Hirdetés

Denis Villeneuve az utóbbi időben csaknem évente jelentkezik újabb filmekkel. Ezek megjelenési ideje jobbára őszre kerül, így készülve a következő év elején a díjszezonra és megfelelő izgalmakat okozva a hosszú, filmes szempontból eseménytelen nyár után. Magam is várakozással gondolok ezekre a bemutatókra, bár a rendező felé érzett szimpátiám jobbára a 2013-as Enemy-hez fűződő jó emlékekből táplálkozik, utána nem tudott megfelelő hatással beszélni hozzám a filmjeivel. Jelen művében visszatér a determinizmus problémájához, és az erős anya motívum is jelen van, de most egészen másfelől közelít, a science fiction műfaji kereteit használva. Az Arrival alapját a Földre érkező idegenek szolgáltatják, a fókuszba a kapcsolatfelvétel, a megértés és a nyelvi problémák kerülnek.

A nyelv mint eszköz

A történet egy nyelvészprofesszor felől bontakozik ki, akit Amy Adams alakít. Azt a megbízást kapja, hogy próbáljon fordítani a két fél, az emberek és az idegenek között. A korábbi feladataival ellentétben a mostani nem egy már ismert nyelven alapul, hanem egy teljesen új jelkészlet elsajátításán. Ez a tanulási folyamat biztosítja a gerincét a történetnek. Az alapvető kérdés pedig annak meghatározása, hogy az idegenek vajon békés szándékkal vagy a pusztítás intenciójával érkeznek. Ez a válaszút abban is felmerül, hogy a nyelvhez hogyan viszonyulnak a történet résztvevői, a nyelv eszközszerűsége, fegyverszerűsége kerül előtérbe, vagy mint egy művészi forma ami a megismeréshez való eljutást segíti. Ez a szakadás még Amy Adams karakterében is kimutatható: a felütésben az előadáson a nyelvről, mint művészi kifejezési eszközről beszél, majd kicsit később a könyve előszavából hallunk pár sort, ahol a nyelvet az első fegyverként azonosítja a civilizációk közötti összetűzésben. A könyvéből való idézés jelenete egy bemutatkozásul szolgál a két főszereplő között, és abból a szempontból is fontos lehet, hogy kicsiben tudjuk végig követni a film narratívájában később megjelenő kommunikációs problémákat. Így jutunk el a teljes értetlenségtől (a helikopter zaja), majd a beszéd lehetőségének megnyílásán (fejhallgató) keresztül a párbeszédhez, de ez még nem feltétlenül hozza meg az egyetértést, csupán a bemutatkozásként funkcionál.

A megértés felé vezető út

A korábban említett kettősség kivetíthető a két különböző természetű fő karakterre is, a kormány két szakembert kért fel a kapcsolatfelvétel létrehozására, egy nyelvészt (Amy Adams) és egy matematikust (Jeremy Renner). Valójában a megértés és a tudás megszerzésének folyamata mint egy próba áll a szereplők előtt, nekik kell felismerniük, hogy a két különböző irány helyett egy keverék létrehozása lehet a célravezető. Az együttműködés szükségessége, mind a nemzetek közötti szinten, mind a személyes szinten a záloga a megértésnek és a kettő közötti egyensúlyvesztés akár a háborúskodás felé is elmozdíthatja az eseményeket.

Amy Adams és Jeremy Renner az Arrivalban
Amy Adams és Jeremy Renner az Arrivalban

Az idegenek és az emberek közötti tárgyalási próbálkozások jó dramaturgiai pontokat adnak a filmben, a karakterek több irányban is ellenállásba ütköznek, egyik oldalon a megértés problémáinak az áthidalása, másrészről a feletteseik és a kormányszervek felől érkező akadályoztatással is szembe kell menniük. Így lép be nemzeti szinten az általános paranoia. Mivel összesen 12 idegen test landolt a föld felszínén, így ez jó alkalmat biztosít annak szimulálására, hogyan reagálnak a különböző országok egy ilyen behatásra, hogy milyen eszközöket használnak a nyelvi problémák áthidalására, és hogy mennyire tartják valódi fenyegetésnek az idegen jelenlétet. Amikor ez a bizalmatlanság már olyannyira erős lesz, hogy az erőszakos lépések lehetősége ott lebeg a karakterek körül, akkor bábeli helyzet alakul ki, mivel a nemzetek megszűnnek kicserélni egymás között a megszerzett információkat, teljesen elzárkóznak egymástól. Itt válik valóban próbatétellé az idegenek jelenléte.

Körkörösség

Amy Adams a film egésze alatt álomszerű jeleneteket lát. Azzal, hogy egyre többet sajátít el az idegen nyelvből, egyre szaporodnak az ilyen látomások, ez egy felbomlott időérzékelésnek a terméke, tehát a szereplő számára megszűnik az idő linearitása. Itt merül fel a determinizmus problémája, mert azzal, hogy lesz rálátása egy későbbi eseményre az időben, még nem feltétlenül tudja befolyásolni ezen esemény kimenetelét. Ezzel borges-i körkörösség alakul ki a történetben. Az így elsajátított képesség nem feltétlenül értelmezhető eszközként, vagy fegyverként, sokkal inkább a főhős kiszolgáltatottságára világít rá, aki a rajta kívül álló tényezők rabságában vergődik. Ez valójában a film legérdekesebb pontja, hogy a karakter miként reagál erre a revelációra.

Amy Adams az Arrivalban
Amy Adams az Arrivalban

A film ugyan érdekes problémákkal foglalkozik, de olykor kiegyensúlyozatlan és a hiány érzetét hagyja maga után. Amy Adams nagyon szépen hozza az erős vezető szerepét, de mellette Jeremy Renner csupán eszköznek tűnik a történetben. Valódi kapcsolat kialakulását sem tudtam felfedezni közöttük, persze ezt a film készítői magyarázhatják azzal is, hogy ez csak az idő egy későbbi pontján jön létre, amit nem láthatunk a film alatt. Hasonló maszatolást éreztem a nemzeti szinten alakuló hangulat ábrázolásában, néha hallunk híreket zavargásokról, kapunk pár hírműsor betétet arról, hogy az emberek milyen állapotba kerülnek az idegenek jelenlététől, de igazán mégsem sikerül megragadni ezt a paranoiát, csupán egy tompa háttérzaj lesz a történetben. Ugyanakkor érdekes volt az áldokumentumfilmes motívum, Jeremy Renner narrálásával, ami színesebbé teszi a történetet, ezzel ellentétben a tévés és hírműsor utalások nem tudják elérni a megfelelő hatást, mert a film nem tudja ábrázolni a manipulációs erejüket.

A vizualitás szintjén jó designokat kapunk, továbbra is örömteli dolog számomra, hogy Villeneuve vonzódik Louise Bourgeois pókszerű alakjaihoz, csakúgy mint korábban az Enemy-ben, itt is jól harmonizálnak a történettel, és végtelenül baljóslatú hatást keltenek. Ugyan most nem Roger Deakins áll a kamera mögött, aki korábban együtt dolgozott a rendezővel, de így is szép képeket kapunk Bradford Young-tól. A zenét pedig megint Jóhann Jóhannsson szerezte, nagyon sokat hozzátéve a hangulathoz nyugtalanságot keltő dallamaival.

Hirdetés