szembesítést.

A filmet megnézve értjük meg a miértjét, és azt, hogy ez a megvalósítás szempontjából nem negatívum, hanem eszköz a rendező kezében. Teheti mindezt azért, mert a valóságtól való elszakadás sokkal nagyobb teret biztosít számára.

Az Anyám! „egyszerű” thrillernek indul, a végére pedig sokkoló pszichothrillerré alakul át. Kicsit olyan, mintha az első 15 perc önmaga paródiája lenne. Az a fajta film, amiről a moziból kijövet még nagyon sokáig gondolkozik az ember a látottakon. Letaglózó, és olyan tükröt tart az ember felé egy irodalmár és rajongói kapcsolatáról, hogy ember legyen a talpán, aki ebbe nem látja bele a napi Coelho-idézeteket posztolók tömegét.

Hirdetés
ÉRTÉKELÉS
Rendezői kreativitás
10
Gondolati tartalom
8
Sztori
6
Esztétikai minőség
8