Múlt hét csütörtökön André Ferenc Kötet előttiek estjén jártunk az RS9 “Vallai Kert”-ben. A termet diszkréten megtöltők egy cseppet sem unalmas, pezsgő, performatív beszélgetésnek lehettek tanúi, jobbnál jobb szövegekkel, személyes információkkal fűszerezve az Erdélyből érkezett André Ferenc és az őt kérdező Závada Péter társaságában.

Hirdetés

Az első dolog, ami megtudtam, habár már szegről-végről ismertem Andrét eddig is, hogy ez az első önálló estje Budapesten. Ezt az információt meg is koronázta gyorsan egy felolvasással, mely olyannyira történt a vers szavalás mesterkéletlenül hagyományos értelmében, hogy ehhez önkéntelenül fel is állt, és így adta elő az estre szánt első szövegét. S ez a gesztus valahogy annyira természetesen következik André karakteréből, hogy azonnal, megkérdőjelezhetetlenül a helyére is került az est folyamában.

Ha Závada Péter nem hozza fel, mint kuriózumot, ami az ellustult, elmodernizálódott fiatal költő-író társaságban már-már egyfajta deviancia, akkor nekem fel sem tűnik az egész – de úgy gondolom, az egybegyűltek többségének sem.

Ebben a természetes másságban formálódott tovább az este. Persze felmerült, hogy talán ez a performatív felolvasói jelleg adódhat a slam poetry múltjából, amire nyilván nem érkezhetett tagadó válasz. André egyébként a slam poetry retorikájából írja a disszertációját a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv- és irodalomtudomány szakán.

Emellett Szótagadó munkacímű első kötetén is dolgozik (saját szavaival: vacakol), ami azért is ad keretet az egész beszélgetésnek, mert rengeteg szó esett a szóról. Vagyis magáról a beszédről és annak szükségszerűségéről, fokozatairól, és általános érvényességéről.

Nyelvem határai a világom határai

– hangzik el Andrétól Ludwig Wittgenstein közismert mondata.

André Ferenc / Kötet előttiek
André Ferenc, Kötet előttiek / Fotó: Kopcsányi Lilla

A szemantikai eszmefuttatások természetesen abból indultak ki, hogy miben lehet más, vagy másabb-e bármiben is erdélyi költőnek, alkotónak lenni, valamint mennyire lehet a nyelvi határokon belül és azokat feszegetve leírni és átadni egy érzést, hangulatot. Ahogy Závada Péter is megállapította, André versei zömében inkább hangulatokat ír meg, noha történik cselekményleírás is, mégis az olvasóban főként egy erős hangulati kép, egy érzet marad benne.

Egy zaklatott, állandó menekülésben, készenlétben gyökerező, feszült hangulati síkon mozgó hang az övé. Bevallom, engem pont ezzel a nagyon sajátos mozgalmasságával fogott meg annó André Ferenc költészete.

Bár lényegi vonatkozásban talán nincs szerepe annak, hogy André erdélyi költő-e vagy sem, olyan szempontból viszont biztosan van, hogy egy másabb, sokkal érzékletesebb, kifinomultabb viszonya van a szavakhoz, a nyelvhez. Mindent megvizsgál. Atomjaira szedi a nyelvet, megfigyeli a viselkedését önmagában és egészként is, próbál kezdeni valamit azzal, hogy az ember azáltal határoz meg dolgokat, hogy kimondja azokat, nevet ad nekik, formába önti őket. És ha valami, ez kikerülhetetlen. A csendet, az elhallgatást mesterien használja a mondanivaló erősítésére. Ő maga is sokszor meglepődik azon, hogy

mennyi szóval képes elhallgatni mennyi mindent

André Ferenc / Kötet előttiek
André Ferenc, Kötet előttiek / Fotó: Kopcsányi Lilla

Hogy vizuálisan is erősítse a hangulati benyomást, snitteket, pillanatokat használ az érzékeltetésükhöz. Nem is csoda, hiszen arra a kérdésre, hogy ki és mi volt leginkább hatással lírai világára, a Telep Csoport költészete, Borbély Szilárd A Testhez című kötete, és Kassák kevésbé ismert beat versei mellett felsorolja még Csokonai rímes, rigmusos, nyelvi bravúrokat megvillantó líráját, de például Wes Anderson filmjeit vagy a Sigur Rós klippek látványvilágát is.

És ugye, ott van a folyamatos párbeszéd jelleg, az alanyi költészet vallomásos nyelvezete, mely néhol átcsap monológba, néhol “kiszól” az olvasóhoz (vagy bárkihez, aki magára veszi), de kerüli a narratívát. Saját elmondása szerint nem bízik a narratívákban. És milyen jól teszi. Retorikájában ezeken kívül gyakran megtalálhatóak az aforizmák, és egyfajta mondókás vagy dalszerű lüktetés, mely cseppet sem válik komolytalanná, de visz egy könnyedebb, levegősebb lejtést a szövegekbe.

Ezen a ponton adta magát a kérdés, miszerint tervez-e gyerekverseket is írni-kiadni majd, amire egy nevetés kísérte, határozott nem volt a válasz. Legalábbis egyelőre semmiképp.

André gyerekkora óta játszik a szavakkal, nem csoda tehát, ha a különböző nyelvi formákat nemcsak eszköznek, de lehetőségnek véli. Sőt, azt is megtudtuk, hogy régóta gitározik, kamaszkorában dalszövegírással is próbálkozott, amit aztán önkritikusan gyorsan abba is hagyott.

Viszont jelenleg a Beatwándor verses zenei projekt tagja, amelyben Horváth Benji költő, Bajusz Gábor, Visky Péter és Dobricza Szili zenészek is a csapat részesei. Részt vett a Slam Poetry Erdély első Experijam nevű kísérleti produkcióján is, Kolozsváron.

Mostanában inkább fordít: most éppen magyarról románra. Személy szerint kíváncsian várom, mi fog kisülni belőle, ahogyan az első, alakuló kötetét is. Addig maradnak a már megjelent versek, slammek. André az estet Távolodó című versével zárta, aztán a felolvasás végén elhangzott a szokásos “akkor menjünk rágyújtani” javaslat, aminek, elismerem, én is örömmel eleget tettem.

Hirdetés