Az Art Week keretében Győrffy László kalauzolta a megjelent érdeklődőket a test mentén. A találkozás Várady Róbert Merülés című kiállításán a Várfok Project Roomban történt, melyet Kerekes Gábor Szöllősi Géza Body, Fetish, Death közös kiállítása követett volna az Art+Text Budapest galériában, de némi szervezési probléma miatt felcserélődött Kis Róka Csaba Terjedő bomlás című anyagával az acb attachmentben, és végül az Art+Text sem maradt ki a programból.

Túránk vezetőjéről röviden:

Győrffy László képzőművész 1976-ban született Budapesten. A Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán végzett 2001-ben. 2003-ban elnyerte a STRABAG festészeti fődíját, 2005-ben a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasa, 2009-ben Kállai Ernő-ösztöndíjas. Magyarországon kívül Párizsban és Los Angelesben voltak önálló kiállításai, 2005-óta rendszeresen publikál művészeti folyóiratokban.

Várady munkái kapcsán az alak és a virtuális tér kapcsolata, az Art+Text kiállításán a test mulandósága, az enyészet, a nosztalgia és a konzerválhatóság kérdései, míg a Kis Róka Csabánál a horror és a pusztulás/bomlás festői képei kerülnek előtérbe.

– világosított fel minket Győrffy László az Art Week ajánlójában.

Várady Róbert Merülés, Várfok Project Room, A kiállítás nyitva: 2016. 04. 08.-2016. 05. 06., kedd-szombat 11 és 18 óra között.

Várady Róbert konzekvensen képvisel egyfajta reflektált, figuratív festészetet. Bölcsész végzettségéből adódóan sokat foglalkozik filozófiai témákkal, metafizikával, természettudományokkal, mely műveiben is megjelenik. A kiállított képekben felfedezhető valamiféle csapda: banális, hétköznapi jeleneteket ábrázolnak, emberek tartanak valahová, vagy csak állnak egy steril térben, de valami nincs rendben. Ezek igazából nem hétköznapi szituációk, mert valami furcsa, oda nem illő megzavarja a rendet. Valójában virtuális terekről van szó, nem szocio-ábrázolásról, ezért is van a képekben valami hideg merevség már az alakok megformálását illetően is. Várady úgy kezeli a festészetet, vagy magát a képet, mint egy interface, mely két különböző rendszert köt össze.

Ez esetben is virtuális valóságok jönnek létre. Már Jean Baudrillard foglalkozott azzal, hogy a valódi élet lassan szimulációvá válik, annyira intenzív a jelenléte a virtuális valóságoknak, a technikának a mindennapokban, hogy ezek felértékelődnek és létrejönnek bizonyos hiperterek, amik a képeket már maguk generálják.

Festésmódja nagyon aprólékos, és némileg személytelen, nem látunk olyan ecsetvonásokat, kézjegyeket, amelyek egyébként hagyományosan jeleznék az alkotó jelenlétét. Egy külső tekintet jelenik meg a képeken, melyhez olyan témák kapcsolódnak, mint a kibernetika, vagy a klónozás. A virtuális valóságnak az előtérbe kerüléséről van szó, és arról a fajta elbizonytalanításról, hogy nem tudjuk már pontosan megállapítani meddig tart a tapasztalati valóság és honnantól kezdődik az a hipertér, ahol szinte minden lehetséges.

Fotó: Várfok Project Room

Várady képei témáihoz vegyes forrásokból merít, mindenféle életkorból, társadalmi státuszból, és leginkább talán a naiv hétköznapiságot szeretné hangsúlyozni. Nyilvánvalóan nem feltételezünk egy olyan tudást, ami ezeknek a képeknek az olvasásához szükséges, vagy akár a virtuális valóságok felfejtéséhez. Minden olyan steril, valószerűtlen. Sosem mutatja meg a sci-finek olyan elemeit, amelyről egyből beazonosítható lenne, hogy tudományos fantasztikus helyzetről van szó, de utalás történik rá.

Az ember legeslegelső protézise a képmás. Protéziseket, tehát nem valós személyiségeket látunk, nem konkrét személyeket, csak azok utánzatait. A klón erre a kiváló metafora, az azonosság pokla, melyben nem tudhatjuk, hogy melyik a valódi. Itt egy mesterséges előállításról van szó és Várady azt állítja a maga eszközeivel, hogy a festészet is tulajdonképpen nem más, mint egy mesterséges gyár, ami létrehozza ezeket a virtuális valóságokat, és igazából ezzel szolgálja szórakoztatásunkat. Gilles Deleuze mondta, hogy a tudatalatti nem színház, hanem gyár, ami ez esetben tökéletesen megjelenik.

Folytatva barangolásunkat a test mentén, azt mondhatjuk, hogy annak felszínén indultunk el, egy konstruált, virtuális test mentén és később eljutunk a zsigerekig, bele a húsba, ami Szöllősi Gézánál és Kis Róka Csabánál történik meg.

