Elszakadt ing, régi kabát, elvitték magukkal a fehér babák… Csak a reménytelen szerelem marad. Reménytelen, mert a hölgy vagy saját neméhez vonzódó férfigyűlölő feminista, vagy túl nagy a korkülönbség (a hölgy javára). Vagy mindhárom.

Egyébként is, az ember fia nem is a nőbe lesz szerelmes, hanem abba a karakterbe, akit alakít a rivaldafényben… Nos, a különösen negatív felütés ellenére, mégiscsak kivételesen jó élményekről számolhatok be.

Nyávogni szabad

Totális kabaré, minimális szokványos nézőtérrel: többségünk boxokban ül, szürcsölgetve a méregdrága piát, amíg a művésznőre várunk. Aki nevét, származását (hál’ istennek nemét nem) megtagadva MeowMeow’s Little Mermaid, azaz MiáuMiáu Kis hableánya című műsorát hozta el nekünk. Na, jó, ha nagyon rákeres az ember fia, akkor megtalálja, hogy ausztrál a hölgy; persze, ehhez elég csak kissé jártasnak lenni az akcentusok terén; simán lebukik a „macskanő”. Ha mégsem, akkor a technikus fiatalember, akibe szerelmes lesz, olyannyira, hogy a tenger nem túl vonzó magányától való iszonyát (s uszonyát) hátrahagyva követi őt egy… karaoke bárba.

Meow Meow Photo By Prudence Upton
/ Fotó: Prudence Upton

Ismert slágerek, és a produkcióhoz írott dalok hangzanak el, amitől mindenki elájult – fogyott is a promó CD rendesen az előadás után, potom 3.500 forintért. Engem nem hatott meg a hölgy hangja. Ami felettébb sajnálatos, mert a show maga több mint rendben van: felemelkedik a liánhintán, elmerül a süllyesztőben; provokál, hogy bámuljuk a fenekét, és ő is gátlástalanul bámulja a férfiakét. Pörög a diszkógömb – állítólag azért, hogy elűzze a cápákat; szól, hangosan, az ének, a matrózruhába bújtatott zenészek kiválóan vokáloznak is MM-nek. Felhőtlen este, remek szórakozás; és őszintén sajnálom, hogy nem több.

Az meg különösen szomorú, hogy előadás után a full vízálló esőkabátomban is bőrig ázom, amíg elérem a legközelebbi buszmegállót…

MeowMeow’s Little Mermaid (MiáuMiáu Kis hableánya), The Hub, 2017 augusztus 3-27 (kivéve 8-át, 15-ét és 22-ét) 22.30-tól, augusztus 12-én, 19-én és 26-án 19.30-tól is; hossz: 80 perc

Író/rendező: MeowMeow

Szereplők: MeowMeow, Chris Ryan

Díszlet: Anna Cordingley

Zene: The Siren Effect Orchestra

Értékelés: 4*

Ballada, nem Arany-rajongóknak

Ugorjunk akkor át Új-Zélandra. Csak a tévhitek eloszlatása végett: koránt sincsenek annyira közel egymáshoz, mint azt sokan gondolják; Budapest-London oda-vissza, nemhiába járnak a kenguruk földjéről inkább Indonéziába szilveszterezni. Oké, ebben nemcsak a távolság, hanem az egységnyi pénzért megvásárolható alkohol mennyisége is jelentős szerepet játszik.

Power Ballad Szórólap
/ Fotó: Zanetti Productions

A kivi hölgy nevét, ellentétben ausztrál kihívójával, nem övezi titok. És Julia Croft hangja sokkal szebb az uszonyos macskanőénél, mellbimbója pedig még ezt a szépséget is felülmúlja. Nem sokat értek az előadásból, a férfivá torzított női hang, amely ráadásul erős akcentussal kommunikál velünk, üvöltve, nem feltétlenül szolgálja a befogadhatóságot. De az energia magával ragadó. A zsinóron lógó mikrofonnal járt násztánc akár erotikus is lehetne, ha a színésznő egyben mozgásművész is lenne, így inkább erős improvizációnak tűnik. A háromszázhuszonnégyszer elhangzó „feminista színház” orkánerővel présel minket az amúgy sem kellemes székeinkbe; a karaoke dalokra a hölgyek átlényegülve énekelnek, én, sajnos, egyik dalt sem ismerem.

