Május 11-én folytatódott a Premier Kultcafé kortárs irodalmi programsorozata, melynek ez alkalommal a vendége Tóth Krisztina költő, író és műfordító volt. Többek között a legújabb kötetéről, a Világadapterről is faggatta a Litera főszerkesztője, Nagy Gabriella. Az este folyamán az is kiderült, hogy mi az a világadapter, ami mindenkit működtet, nemcsak a költőt.

Hirdetés

A régi Vörösmarty mozi nagytermében Röhrig Géza és Dragomán György után most egy női karakterrel találkozhattunk. A Premier Kultcafé rendezvénysorozata nem pusztán a kortárs irodalmi élet felpezsdítéséhez járul hozzá; a jegyek összege a kávézót működtető Fogadj Örökbe Egy Macit Alapítványt is támogatja, amely fogyatékossággal élő embereknek teremt munkahelyet.

Nagy Gabriella gyorsan bele is vágott a költő új kötete, a Világadapter tárgyalásába, amely az elmúlt évek munkáit több ciklusban foglalja egybe. Azonban – tette hozzá Tóth Krisztina – ez még nem az a várva várt kötet, amit meg szeretett volna írni, hanem egy főpróba, előkészülés a következő munkához. Tóth felolvasta a címadó, a Világadapter című versét.

A világadapter fogalmat azért választottam, mert széles asszociációs mezővel, többféle sejtelmes jelentéssel bír  

– mesélte.

A világadapter bármi lehet, egy tárgy, amit magunkkal viszünk egy utazásra, ami feltölt energiával, ami vigaszt nyújt, szerencsét hoz, vagy egy különös érzést vált ki belőlünk.

Mindenkinek van világadaptere, ez az egy biztos  

– összegezte Tóth.

Nagy felvezette az este tematikájában első helyen szereplő Időt mint fontos tényezőt Tóth költészetében. A költő az a lény, aki szenvedélyesen műveli a szakmáját, de emellett feladatoknak, felkéréseknek is eleget kell tennie – mondja Nagy. Tóth arra adott választ, hogyan lehet versenyt futni az idővel, vagy éppen kivárni a pillanatot, megragadni azt. A versek sugallatokban érkeznek a költő gondolataiba, de sokszor hiányosan. 

Nyakon lehet-e csípni a pillanatot?

– kérdezte Nagy. Tóth Krisztina, saját elmondása szerint a „sugallatos sorokban” hisz. 

Ez nem egy misztikus találkozás, hanem inkább egyfajta aha-élmény.

Egyetlen sorokat szoktam őrizni és hordozni magamban, nem lehet sürgetni, ha kivárom meg lesz a keresett része a versnek  

– kommentálta.

Ha van egy sugallat, egy ígéretesnek tűnő alapanyag, akkor érdemes azonnal ráfeküdni, és dolgozni vele, mert az idő múlásával csak elszürkül és lekopik róla az a különleges töltet, amiért érdemes megírni. Tóth felemlítette a problémáit a határidőkkel, amik szerinte az alkotófolyamat ellensége. A világgal együtt gyorsult fel az irodalom is (gondolt itt a kiadók sürgetésére, és a folyamatos szövegtermelésre), az pedig, hogy az írás egy munka is, bedarálja a művészeket.

A legtöbb alkotó egy téma körül toporog, keresgél a szűkülő körökben, és nem halad  

– mondta el.

Tóth Krisztina / Világadapter
Tóth Krisztina: Világadapter / Fotó: Csabai Niki

Az ember csiszolódik, formálódik, de a személyiségének a legbelsőbb mozgatója, a magja az állandó marad  

– fűzte hozzá Tóth, miközben a kisfia születésére emlékezett vissza.

A költő édesanyja az ötvös mesterségben találta meg önmagát, nagyapja grafikus volt, ő maga pedig a szobrászat világában kamatoztatta művészi hajlamait. A költőt, elmondása szerint elsősorban a tömbök, az anyag struktúrái érdekelték. A prózát is egy körbejárható, erővonalak által meghatározható képződménynek képzeli el.

Fontos a térbeliség, az, hogy a legelején már „lemérje” a teret, az anyagot, amivel dolgozik. Hiába vannak a részletekben szépségek, ha maga az alap tökéletlen.

Tóth szereti pontosan tudni, hogy hol mozognak a szereplői, milyen szobában, milyen tárgyak között.