Kerekes Gábor és Szöllősi Géza Body, Fetish, Death, Art+Text Budapest, 2016. március 24-Április 23.

A test-fétis-halál fogalmi hármas köré szervezett kiállítás különleges keresztmetszetét mutatja be a két évvel ezelőtt, 69. életévében elhunyt Kerekes Gábor fotográfus gazdag és sokrétű életművének. Az archaikus technikákat tudományos fényképekkel vegyítő Kerekes egy alkimista fotós lencséjén keresztül vizsgálta a tapintható külvilágot és az emberi psziché titkos mozgatórugóit.

– tudhattuk meg az ajánlóból.

Erre a tematikára reflektálnak Szöllősi Géza művei egyéni módon.

Kerekes GáborKami mederben (2013) című képe. Fotó: Art+Text Galéria
Kerekes GáborKami mederben (2013) című képe. Fotó: Art+Text Galéria

Szöllősi egy különleges karaktere a magyar képzőművészeti világnak. Vizuális művészként aposztrofálja magát, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen végzett, és olyan filmekben működött közre, mint például a Taxidermia Pálfi György, vagy az Ópium Szász János rendezésében.

A kiállításon szereplő fotókat tulajdonképpen újrakreálja a térben, vagy azokat a motívumokat hozza létre valódi tárgyakból. Művészetének jellegzetessége a kollázs technika. Végeredményben ő is szimulál, létrehoz tárgyakból, anyagokból egy arcot, vagy egy testet. Hússzobrairól híresült el több mint tíz éve, melyek különböző állati húsokból összevarrt portrékat ábrázoló szobrok, női szeméremtestek. A hús romlandó anyag, ahogy maga a test is, tehát tulajdonképpen újraalkotja az emberi testet a maga valójában. Művei feszültséget keltenek, illetve problémákat vetnek fel, mivel átlépnek egy bizonyos határt, felborítják a szimbolikus rendet, melyet civilizációnk jelent. A határok az élő és az élettelen, az ember és az állat, a mesterséges és a természetes, szép és rút között húzódnak, áthágásuk felkavarja a szemlélőt.

Szöllősi szimulációja akkor a legérdekesebb, mikor egy absztraktabb képre reflektál. Például egy közelről lefotózott szemet újraalkot egy gombából. Ez egy új eljárás, aminél ismét arról van szó, hogyan lehet az élő anyagokat kollázs-szerűen összerakni és tartósítani. Víztiszta, áttetsző műgyantából önti ki ezeket a kis szobrokat, melyekből a legújabbak megtekinthetők voltak a kiállításon.

Szöllősi

Kis Róka Csaba  Terjedő bomlás, acb Attachment, 2016.03.11-05.13.

Kis Róka Csaba (1981) már pályája kezdetén felhívta magára a közönség és a szakma figyelmét különleges, egyéni, expresszív festői gyakorlatával. A klasszikus festészeti hagyományok ütköztetése a tabudöntögetően véres, erőszakos témákkal gazdag táptalajt kínált mind a méltatók mind a bírálók számára.

– olvasható az acb Galéria ajánlójában.

Igen termékeny festőművészről van szó, aki az utóbbi években egyre inkább absztraktabb, letisztultabb formákat kezdett használni, de a megnyíló test horrora megmaradt témáiban. Legújabb sorozatán a színek és festői minőségek válnak a kompozíció meghatározóivá. Győrffy szerint igazán izgalmas Kis Róka munkáiban, hogy az absztrakció és az ábrázolás határán táncolnak ezek a művek. Nem tudjuk pontosan, hogy mit látunk. Részben a death-metal borítók világa, hangulata köszön vissza a képeken, melyek színkezelésében fontos szerepet játszik a klasszikus festészet.

Fotó: acb attachment

2011-ben kezdődött nála ez a folyamat, mely a figurálisból szép lassan evezett az absztrakt irányába. Hosszú ez az időszak, amely során a sokalakos figuratív képeket igyekezett leszűkíteni, hogy minél sűrítettebb legyen és minél kevesebb eszközzel tudja elmondani azt a borzalmat, melyet szeret megjeleníteni. Kis Róka úgy tartja, hogy az ember alapvetően agresszív lény, tele hatalomvággyal és ez a lényegi mondanivaló a most kiállított művekből sem hiányzik.

Mind a három kiállítás beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és be kell vallanom, hogy bár laikusként vettem részt az eseményen, nem csupán a művészek nevét jegyeztem meg azt hiszem egy életre, hanem komolyan elkezdtem érdeklődni az alkotók munkássága iránt. Ez nem egyedül a vizuális élménynek köszönhető, hanem Győrffy László informatív értelmezésének, útmutatásának, felkészültségének egyaránt. Bízom benne, hogy még számos művész munkájával találkozom a jövőben, hiszen az idei volt az első Art Week Budapesten.