A 20. század nem volt éppen zökkenőmentes időszak Magyarország történelmében: megszűnt az ezeréves királyság, jött a trianoni békeszerződés, majd a Tanácsköztársaság és ekkora még hátra volt a második világháború.

A Horthy-féle ellenforradalom után 1923-ban még egy árvíz is sújtotta hazánkat, ami bár elmaradt a „nagy pesti árvízként” emlegetett 1838-astól, azért bőven okozott bonyodalmakat az ország életében.A megnövekedett vízmennyiség több helyen is alámosta a Dunakeszi és a Szentendrei-sziget között húzódó csatornát, aminek a helyreállítása több, mint fél évig tartott, ebben az időszakban pedig pedig igen súlyos, komoly korlátozásokkal járó vízhiánnyal néztek szembe a helyi lakosok. A probléma orvoslására újabb csatornákat építettek, ezek mellé pedig alagutak is épültek.

A Fővárosi Vízművek egyik gyakran idézett, félig-meddig legendás története szerint a második Duna alatti alagút építése során különleges előkészületek kezdődtek, miután híre ment, hogy Horthy Miklós kormányzó személyesen kívánja megtekinteni a munkálatokat., így mérnöki mellett protokolláris kihívásokkal is szembe kellett nézni.

Mivel az alagút munkaterülete mintegy huszonöt méterrel volt a felszín alatt, a két végaknában azonnal megkezdték egy-egy lift gyorsított ütemű kiépítését. Céljuk az volt, hogy az akkor hatvannégy éves kormányzónak ne kelljen lépcsőkön megtennie a fárasztó, szűk járatokkal szegélyezett utat a mélybe és vissza. A korabeli technológiai viszonyokat figyelembe véve ez nem volt kisvállalás: az ideiglenes felvonók építése komoly szervezést és átcsoportosított erőforrásokat igényelt. Már majdnem elkészültek az emelőberendezésekkel, amikor is kiderült, hogy a kormányzói látogatás elmarad, így végül hiába vetettek be mindent a mérnökök, nem kell őket használni, de az azóta teljesen elrozsdásodott liftkabin a mai napig ott áll.