A Frizbi legutóbbi epizódjában Hajdú Péter vendége a megafonos Bohár Dániel volt, és a műsor vezérfonalát a kölcsönös panaszkodás adta. A történet önmagában talán el is suhant volna sokak mellett, ha nem kerül elő Hadházy Ákos posztja, amely újra ráirányította a figyelmet a beszélgetés hangulatára. A találkozó nem vitáról szólt, inkább arról, hogyan nehéz ma közszereplőnek lenni, főleg, ha az ember szerint mindenki félreérti. Ebben a keretben a sajnálkozás szinte díszlet lett.

Bohár arról beszélt, hogy több száz gyűlölködő telefont kap, mintha a közéleti zajt csak neki találták volna fel. Hajdú közben azt adta elő, hogy „félve vesz fel egy-egy márkásabb ruhadarabot”, mert azonnal jön a kommentár, ki mennyiből és miből öltözik. Itt név szerint is előkerült Hadházy, aki gyakran posztol arról, ha valakin olyan kiegészítő bukkan fel, ami már önmagában is üzenet. A panaszkodás így átcsúszott abba, hogy a luxus nem baj, csak kellemetlen, ha más is látja. A finomkodás mögül pedig kikandikált az a régi reflex: a kérdések legyenek halkabbak.

Hajdú egy ponton azt is mondta, még óra sincs rajta, nehogy „Hadházy úr megírja, hogy milyen órája van”. Cinikus fordulat, amikor valaki a saját képernyőjére viszi fel a „ne nézz oda” táblát, majd csodálkozik, hogy mindenki oda néz.

A történetben az lett a legdrámaibb, hogy már a videó első másodperceiben rajta volt az óra, mintha direkt demonstrálná a helyzetet.

Nem kellett hozzá külön forgatókönyvíró, elég volt a valóság. És a valóság, mint tudjuk, ritkán diszkrét.

Hadházy ezt túl magas labdának érezte ahhoz, hogy ne csapja le, és gyorsan utánajárt, mi csillogott Hajdú csuklóján. A képviselő szerint egy közel öt és félmillió forintos Rolexről van szó, amit a műsorban elhangzott mondatok fényében különösen nehéz volt „nem észrevenni”. Így lett a panaszkodásból termékazonosítás, a sértett hangból pedig közpénz-érzet, még akkor is, ha a poszt állításai önmagukban nem bizonyítják a forrást. Az epizód hirtelen nem arról szólt, ki mit mond, hanem arról, mi látszik. A cinizmus itt már nem stílus, hanem következmény.

Hadházy a posztjában úgy fogalmazott: „azért két jó hír van a videóban”, és ebből azt olvasta ki, hogy a luxuskérdés láthatóan zavarja az érintetteket. Azt is írta, „nem a gazdagság a baj”, hanem az a kérkedő gazdagság, amelynek szerinte a forrása a hatalom közelsége vagy a rokoni kapcsolatok. Ezzel a hangsúly a tárgyakról átcsúszott a magyarázatokra: miért pont ez irritál sokakat, és miért pont ettől lesz minden óra több, mint óra. A poszt nem csak Hajdúról és Bohárról szólt, hanem arról a logikáról, amelyben a felháborodás és a dicsekvés egymást termeli újra. Mintha már rutin lenne, hogy a felháborodás is tartalom.

A történet végül ott áll meg, ahol mindig: a szereplők szerint a baj a rosszindulat, a kritikusok szerint a baj a kirakat. A Frizbi epizódja így nem leleplezés lett, hanem egy önként vállalt jelenet a magyar luxi-körhintán, ahol mindenki tudja, mi következik, mégis újra felül. A panaszkodás közben a legőszintébb pillanat az maradt, amikor a kép beszélt a mondatok helyett. Ilyenkor derül ki, hogy a „félve” sokszor nem félelem, hanem bosszúság, amiért mások is számolnak. És a végén nem a márkás holmi nehéz, hanem az a csend, amikor meg kellene magyarázni.