Október 13-án jelent meg Robert Plant új, tizenegyedik szólóalbuma Carry Fire címmel. A Led Zeppelin egykori énekese, akárcsak előző két lemezén, a Sensational Space Shifters zenekarral dolgozott, az eredmény rendkívüli, pont olyan, amilyet egy ekkora művésztől várhat is az ember. Finoman kidolgozott, modern zenei túra egy érzéki és egzotikus világban.

Mihez kezd egy rocksztár, akinek harminc éve mindenki ismerte a nevét, és pályája csúcsának csak a zene megállíthatatlan fejlődése vethetett véget? Robert Plant esetében a zenei útkeresés a szólóévekben sem állt meg. A 69 éves művész különféle stílusirányzatokat kever, a zene perifériáin utazik, újrahasznosít és alkot. Így született meg a Carry Fire.

Tüzet hozok neked a markomban

A Carry Fire egy őszinte album, a zene iránti szenvedély tüze, Robert Plant meztelen markából, ahogyan ő a dalszövegben fogalmaz. Vénájában dél-afrikai dobok lüktetnek, tenyerének vonalait a rock and roll faragta és a Közel-Kelet ráncolta. Ami pedig benne lapul, az egy utazás, élmények és tapasztalatok szubjektív művészeti leképeződése, egy életnyi tanulás és útkeresés. Plant rég maga mögött hagyta a göndör fürtös szikár rocksztárt, úgyhogy illik nekünk is ehhez hasonló magatartással viszonyulni új albumához.

Jelenének inspirációja, ahogyan ő fogalmaz a PBS News Hournek adott interjújában:

Utazás, jó társaságban, piacon vásárolt kazetták, különféle stílusok tanulmányozása.

Ez érződik is az album minden pillanatán – a hangszerelés változatossága, a dalszövegek mélysége és a különféle kultúrákból érkező zenei hatások – mintha a Zeppelin-évek óta eltelt idő összes tapasztalatát, megismerését összegyűjtötte volna, s ezzel az lemezzel engedné útjára egy szeletét a világ felé. 

Carving up the world again

A 2014-es Lullaby and… the Ceaseless Roar album után sokan azt hihették, Plant visszavonul, hiszen a korong fő témája a hazatérés, a megnyugvás volt, de aztán idén, augusztus 18-án újabb szólóanyag megjelenését jelentették be a hivatalos honlapon. A Carry Fire egy régi-új felvonást jelez, a nyugtalan felfedezés a zenében megmarad, ezúttal a már korábban is felfedezhető indiai elemek mellett az észak-afrikai zene múltjából is táplálkozik. Plant folyamatosan változik és reagál, hol a világ jelenére, hol a saját múltjára, vagy csak a végtelen messzeségbe tekint.

/ Fotó: Mads Perch

A lemez borítója egyszerű: a művészt láthatjuk rajta, sejtelmes vöröses árnyalatokban úszva, sötét háttér előtt. A szín az album címében is szereplő tüzet szimbolizálja, Robert Plant ihletettségét, szenvedélyét az alkotás iránt.

A leggyakoribb kérdés, amit Planthez intéznek – lesz-e még valaha Led Zeppelin –, pont az, ami legkevésbé foglalkoztatja a szerzőt. Az új lemez tracklistjének bejelentésekor fel is kaphatták fejüket a keménykötésű zeppelinesek, hiszen rögtön az első szám a The May Queen nevet viseli, ami a Stairway to Heavenből lehet ismerős.

Konkrétan több köze nincs is a ‘70-es évekhez, de a dal egy hasonló, megidézett világban játszódik.

A rockikon egyből kijelöli az utat, amin a tizenegy dalból álló albuma haladni fog: keleti hangzásvilág, finom jazzes beütés és nyugalom, egy kifogyhatatlan zenei erőforrásokkal rendelkező, bölcs öreg nyugalma.

És a lemez valóban egy vonalon halad, de még csak véletlenül sem válik unalmassá; Plant újra és újra képes meglepni, olyan dalokkal, mint a Bluebirds Over The Mountain, ami egy Ritchie Valens és a Beach Boys által is feldolgozott 1958-as Ersel Hickey rockabilly klasszikus modern feldolgozása. De ott van a Carving up the World Again… a Wall and not a Fence, ami egyfajta véleménynyilvánítás az egyre fokozódó geopolitikai helyzetről (például a már címben is említett fal nyilvánvaló utalás Trump politikájára). Az lemez címét szolgáltató Carry Fire egy kissé pszichedelikus, izgalmas keleti hullámzás, egzotikus arab lanttal kísérve, míg a New World mintha az Immigrant Songból megismert vándorok történetének folytatása lenne; a jégföldiek végre békét találnak egy új világban – akárcsak maga a művész.

Hatások és érzések olvasztótégelye

Az album egyik fő erőssége pont ez: képes úgy kalandozni a stílusok között, hogy közben mégis egy csapáson marad, ez a csapás pedig maga a művész személyisége és ízlése. Az alap hol rock, hol jazz, keleties beütés ide vagy oda, minden dalon érződik Plant elképzelése, kéznyoma, világlátása. Ezért áll össze a Carry Fire egy hangulatokban és hatásokban szerteágazó, de mégis koherens lemezzé.

Az énekes hangja az idővel természetes változáson ment keresztül, már nem operál a jellegzetes magas hangokkal, ami a Carry Fire stílusához egyébként sem illeszkedne. Minősége azonban cseppet sem romlott, hangterjedelme 68 évesen is markáns. Kiváló élmény, ahogyan életre kelti dalszövegeinek eszményi világát, melyek az elmúlás, a béke, a nyugalom érzését festik meg. A Plantre jellemző líraiság még mindig megvan, a sorok talán megéltebbek, színesebbek, mint valaha. 

Mint leülni a parkban nyáron és verset olvasni egy öreg fa alatt, a Carry Fire ilyen érzés.

Minden hangján érződik Robert Plant gondos munkája, zenekara a Sensational Space Shifters pedig pontosan tálalja a koncepciót. Hallgatása közben úgy gondoltam, hogy most egy kicsit valahogy úgy érezhetek, mint maga Plant: összhangban a világgal. 

Új utakon

Az album fő kritikusai azok, akik még mindig Zeppelin-nótákat és -stílust várnak el Robert Planttől. Ezek a hallgatók valószínűleg soha nem kapják meg, amit akarnak. Plant régen továbblépett és új, izgalmas utakon jár, amivel semmi gond nincs. Ha hajlandóak vagyunk elvonatkoztatni a Led Zeppelin rocklegendájától, és figyelünk arra, mit akar valójában megmutatni a Carry Fire-rel, akkor nem fogunk csalódni, hiszen a lemez egy rendkívüli zenei utazás lehet az ínyenceknek, akik nem riadnak vissza különböző kultúrák hatásától sem. 

ÉRTÉKELÉS
Stílus
9
Koncepció
8
Dalszöveg
8
Ének
8
Hangzás
7