Ezen a ponton jól érzékelhetően átléptünk az este második részébe, amely a Térrel foglalkozott. Tóth versformákhoz való viszonyáról megtudhattuk, hogy nem szereti a befejezett, lezárt verseket, ezek ellenére a kötött formákkal nincs baja, azon belül is megtalálja a lezáratlanságot, amit meg akar írni.

A vers kötött formája, a zárt rendszer nem kényszer a költőnek, bármit írhat abba a keretbe  

– szögezte le.

Az „építkezést” Tóth verseivel tették még izgalmasabbá, amiket a Színművészeti Egyetem, és egyben Tóth tanítványai szavaltak el a színpadon. A Turista című versét Tóth szándékosan úgy írta meg, hogy ne tudjuk, melyik városról van szó, bármelyik lehet.

A Turistához kapcsolódóan, szemlélődés motívumát Tóth Vekerdy Tamás gondolataival vázolta fel. Mindig van egy kisgyerek, aki nem lent labdázik az udvaron a többiekkel, hanem fentről nézi őket az ablakból, vagy a fal mellett, ülve figyel. Ami fontos: szerinte ez a gyerek lesz a költő – ő a külső elem, a kamera, amely rögzíti a lenti eseményeket.

Ez a tuti: nézni föntről

– emeli ki Tóth.

Ez lehet önvédelmi mechanizmus is?  

– kérdezett vissza Nagy, majd ezzel kapcsolatban a traumatikus helyzetekre terelődött a szó, melyekben a legélesebben lehet megfogni azt a jelenséget, amikor az ember kivonul a saját testéből.

„Ha életben akarsz maradni, akkor ki kell alakítani túlélési stratégiákat.” – fűzte hozzá Tóth. A kisfia minden aszfalton mászó gilisztát meg akart menteni, és előfúrta nekik a földbe a lyukakat, ahova bemenekülhettek. Tóth szerint a világ csak jön, és nem lehet minden lyukat előfúrni. Ez pedig folyamatos dilemmát okoz: az individuum helykeresését a világban.

Tóth Krisztina / Világadapter
Tóth Krisztina: Világadapter / Fotó: Csabai Niki

A Dal a titkos életről című verssel a kötet parafrázisokat tartalmazó ciklusára evezett át az este. Nagy is megjegyezte, hogy ez egy a kötetből kilógó rész, de mégis helye van benne. A rész Tóth lírai gyökereit, példaképeit (Weöres Sándor, Dante, Vörösmarty) foglalta egybe. A költő izgalmasnak és kihívásokkal telinek tartja a parafrázisok megírását, mert ilyenkor két különböző világbeli költő stílusa vetítődik egymásra, különös egyveleget alkotva.

Az idézett műre való ráismerés az olvasónak is örömet okoz. Tóth szerint ez nem gyengíti a költői identitást, hanem megerősíti a saját hang megtalálást és meghallását.

Az utolsó ciklus a Hosszú alvó nevet kapta, ez egy halálvers-ciklusnak is mondható. Nagy rákérdezett a címadásra, a személyes szálra és az esszenciális tartalmakra is. Tóth elmondta, hogy az apokaliptikus, egész emberiséget megrázó légifelvételekből merített erőt, ezek között légikatasztrófák, a Csendes-óceánon úszó szemétszigetek, az albatroszok pusztulása és az olajszennyezés is szerepel.

Akármennyire is tragikus dolgokról írsz, mégis felcsillan a humor, de a komolyság megmarad

– kötötte át a beszélgetést Nagy. 

Tóth szerint a humor szükségszerű eleme az írásnak, ez a kívülállás pozíciója, a relativizálásra való képesség. Az olvasót fel kell oldani a tragikum elsiratása alól. Súlyos dolgokról, humor nélkül írni

nem udvarias az olvasóval szemben, neki nem kell beledögleni, elég, ha a költő megteszi  

– mondta el Tóth.

Az a fontos, amit meg tud a költő szólaltatni, és nem a személyes élményét meséli el. Tóth tavaly októberben elhunyt édesapjáról is beszélt. Az apa elvesztésének a tragikuma tipikusan olyan élmény, amely sokak számára eleven lehet, így átélhető.

A beszélgetés legvégén Réz Pálról, a Holmi volt főszerkesztőjéről emlékeztek meg. Tóth elmesélt néhány kedves történetet a közös munkáikról, majd az est zárásaként felolvasta a Hosszú alvó című versét. A közönség néhány tagja élt a kérdezés lehetőségével, majd dedikáltathatta valamely Tóth Krisztina-kötetét a szerzővel.

Hirdetés