A polgárpukkasztás elől többen kimenekülnek a teremből, engem azonban felcsigáz, hogy hova lehet még fokozni, illetve, hogy milyen véget érhet ez az egész önkifejezés.

A hölgy végül konzervatív felfogás szerinti nővé alakul, egészen kellemesen hat ebben a szerepben. Mondjuk, el nem tudom képzelni, milyen lehet vele együtt élni… Férfiként. De élveztem az előadást, ekkora energiákat felszabadulni talán utoljára Metallica-koncerten tapasztaltam, olyannyira, hogy a sok hörgés közepette elém tartott mikrofonba és is beleüvöltök. Ezért meg is kapom a többi nézőtől a nyíltszíni tapsot. Rafinált azért ez a Júlia; pontosan tudta, hogy ki lesz a Rómeója ebben az egy órányi dühkitörésben.

Power Ballad (Erőteljes ballada) at Summerhall – Demonstration Room, 2017. augusztus 4-27 (kivéve 14-e és 21-e), 19.30-tól, hossz: 50 perc

Író/rendező/szereplő: Julia Croft

Értékelés:       4*

Rekviem egy limonádéért

Heather Litteer – gondolom, nem sokan emlékeznek a nevére, sőt, azt is megkockáztatom, senki nem tudja, tulajdonképpen kicsoda is ő. Pedig nem rövid az amerikai (film)színésznő IMDB-listája. És ezek csak azok a filmek, amelyekben kreditet kapott. Persze ez az ő baja, és pontosan ezt a baját tárja elénk, bájait sem rejtve el.

Lemonade Szórólap
/ Fotó: Heather Litteer

A Rekviem egy álomért című film azért egész sokunknak megvan. Nos, ő az a hölgy, akivel a főszereplő Jennifer Connelly – talán a film legdurvább szexjelenetében – közösül egy kétvégű dildóval. A Limonádé című előadás azt a „traumát” dolgozza fel, hogy ezért beskatulyázták, és azóta (2000) sem kapott igazán jó szerepet (egyetlen filmben sem). A párhuzamosan futó szálban az édesanyjához való viszonya bontakozik ki, akivel egyszerre esnek át egy térdműtéten, több száz kilométerre egymástól. Akinek fel kellene ajánlania a fél veséjét, de nem bízik a vidéki orvosok diagnózisában, mire pedig a saját háziorvosa New York Cityben is rábólint a műtétre, addigra már késő.

Érdekes a kompozíció: az anyukával való telefonbeszélgetéseket önvallomás váltja, majd az ügynöke csörög rá, melyet az éppen megkapott szerep eljátszása követ, körforgásszerűen. Egyértelmű, hogy Darren Aronofskyval van a legnagyobb baja, akivel sok-sok évvel később ismét összefutott egy kocsmában, és aki lenézően ismerte el, hogy felismerte. Nem tudom, lehet, hogy egy bunkó paraszt baseball-sapkában, aki minden este seggrészegre issza magát, de én akkor is szeretem néhány filmjét, különösen a π-t és A pankrátort, a Fekete hattyú már nem hatott meg különösebben, a többit pedig még nem láttam.

Lemonade Előadásfotó
/ Fotó: Pállfy L. Péter

És tényleg könyörögtem magamban, és imádkoztam, és mantráztam vagy százezerszer, hogy ne; de mégis… Igaz, hogy csak egy magányos ellenfényben, de csak ledobta az összes textilt, és az addig asztalterítőként szolgáló vörös lepellel körbe-körbe vonaglott, feltárva apró melleit. Megkockáztatom, hogy inkább talán ez okozhatta élete minden problémáját…

Lemonade (Limonádé) at Assembly Rooms – Drawing Room, 2017. augusztus 3-27 (kivéve 14-ét és 21-ét), 16.40-től, hossz: egy óra

Író/előadó: Heather Litteer

Rendező: Elena Heyman

Értékelés: 4*

Költői regény

A Földet körberepülve, térjünk vissza Skóciába. Jerry Fletcher (Mel Gibson az Összeesküvés-elméletben) J. D. Salinger Zabhegyezőjének nem tud ellenállni: akárhányszor meglátja egy könyvesbolt vagy antikvárium polcán, megvásárolja. Jómagam két könyvet vettem meg életemben 1 + 9 példányban. Robert Nye Faust és Ali Smith Hotelvilág című regényét. Száz forintért „dobták” utánam valamelyik Astoria és Kálvin tér közötti kapualjban. Az előbbiből rendeztem egy előadást, az utóbbi annyira megszerettette velem az írónőt és stílusát, hogy azóta a többi regényét is már magamévá tettem, sajnos, csak angolul, mert magyarra még nem fordították le. Ha létezik az a fajta költői színház, amilyet Vidnyánszky Attila képvisel, akkor Ali Smith fikciós műveit bátram nevezhetem költői regényeknek.

Idén az Edinburgh-i Nemzetközi Könyvfesztiválra is akkreditáltak, ezért volt szerencsém részt venni az írónő közönségtalálkozóján. Ez egy legalább hétszáz fős „színházi” sátorban történt, csurig megtelve rajongókkal. Hihetetlen volt, az a közvetlenség, ahogy beszélt, semmi fennhéjazás, semmi sztárallűr. Ami mégis a legdöbbenetesebb volt, ahogyan felolvasott a legújabb, Autumn (Ősz) című regényéből. Fikciós művei háromszázötven-négyszáz oldalasak, nekem kábé húsz-harminc órába telik elolvasni őket. Ő öt oldalt mindössze öt perc alatt olvasott fel, színészeket kenterbe verő hitelességgel. És majdnem ugyanúgy sírtam és nevettem, mintha magam olvastam volna.

Ali Smith Photo By Bbc
/ Fotó: Bbc

Regényeiről nehéz írni, annyit talán mégis érdemes, hogy nem igazán lineáris történetmesélés zajlik. Néha évszázadokat ugrál időben, és több ezer kilométereket térben. Mégis összefüggő a cselekmény, mindig van legalább egy kapcsolódási pont. És ami különösen értékes: felkelti az érdeklődést más művészetek más művei iránt, legyen szó festészetről, zenéről, vagy tejeskávé készítésről.

Az egyik legfontosabb dolognak azt tartotta, hogy műveit minél több nyelvre lefordítsák, mert kíváncsi, hogy úgy „működnek-e”? Váltottam pár szót vele; biztosítottam, hogy magyarul már olvasható a Hotelvilág. Egyetlen kérdése volt: Jó-e? Mit válaszolhattam volna, miután tíz példányban megvásároltam, hogy elosztogassam a barátaimnak? A legjobb, feleltem. És örömhír az esetleges rajongóknak: zajlanak a tárgyalások; úgy néz ki, nemsokára nyomdába kerül a How to be both (nem tudom, mit szavaz meg a kiadó, a szerkesztő, a fordító; ismerve a regényt, Légy mindkettő-re fordítanám) magyar kiadása is…

Ali Smith közönségtalálkozó, Edinburghi Nemzetközi Könyvfesztivál, Charlotte Square Gardens – Baillie Gifford Main Theatre, 2017. augusztus 20, 17.00 óra

Értékelés: 5*

Szóval, éltek-e még, régi lányok? Valami történt, rajtatok látom. Elszakadt ing, régi kabát… Vizes homok, sárból ágy, fehér babák… Fehér babák…

(Majdnem idézetek Bereményi Géza – Cseh Tamás Fehér babák című dalából)

Cseh Tamás – Fehér babák

Cseh Tamás Fehér babák takarodója (1979) albumáról. Dalszöveg: Bereményi Géza “Éltek-e még régi lányok, vagy alusztok már? Vagy alusztok már vizes homokban, …

Top sztorik a rovatból

Nincs több cikk

Ez is érdekelhet